A lelket akarta lefotózni – Beszélgetés E. Csorba Csillával és Cserba Juliával Révai Ilka elveszett életművéről
15 perc
2025.02.26. 16:30
2025.02.26. 17:29
Hiányzó tekintet címmel látható a Kassák Múzeumban Révai Ilka 20. század eleji avantgárd fotóművész kiállítása. A múzeum rendhagyó vállalkozása egy szinte teljes egészében eltűnt életművet és életutat tárt fel: egy olyan haladó szellemiségű alkotóét, akinek karrierjét többször akasztotta meg a történelem, s akinek még legalapvetőbb személyes adatait – születési nevét, idejét vagy halálának idejét és körülményeit – is csupán „régészeti jellegű” kutatás során sikerült azonosítani és rekonstruálni. Az élete nagy részét Budapesten és Franciaországban leélő Révai Ilkáról a kiállítás két kurátorával, Cserba Julia művészeti író-kutatóval és E. Csorba Csilla művészettörténésszel beszélgettünk.
A mű: Révai Ilka nevével a legtöbben a korban szokatlan erejű, kifejező Kassák-portré fotósaként találkozhattak. A Kassákról, illetve feleségéről, Simon Jolánról készült képeket megőrizte a Kassák Múzeum; Bortnyik Sándorról készült fotóját a dessaui Bauhaus Alapítvány; a századelő irodalmárairól, például Karinthy Frigyesről, Kosztolányi Dezsőről készületeket a Petőfi Irodalmi Múzeum; Révai Ilka személyéről pedig André Kertész párizsi képei ismertek, amelyekből kettő a Magyar Fotográfiai Múzeum és több a francia Médiathèque du patrimoine et de la photographie tulajdona, ez utóbbiak szerepelnek a kiállításon. De ezen túl nem sok nyom maradt utána. Hogyan merült fel, hogy feltárják a torzóban maradt és csak szilánkokból ismert életet és életművet?
E. Csorba Csilla: Alapvetően három irányból érkezett a kiállítás ötlete. Botár Olivér, a Torontóban élő Moholy-Nagy László-kutató volt a konkrét kezdeményező, aki Moholy-Nagy életművében a magyarországi tapasztalatokat és hatásokat vizsgálta, s ekkor találkozott Révai Ilka progresszív alkotói gyakorlatával. A másik vonalat saját fotótörténeti kutatásaim jelentik, melyeket 2001-ben megjelent könyvemben (Magyar fotográfusnők. 1900–1945 – a szerk.) összegeztem, valamint egy most készülő fotótörténeti lexikonhoz újabb kutatásokkal egészítettem ki Révai Ilka rendkívül hiányos életművét illetően. A kiállítás létrejöttéhez nagyban hozzájárult – harmadik szálként – Cserba Júlia előzetes, aprólékos, az életrajzot felépítő kutatómunkája, különösen a francia forrásokból megszerezhető tudást illetően. S mindenképp meg kell említeni Kajdi Csaba és édesanyja, Básti Annamária segítőkészségét, hiszen a kiállított anyag jelentős része nekik köszönhetően vált elérhetővé vagy kölcsönözhetővé, valamint Sasvári Edit mindenre kiterjedő szervezőmunkáját is.
Cserba Julia: A Magyar származású fotográfusok Franciaországban című könyvemben már írtam Ilkáról, igaz szintén nagyon hiányosan és vázlatosan. Sok-sok évvel ezelőtt került elém André Kertésznek az a fotója, amelyen Révai Ilka és a lánya láthatók párizsi otthonukban, és ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet, akkor kezdtem el foglalkozni vele. Később Botár Olivér eljött Párizsba Sasvári Edittel – és a kiállítás ötletével. Sokat lendített a kutatáson, hogy az általam ismert adatok alapján sikerült megtalálni a születési és házassági anyakönyvi kivonatokat – innen tudtuk meg a születési nevét (Kiche Ilka), illetve a férje nevét: Révai Oszkár. Ezután jobban el tudott indulni a kutatás, mivel Révai Oszkárné néven volt több helyen nyilvántartva.
