„Ha festő leszel, olyan témát és eszközt kell találni, amely megszállottá tesz”. Láttuk a londoni Francis Bacon-kiállítást

„Azok az emberek, akiket fest, nem felelnek meg a képtár gyűjtői kritériumainak. Bacon szeretője az 1960-as években, George Dyer például semmilyen értelemben nem járult hozzá a brit történelemhez vagy a kultúrához”

– magyarázkodott, vagy inkább élcelődött az Emberi jelenlét című időszaki kiállítás megnyitóján a kurátor, Rosie Broadley azon, miért hiányoznak Francis Bacon arcképei a The National Portrait Gallery állandó anyagából. A portréfestőket általában annak alapján ítélik meg, hogy képeik mennyire hasonlítanak a valóságos személyekre, tükrözik-e a karakterüket, a foglalkozásukat, Bacont azonban nem ez érdekelte, őt a lüktetésük, a kisugárzásuk, a velük kapcsolatos érzései vezették – fejtegette Broadley.

George Dyer azonban mégiscsak belopta magát a brit képzőművészet történetébe. Szó szerint. A piti tolvaj 1963 őszén betört az akkor már ismert festő lakásába, és egyből egymásba szerettek. Viharos együttlétük éveiben Dyer a művész egyik állandó modellje volt. Idővel különváltak, de Bacon 1971-ben magával vitte őt Párizsba, ahol a Grand Palais-ban élete egyik legnagyobb tárlatát készítették elő. Két nappal a megnyitó előtt szállodai szobájukban Dyert részegen és bedrogozva holtan találták meg. A mostani kiállítás utolsó termének szinte teljes falfelületét elfoglalja Bacon triptichonja, amelyen a túladagolás vagy az öngyilkosság mozzanatait jeleníti meg.

„Bár a művész elutasította, hogy festményeit epikusan értelmezzék, ez a portré kivétel, az egymáshoz kapcsolódó vásznak Dyer utolsó pillanatait dokumentálják a párizsi Saints-Péres szállodában. A szívszaggató festmények Dyert a legsebezhetőbb állapotában örökítik meg, egyúttal Bacon bánatát és bűntudatát is felfedik” – értelmezték a monumentális alkotást a kiállítás szervezői. Bacon később, 1972 után többször visszatért ugyanabba a szállodai szobába, befeküdt abba az ágyba, ahol barátja a kiállítás megnyitója előtt egy fiúval megcsalta, használta azt a vécét, ahol Dyer az utolsókat lélegezte – így jellemzi a festő vonzódását a spirituális rítusokhoz két életrajzírója, Mark Stevens és Annalyn Swan.

Francis Bacon: Georgre Dyer portréja tükörben, 1968

The Estate of Francis Bacon / ADAGP, Paris és DACS London, 2019, fotó: Hugo Maertens

Aki első, vagy tán a sokadik pillantásra is idegenkedik Bacon torz és elmosódott figuráitól, nem tud mit kezdeni az exponálási idő alatt bemozdult vagy kitakart személyek fotóit idéző alakokkal, netán értetlenkedik, hogyan lett ő a XX. század egyik legnagyobb festője, az a tematikus és időrendi bemutató révén számottevő segítséget kap. Az önarcképek megmunkálási módját a festőről készült művészi felvételek, legfontosabb modelljeinek megjelenítését pedig a róluk készült fényképek segítik.