Az idealista Nagy Imre, akiből előbb a sztálinizmus másodvonalbeli végrehajtója, majd a magyar szabadság mártírja lett

1958. június 15-én a Gyorskocsi utcai börtönnel egy komplexumot alkotó, Fő utca 70. alatt található katonai bíróság épületének egyik első emeleti, elfüggönyözött tárgyalótermében Nagy Imre miniszterelnök, miután meghallgatta az ügyében hozott halálos ítéletet, az alábbiakkal kommentálta azt:

„Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell.

Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is.

Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

Súlyos kijelentések és nem csak azért, mert egy halálra szánt ember utolsó ismert szavai, hanem azért is, mert Nagy Imre kommunista politikusként mondta ki ezeket. A szóhasználat egy ilyen szituációban egyáltalán nem a véletlen műve, Nagy Imrének nem voltak illúziói a várható ítélettel kapcsolatban, ezt bizonyítja az is, hogy már a tárgyalás folyamán is gyakran tetten érhető, ahogyan a későbbi mártír megszólalásaiban nem is az ügyében döntő Vida-tanácshoz, hanem az utókorhoz intézi a mondandóját.

Ezért is különösen fontos a lelki szilárdságát bizonyító „kegyelmet nem kérek” kijelentésén felül az is, hogy a rehabilitációját a magyar néptől, illetve a nemzetközi munkásosztálytól várja és nem a munkásmozgalomtól, vagy a kommunista párttól. Ez egy kommunista politikustól nagyjából a szentségtöréssel egyenértékű gondolat volt akkoriban, hiszen a párt mindenhatóságát még a halál árnyékában sem lehetett megkérdőjelezni.

Ezen utóbbi felfogás Nagy Imre életének jelentős részét is végigkísérte és nem is ez volt az első alkalom, hogy a túlságosan doktriner álláspontoktól mindig húzódozó Nagy szemben találta magát a párttal. Az ítélethirdetés után elhangzott utolsó szavaival bejelentett nyílt szakítás önmagában is szimbolikus erejű, hiszen elsősorban nem az MSZMP-nek, nem Kádár János személyének, hanem a nemzetközi munkásmozgalmat Moszkvából irányító Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) szólt.

Egy kaposvári kispolgár az orosz polgárháborúban

Az 1896-ban Kaposváron született Nagy Imrét gyakran tartották paraszti sorból származónak tulajdon elvtársai is a munkásmozgalomban. Ennek az volt az oka, hogy Nagy a párton belül az agrárkérdésnek volt szakértője, ám a politikus születési helye az állítólagos földművesi származásával nehezen egyeztethető össze.

Annyiban mindenképpen valós a feltevés, hogy nagyszülei valóban földművesek voltak, ám a szülei, Nagy József és Szabó Rozália már egészen fiatalon is a paraszti sorból való kitörés lehetőségeit keresték. Ezért is költöztek az urbanizáció aranykorának tekinthető századfordulós időszakban a somogyi vidékről a megye lassanként gyarapodásnak induló székhelyére, Kaposvárra. Apja postai alkalmazottként nemcsak biztos keresettel, de jó nyugdíjkilátásokkal is rendelkezett, így a fiatal Imre már nem csak az alapfokú iskoláit végezte el, hanem szülei képesek voltak számára biztosítani a gimnáziumi taníttatását is.

Ez persze nem jelentette azt, hogy képesek voltak teljes egészében kifizetni a tandíjat, Nagy Imre a tanulmányi eredményeivel érte el, hogy féltandíj-mentesen tanulhasson. Ugyanakkor a korszakban egy szegényebb sorból feltörekvő család esetében már az komoly szülői támogatásnak minősült, ha nem zavarták el dolgozni a gyereket, amint az munkaképes korba lépett, nemhogy bármekkora összeget is áldozzanak taníttatására.

Tehát, ha a paraszti származás a nagyszülői generációra meg is áll, a szülők már egy növekvő megyeszékhely kipolgárságát erősítették. Ez a kispolgári attitűd sokkal inkább megfigyelhető Nagy Imre későbbi élete folyamán is, mint bármilyen földművesi magatartás. Később egy önéletrajzában maga is megjegyezte, hogy középiskolás diákként bár nagyon szerette, de gyakran szégyellte az őt sokfelé elkísérő, paraszti viseletben, mezítlábasan közlekedő nagyanyját.

A szép kilátásoknak azonban hamarosan vége szakadt, egyfelől a különösen matematikából egyre gyengébben muzsikáló Nagy Imre a negyedik évfolyam első félévében megbukott, aminek hatására elvesztette a tandíjengedményét és ezzel egyidejűleg az édesapa biztosnak hitt állami állása is megszűnt, így Imrének ott kellett hagynia a középiskolát. 1912 és 1914 között kitanulta a géplakatosi szakmát, de közben a továbbtanulási terveiről sem mondott le, így 1914-ben egy helyi kereskedelmi iskolába iratkozott be.

Ekkor azonban a világháború szólt közbe, a 18 éves Nagy Imrét 1915 tavaszán behívták katonának és hamarosan az olasz hadszíntéren találta magát, ahol a harmadik isonzói csata folyamán megsebesült a lábán. Néhány havi kórházi kezelést követően már őrvezetői rendfokozatban egy keletre induló ezredbe osztották be és éppen akkorra sikerült kiérnie az orosz frontra, hogy megindult 1916 júniusában a Bruszilov tábornok nevét viselő nagy orosz ellentámadás.

1916 júliusában Nagy Imrét ismét a lábán sebesítette meg egy gránátszilánk és a szétesőben lévő front következtében már nem a saját oldal, hanem az oroszok szanitécei találtak rá. Az év végére már egy a Bajkál-tó melletti fogolytábor lakója volt és itt érték az 1917-es események is. A következő év elején már az Irkutszkban szervezkedő, bolsevikokhoz lojális helyi erők fegyveresei között találni és ebben a minőségében fogták el 1918 szeptemberében a Csehszlovák Légió katonái is. Ebből a fogságból viszonylag gyorsan képes megszökni, majd továbbra is Irkutszk környékén bujkált, ahol a vele hasonló helyzetben lévő többi magyarral is tartotta a kapcsolatot.

Ehhez érdemes hozzátenni, hogy az orosz hadifogságba esett magyarok közül több tízezren döntöttek úgy, hogy a vörösök oldalán harcolják végig a polgárháborút. Ezeknek többsége minden bizonnyal nem a hirtelen lelkében felébredt internacionalista világforradalmár nézetek parancsára tettek így, hanem a gyorsabb hazajutás reményében. Nagy Imre azonban ahhoz a kisebbséghez tartozott, aki világnézeti fronton is képes volt azonosulni a marxistákkal.

Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy Nagy Imrét Irkutszknak a vörösök általi elfoglalása is a Bajkál-tó körzetében érte és minden eddigi ismert forrás arra utal, hogy a polgárháború alatt, legalábbis 1920 elejéig nem hagyta el ezt a régiót. Ezt azért fontos kiemelni, mert egyes körökben tudni vélik, hogy Nagy Imre ezen időszak alatt részt vett volna a cári család meggyilkolásában. Ugyanakkor a gyilkosság helyszíne, Jekatyerinburg több mint 3000 kilométerrel nyugatra található Irkutszktól és a mai napig nem került elő olyan forrás, ami alapján csak feltételezni is lehetne, hogy Nagy Imre járt volna a városban a cári család kivégzésének idején.

Hazatérés, majd önként vállalt száműzetés