Apró morzsákból szedtünk össze mindent. Régi újságcikkek, a korabeli hivatalos távbeszélő és szakmai jegyzékek, budapesti cím- és lakójegyzékek, magyar és francia kiállítási katalógusok, levéltári dokumentumok, francia városok utcákra lebontott népszámlálási adatai, sok évvel későbbi visszaemlékezések, valamint Kajdi Csaba és édesanyjának közvetlen emlékei segítettek Révai Ilka és Éva életének máig sem teljes rekonstruálásához. De mindezzel együtt, ez a kiállítás ilyen formájában – ahogy Csilla is mondta – nem valósulhatott volna meg Sasvári Edit hozzáértő, igényességet követelő munkája, a látványtervező Bogdándy Gábor grafikus és kivitelező csapatának szakmai felkészültsége nélkül.
E. Csorba Csilla: A halála körülményeit sem ismertük, sőt a lánya, Éva, aki 2006-ig élt, szintén csupán annyit tudott, hogy eltűnt a 2. világháborúban. Éva a 80-as években levelezett Csaplár Ferenccel, a Kassák Múzeum akkori igazgatójával, s egyik levelében egy nagyon rövid összefoglalót írt, amelyben megemlíti a 1911-től 1915-ig Meránban eltöltött időszakot. Illetve így vált jobban ismertté az a tény is, hogy volt egy Révai Éva nevű nemzetközi ismertséget szerzett iparművész, a párizsi divatvilág keresett divatékszerésze; az ő szintén elfeledett életműve is feltárult most párhuzamosan.
A mű: A férje korai halála után ment Németországba fotózást tanulni. Később a dél-tiroli Meránban is emiatt telepedhetett le a kislányával?
E. Csorba Csilla: Az 1900-as évek elejétől a nőknek a fényképész szakma egy elérhető, sőt ajánlott pálya volt – e hivatás választásának az 1910-es években többek közt Pécsi József fotográfus is szószólója lett, tanfolyamot indított a nőknek, hogy e megélhetést és akár művészi karriert is biztosító pályán elindulhassanak. A tiszta levegőjű dél-tiroli Merán felkapott gyógyhelynek számított, tehetős vendégkörrel. Révai Ilka műterme többször költözött, de mindig jól pozicionált helyeken működött, ezt elsősorban a sajtóban megjelent hirdetéseiből olvashattuk ki. E rövid hírekből érthető meg az is, hogy milyen típusú fényképek készítését vállalta. Érezhető, hogy ott egy biztos egzisztenciát teremtett magának és a kislányának. Nagyon pozitív visszhangot találtunk a meráni cikkekben arról, hogy mennyire expresszív, újszerű módon fotózott. Biztos, hogy még jobban ki tudott volna bontakozni, nagyobb nemzetközi ismertségre tehetett volna szert, ha nem kell hazajönnie az I. világháború kitörése miatt.
Cserba Julia: Tulajdonképpen az egész élete során mindig valami külső történelmi vagy családi tragédia szólt közbe.
E. Csorba Csilla: Utólag már a kezdeti lépéseiből is érezni lehet, hogy egy nagyon nyitott, tehetséges, határozott, sokszínű, magát megtalálni akaró nő volt, a férjhezmenetele előtti időről nincs sok ismeretünk, de már asszonyként beiratkozott például az Iparrajziskolába, illetve 1905-ben fellépett a Thália Társaság előadásán mint amatőr színész. Ismeretségi köre egyre bővült, a művészek mellett írók, színészek is lazább-szorosabb kapcsolatba kerültek vele: Bálint Lajos, Forgács Rózsi, Kosztolányi és felesége, Harmos Ilona, Karinthy Frigyes… A meráni évek után pedig Kassákékhoz került közel, különösen miután 1917-ben elkészítette híressé vált portrésorozatát a nagy avantgárd költő 30. születésnapja alkalmából.
Cserba Julia: Fontos megjegyezni, hogy bár a baloldalisága, progresszivitása miatt közel állt a MA köréhez, a Galilei Körhöz vagy a Feministák Egyesületéhez, de soha nem lépett be sehova. A függetlenség megőrzése fontos volt számára, kizárólag a saját meggyőződése irányította.
A mű: Viszont 1919-ben a MA egyik helyiségében rendezték meg Révai Ilka első és egyetlen önálló kiállítását, melyet Kassák Lajos nyitott meg.
