„Bármi, amit el tudok énekelni, az dal, bármi, amit nem tudok énekelni, az vers” – ezt a Bob Dylant idézi meg a Sehol se otthon

5 perc

2025.02.15. 14:00

A hatvanas években senki sem vette elő az aerosolos festékpalackját, hogy a falra fújja: „Bob Dylan az Isten”, a hajnali órákban a jegyzettömbje fölé görnyedő srác hamarosan mégis a markában tartotta a fél világot.

Mindig távolodott, és mégis egyre közelebb került ahhoz a helyhez, ahol született. Amikor Amerika megmozdult, az úton lévők egyetlen kérdésről felismerték egymást: „Merre tartasz, testvér?” A válasz ez volt: „Hát, nem mindig hazafelé, testvér.” A mozikban a múlt héttől látható film, a Sehol se otthon olyan kultikus popsztár pályakezdésének története, aki öt év alatt eljutott oda, hogy képes megállítani három percre az időt is. Bob Dylan a világ egyetlen Nobel-díjas zenésze.

A Sehol se otthon rendezője, James Mangold hisz abban, hogy a pisztoly helyett gitárt ragadó magányos hős jutalma az, hogy egyszerre talál rá élete szerelme és költészetének saját hangja. Húsz éve nagy sikert aratott A nyughatatlan című Johnny Cash-filmmel, és most újra jók az esélyei: a Sehol se otthon számos Oscar-díj-jelölést kapott. A nyughatatlan a countrysztár Cash teljes életvonalát mutatja be, a Sehol se otthon az első pár évet, amikor minden eldőlt.

Dylan az isten háta mögül úgy érkezett New Yorkba, mint a Mayflower utasai.

Nem volt még 20 éves, a múltja elfért a hátizsákjában. Senki sem hívta, így senki sem várta a városban, amelynek alapszabálya azóta sem változott: senki nem áll készen New Yorkra. Dylan egy minnesotai bányászvárosból jött, ahol nyáron forróság volt, télen fogcsikorgató hideg, ezenkívül semmi különös, amiért lázadni érdemes. Az érvényesülést nem könnyítette meg, hogy alacsony volt, nem túl jóképű és zárkózott.

Két segítő szellem létezésében hitt, és valóban, mindkettőre rátalált. A film első jeleneteiben felbukkanó amerikai folkzenehősökről ironikusan intézkedik az idő: az egyiket elsorvasztja, a másiknak megengedi, hogy jó egészségben még sokáig pengesse a bendzsóját. Dylan a munkástagozat keserű ikonjában, Woody Guthrie-ben hisz, akit olyan intézményben tartanak élete nyomorúságos utolsó hónapjaiban, amilyenben a Száll a kakukk fészkére figuráit. Guthrie a gitárjára ezt a szöveget írta: „Ez a gitár kinyírja a fasizmust.” Ha valaki megfordította a névjegyét, ezt olvashatta: „Még nem haltam meg.” A másik szellemnek, Pete Seegernek a majdnem örök élet jutott.

Egy 1967-ben készült interjúban Dylan arról beszélt, hogy

az ember akkor sikeres, ha reggel felkel, este lefekszik, a kettő között meg azt csinál, amit akar.

Ezt tette egész életében, nem öregkorára kapargatta össze a múltat. Több mint fél évszázada tartó jelenléte a zeneiparban kiválóan dokumentált, a lemezei, a szövegei fellelhetők mindenhol, ahol az emberiség kulturális kincseit gyűjtik.

Mangold Dylan-filmjének káprázatában az egyszemélyes hősöknek talán utoljára volt lehetőségük arra, hogy megváltoztassák a világot. A hatvanas évek első felében három parancsolat volt érvényben: Ne félj, ne irigykedj, ne légy gonosz! A követendő út ez volt – „Minek neked a hold, ha itt vannak a csillagok.”