„Mostanában mindenkinek balhéznia kell. Lehet, hogy akik sírok, felégett udvarok, összeomlott hidak, lerombolt utcák, felborított, felfelé meredő kerekekkel heverő vasúti kocsik között élnek, azok mind ugyanazt a haragot érzik.” Rozela gondolja ezt a porig rombolt Lengyelországban, a második világháború után. A harcok alatt és azt követően elszenvedett és nemzedékeken át hurcolt traumák feldolgozását 1989 óta fontos feladatának tekinti a lengyel társadalom, így az irodalom is.