E. Csorba Csilla: Kassák írt is a kiállításról az Egy ember élete című önéletrajzi regényében. A kiállítás 1919 júniusában nyílt meg, nem volt a legjobb időzítés. Révai Ilka 214 képe szerepelt a kiállításon, ebből következtethetünk arra is, hogy milyen gazdag lehetett az életmű. Ugyan sajnos nem azonosíthatók ezek a fotók, de a katalógus fennmaradt, és onnan tudható, hogy nemcsak portrékat, tárgyfelvételeket, de még olyan újszerű témákat megfogalmazó képeket is kiállított, mint „Kilátás a műtermemből”; de voltak önarcképek, aktok is – ami a korban szinte egyedülálló volt, illetve jelezte, hogy mindenben próbálta felvenni a versenyt a férfi pályatársaival.
Cserba Julia: Lényeges pont, hogy ő kezdett írni arról – a Vörös Lobogóban jelent meg a cikk –, hogy a fotográfiát önálló művészeti formaként ismerjék el, amivel jócskán megelőzte a korát. Egy másik figyelemre méltó és újszerű gondolatot is felvet, amikor azt írja, hogy egy mű akkor is a művész alkotásának tekinthető, ha nem ő maga a kivitelezője. Gondoljunk csak bele, ezt 1919-ben írta!
E. Csorba Csilla: Az eleve nagyon eredeti módon „demonstratív”-nak nevezett kiállítása katalógusába is írt néhány művészetelméleti gondolatot Akarásaim címmel. Itt is markáns, határozott véleményt képviselt. Azt írja: „Hirdesse az embert, harsogja a mai embert. Egy-egy fénykép-portré magját, szélét, motívumát magában az emberben találom.” Tehát leszámolt az addigi megszokott műtermi fotózás gyakorlatával, ahol például általában egész alakos képek készültek. Ő mindig közel ment az arcokhoz, hogy szinte a lelkét érje el valami speciális módon a modelljének.
A mű: 1927-ben a lánya után ment Párizsba, de mit lehet tudni az addigi, húszas évekbeli budapesti tevékenységéről?
E. Csorba Csilla: Nem sokat. 1919 után hamis vádak miatt bebörtönözték, majd tüdőgyengesége miatt kórházba került, nehezebben talált utána is munkát. Részt vett kiállításon, s próbálta magát hasznossá tenni, és mivel segítőkész és szociálisan érzékeny volt, elment fotózást tanítani a Munkások Irodalmi és Művészeti Országos Szövetségébe. A lánya 1924 végén utazott el Párizsba, véglegesen.
A mű: Révai Éva Párizsba érkezése után szinte azonnal nagyon sikeres lett formabontó és újszerű anyagokból készült ékszereivel. Érdekes, hogy Révai Ilka is iparművészeti alkotásokat kezdett készíteni, miután 1927-ben utána ment.
Cserba Julia: Nagyon valószínű, hogy mivel Éva már sikeres volt, Ilka itthon készülhetett rá, hogy ő is előálljon ékszerekkel, dísztárgyakkal, ami nem volt meglepő, hiszen korábban folytatott iparművészeti tanulmányokat. Erre enged következtetni az is, hogy már a következő évben, 1928-ban, együtt állítottak ki Budapesten a III. Országos Kézművesipari Tárlaton. Ez volt utolsó művészeti kapcsolatuk a hazájukkal.
E. Csorba Csilla: De azért is ment utána, mert nagyon erősen kötődött egyetlen gyerekéhez. Érdekes, hogy a fennmaradt tárgyakból nem tudjuk elkülöníteni, hogy melyiket készítette Ilka, ő talán a keményebb, fémesebb anyagokkal dolgozhatott. Számomra inkább az az érdekes, hogy miért nem fotózott, amikor ott volt az rengeteg magyar fényképész Párizsban, s sokan így-úgy érvényesültek.
A mű: Milyen életet éltek az emigrációban? Kikkel jártak össze?
E. Csorba Csilla: Pezsgő szellemi közeg jellemezte az 1920-as évek második felében a párizsi magyarok mindennapjait. Sokan ott tanultak, mint például József Attila, de sok emigráns magyar művész élt a városban, mint például Kertész, aki rövid időn belül beépült a francia művészeti életbe is. Volt egy legendás és nagyon jellemző esemény, André Kertész és Ida Thal közös kiállításának a megnyitója, egyben a L’Esprit Nouveau avantgárd folyóirat estje, ahol több nyelven olvastak, szavaltak, így például József Attila is. Egy fénykép készültéről beszámolt levelében József Attila testvérének, Jolánnak, de sajnos ez a fotó nem került elő. André Kertészen kívül Blattner Géza, Landau Ergy, Kolozsvári Zsigmond, Zilzer Gyula, József Attila és barátai is járhattak hozzájuk.
