Az én hetem Karafiáth Orsolyával: Innen már nincs visszaút?

A napokban egymás után estek meg velem a következők: egy férfi akkora ütést mért a villamoson a karomra, hogy jó pár napig alig tudtam rendesen megmozdítani. (Senki meg nem védett.) Később egy étteremben a mellettem lévő asztalnál ülő pár női tagja hirtelen odafordult felénk, és nagyon alja stílusban odaköpte, hogy hallgassatok már el, kurva unalmasak a történeteitek, ami után majdnem verekedésig fajult közöttünk az ügy. Aztán másnap a színházban, még bőven az előadás kezdete előtt (még zajlott a leültetés) az előző sorból egy habzó szájú nő fordult felénk, és így szólt ránk: kussoljatok már.

Nyugtalan és érzékeny természetű vagyok, ezerszeresen hatnak rám a környezetem rezdülései, épp ezért tudatosan igyekszem távol tartani magamtól a külvilágot, de amikor ilyen direkt módon betör, nem tudom kizárni. Évek óta aggasztó a tendencia, ahogyan normává válik az, hogy durván, bántóan kezelhetjük egymást. És hivatalosan az engedélyt mintha mindenki megkapta volna ehhez. Mert az már régóta világos: azt csinálsz az emberekkel, amit akarsz. És a propaganda hatása beérett. Ha megnézzük, olyan a modell, mint a „geci” evolúciója. Ma már a legjobb társaságban is szalonképes. Gondoljunk csak erre vigaszként, ha simán leköpnek majd minket az utcán. Már ha akarunk majd gondolkodni egyáltalán. Mert a gondolkodásunk korlátain is erősen el kell gondolkodnunk.

Hétfőn egy közéleti stand up-on voltam, a jólvanezígyes Csokién. (Kedvelem a műfajt, bár vannak problémáim azzal, hogy ezeken is elsősorban a hasonlóan gondolkodók gyűlnek össze, és össznépi ventilálás jellege van minden hasonlónak, ami persze nem feltétlen haszontalan dolog.) Tetszett a gondolat, amire felfűzte a főképp a tavalyi év politikai történéseit végigtekintő előadását, nevezetesen hogy életbevágó fontosságú az (már ha nem akarunk a csőcselékhez tartozni – bár, hozzáteszem én még senkivel nem találkoztam, aki magát önként odasorolná), hogy tájékozottak legyünk. Na de pont ezt a szőnyeget húzzák ki a lábunk alól éppen. A tények és a realitás szőnyegét. Paradigmaváltó időket élünk és nem csoda, hogy az elsődleges, zsigeri válaszunk rá a frusztráció. Amit elsődlegesen és zsigerien persze agresszióval lehet levezetni.

De mégis: mibe lehet kapaszkodni?