A mű: Barki Gergely művészettörténész és Kajdi Csaba modellügynökség-vezető – aki közel állt Révai Évához, nagynénjeként tekintett rá – több írott és videós megnyilatkozásban utalt rá, hogy József Attila, bár Évának udvarolt, végül Ilkával került intim kapcsolatba. Erről állítólag fenn is maradtak dokumentumok, mert beszélt róla a pszichoanalitikusának.
Cserba Julia: A kapcsolatról szóló forrás eredete – és ezt idézi József Attila szerelmeiről írt könyvében Valachi Anna is – József Attilának dr. Rapaport Samuhoz írt levele 1934-ből, amelyben megemlíti Révai Ilkához és Évához fűződő szerelmi emlékeit. Éva visszautasította közeledését, ebből született József Attila csalódását megfogalmazó verse, a Kiszombori dal. Azt, hogy Ilkával mennyire került közeli kapcsolatba, nem tudjuk, de ha történt is köztük valami, az csak két magányos, elkeseredett ember pillanatnyi örömkeresése lehetett.
A mű: Révai Évának megbízásai voltak olyan divatcégektől mint a Paul Poiret, a Chanel, a Dior. Ez jómódot biztosított nekik?
Cserba Julia: Nem. Főleg az elején nagyon szerényen éltek. De mindig meg tudták vendégelni az odaérkezőket. André Kertész fotói nagyon sokat segítettek abban, hogy megismerjük Révaiék párizsi kapcsolatait. A kiállításon szerepel egy csoportképe, amin többek között egy nagyon fontos személyiség, Evsa Model látható. Volt egy könyvesbolt-galériája a boulevard Montparnasse-on, ami az intellektuellek fontos találkozási helye volt. Festőművészként később komoly nevet szerzett az Egyesült Államokban. André Kertész jó barátságban volt vele, egy házban is laktak, valószínűleg ő volt az, aki elvitte Modelt Révai Ilkáékhoz. Ez a csoportkép eredetisége mellett azért is nagyon közel áll hozzám, mert nekünk sikerült először azonosítani a rajta lévőket, beleértve a fotót kölcsönző francia intézményt is. Éva egy idő után az Hôtel des Terrasses szállodába költözött, amiben szegény művészek és írók béreltek szobát. Többek között itt lakott akkoriban Michel Seuphor, a Csilla által is említett L’Esprit Nouveau kezdeményezője, és sok magyar is, hogy csak Tihanyi Lajos és Brassai nevét említsem. Révaiék kapcsolatai ezen a módon is bővültek.
E. Csorba Csilla: Ez nekem olyan elképzelhetetlen, hogy Révai Ilka nem fotózott – akár csak a maga kedvére is.
Cserba Julia: Úgy érzem, hogy a szakítás a fotóval, nála egy újabb törés lehetett. Amikor kiment 54 évesen, nem volt már olyan fiatal, és szembesülnie kellett azzal, hogy ott mekkora keletje van a modern fotózásnak, és milyen progresszív fotográfia van jelen Párizsban. A személyiségében benne volt az is, hogy mindig tudott újrakezdeni, mást csinálni.
E. Csorba Csilla: Pedig nagyon jó fotós volt. Pályája elején jellemző volt rá a piktorialista, látásmódjában realista, de a kidolgozásban művészi elemeket használó gyakorlat. Az 1910-es évek második felében az avantgárd látásmódot mutató portréi tették ismertté.
Cserba Julia: A piktoralizmustól eltávolodott, a portréfotóin már semmi más nincs, csak az arcra koncentrál.
A mű: Párizs mellett Nizzában is sokat tartózkodott Révai Ilka. Ennek mi volt a háttere?
E. Csorba Csilla: Nem említettük, hogy Évának az 1930-as évek elejétől lett egy komoly élettársa, Marsovszky Miklós író, kritikus, esztéta. Ő egy megoldatlan házasságból menekült Budapestről Párizsba. Ott a város legjobb ismerőjeként kalauzolta vendégeit – például Bibó Istvánt, Szabó Zoltánt –, akik szoros barátságukba fogadták. Marsovszky segített Éva tárgyainak vevőt találni, új piacokra szert tenni, például Amerikában. De Révai Ilkával nem kedvelték egymást, talán ezért is töltött Ilka hosszú időt Párizs helyett Nizzában.
Cserba Julia: Nizzában is voltak magyar kapcsolatai Ilkának. Angelo, eredeti nevén Funk Pál, a ’30-as évek elejéig az előkelő Negresco szálloda hivatalos fotósa volt. Talán ő javasolta Ilkának, hogy költözzön Nizzában. Angelo azután átadta praxisát Labori Mészöly Miklósnak, aki egy Budapesten népszerű, a fotózásból meggazdagodott fotográfus volt. Révai Ilka mind Angelót, mind pedig Labori Mészölyt jól ismerte Budapestről. Laboritól fennmaradtak Ilkáról és Éváról készült nizzai portréfotók. Ebben az időben Vörös Béla szobrász is Nizzában dolgozott, és több csoportos kiállításon szerepelt együtt Révai Ilkával és Évával.
E. Csorba Csilla: Igen, Nizza is „munkás terep” volt Ilkának. Az 1930-as évek végén visszatért Párizsba, ahol már egy fenyegető légkör fogadta zsidó származása miatt. Azt tanácsolták, hogy térjen inkább haza Budapestre, hátha ott jobban tudnak rá vigyázni. Ekkor már 70 éves volt. Lehet, hogy számított is valakikre itthon, akik segítségére lehetettek volna, de mire hazaért, már olyan állapotok alakultak ki, hogy ő azonnal a gettóba került. 1944 végén sokan éhen haltak vagy megfagytak. Amikor január 18-án felszabadították az oroszok a gettót, ott voltak a megfagyott holttestek. Ilka küldött egy utolsó képeslapot a lányának, de ez úgy érkezett meg Párizsba, hogy csak a címzés és az aláírás volt olvasható, a megírt szöveg ki volt vágva. Így Évának teljesen megszakadt a kapcsolata az anyjával, és emiatt nem is tudta, hogy hol és mikor halt meg.
Cserba Julia: A kutatásaink egyik nem remélt eredménye volt, hogy sikerült fényt deríteni Révai Ilka 80 évvel ezelőtti eltűnésének rejtélyére. Sajnos a budapesti gettó áldozatainak listáján akadtunk rá a nevére, és arra, hogy a Dohány utcai sírkert egyik tömegsírjában van eltemetve.
A mű: A kiállítás számos darabja a Kajdi család gyűjteményéből került a múzeumba. Hozzájuk hogy kerültek ezek a dokumentumok?
E. Csorba Csilla: A családban többen voltak, akiknek galériája volt Párizsban, Nizzában, magyar művészeket is képviseltek. Kajdi Csaba dédnagymamája jóban volt Révai Ilkával már Magyarországon is, és az ő lánya, mivel Évának nem volt leszármazottja, viselte Éva gondját az élete vége felé – 101 évig élt. De állítólag konkrét rokoni kapcsolat is van a két család felmenői között. Így hozzájuk került Éva hagyatéka. Nagyon szép dolog, hogy ezeket az ismeretlen, értéktelennek látszó fotókat, tárgyakat megőrizték, így például Ilka fényképezőgépét is.
A mű: A kiállítást kiegészíti KissPál Szabolcs A párizsi lelet című konceptuális munkája, amely ráerősítve a projekt dokumentummorzsákból építkező itt-ott kényszerűen hipotetikus voltára, tartalmazza ezt a fényképezőgépet is, mint egy rejtélyes láda tartalmának egyik darabját. KissPál fiktív, de eredeti tárgyakat is tartalmazó munkája egy utazóládából áll, melyet akár Révai Ilka is feladhatott (volna) Párizsból magának; valamit egy, a harmincas évek stílusában elkészült és installált fotogramsorozatból, melyet akár Révai Ilka is készíthetett (volna). Benne voltak ezek a fotogramok művészileg Révai Ilkában?
E. Csorba Csilla: Akár ebbe az irányba is indulhatott volna, ismerve a kísérletező alkatát, de szerintem inkább az új tárgyias fotográfia lett volna kedvére való, a részletgazdag, emberközpontú portréábrázolás. De ez is csak hipotézis. Kisspál Szabolcs úgy készítette el a fotogrammokat, hogy a hátterükbe belekomponálta egy-egy ismert Révai Ilka fotó elmosódott körvonalait.
Cserba Julia: De ez is elképzelhető lett volna Révai Ilkáról, hogy a régi munkáit előveszi és ilyen módon használja újra.
E. Csorba Csilla: Abban reménykedünk, hogy talán egyszer valaki jelentkezik, hogy a padlásán talált egy dobozt tele Révai Ilka fényképekkel… Hallottunk már csodás történeteket, Vivian Maier, André Kertész, Robert Capa elveszettnek hitt negatívjai, pozitívja kerültek elő sok évtized múltán. Nagyon várjuk azok jelentkezését, akik esetleg fotót vagy tárgyat őriznek a két női alkotótól.
A mű: Összefoglalva a kiállítási anyag súlypontjait: találkozunk egy gondosan feltárt életrajzi dokumentációval, a belső teremben Révai Ilka néhány fennmaradt fotójával, párizsi képekkel, újságcikkekkel, Révai Éva a korban szinte szenzációként ható műgyanta ékszereivel és KissPál Szabolcs spekulatív konceptuális művével. Tehát van egy nagyon izgalmas kiállítás Révai Ilkáról, ahol valóban csak a főszereplő alkotói tekintete, azaz a munkái hiányoznak, vagy csak nagyon keveset kapunk belőlük. Viszont mindezt ellensúlyozza az a rendkívül szuggesztív tekintetű portré, amely már a múzeum lépcsőfordulójában várja a látogatót. Számotokra milyen kép rajzolódott ki a kutatás végére Révai Ilkáról? Azt láthatjuk az anyagból, hogy rendkívül nyitott, érdeklődő, sokoldalú és erős, határozott nő volt.
Cserba Julia: Nagyon határozott, nyitott szellemű, szociálisan nagyon érzékeny egyéniség lehetett. Például erre utal az, hogy a férje családja eltávolodott tőle, s valószínűleg azért, mert felnőtt asszonyként beiratkozott a rajziskolába, színpadra lépett… ez egy nagypolgári családban elég furcsa volt. De ő ezt bátran felvállalta, és saját elképzelései szerint próbált élni. Azonkívül ugyancsak a bátorságát és a kitartását mutatja, hogy egyedül maradva egy gyerekkel mindent megpróbált, mindenre vállalkozott, hogy egzisztenciát teremtsen, és az egész hányatott életében végig talpon tudott maradni. A férje elvesztése után teljesen magányos volt, nem találtunk újabb kapcsolatra nyomokat. Minden szeretetét a lányára öntötte, ami pedig Éva számára egy idő után teher volt. Amiatt is magányosnak érezhette magát, hogy a lánya igyekezett leszakadni róla. Fiatal asszonyként szegényeket segítő akciókban vett részt. A visszaemlékezésekből pedig azt tudjuk, hogy Párizsban olyan mértékű segíteni akarás hajtotta, megbetegedett barátait olyan figyelmességgel igyekezett ápolni, hogy szinte menekülni kellett előle. Talán ezekből a gondoskodásokból is szeretett volna valami szeretetet visszakapni.
E. Csorba Csilla: Sándor Kálmán azt írta róla, hogy minden téren avantgárd volt: a viselkedésében, az öltözködésében, a műveiben. Nagyon erős akarattal rendelkezett, így tudta végigküzdeni az életét. Nem volt mindenben szerencsés, de abban nagyon ügyesen manőverezett, hogy jól tudta használni a helyzeteket és a lehetőségeit. A mobilitás, hogy elment Meránba, majd hazajött, és Budapesten újra felépítette magát, utána Párizsba költözött, s ott is volt megélhetése, komoly erőt, elszántságot mutat. Az egy érdekes kérdés, hogy, ha életben marad a viszonylag jómódot kialakító üzletember férje, akkor hogy alakul a pályája. Valószínűnek tartom, hogy akkor is kiteljesedett volna művészként, csak a kellemetlen, nehézségeket jelentő fordulatokat úszhatta volna meg. Révai Ilka élete egy tragédiával végződő, kemény női sors a 20. század első feléből.
–
Nyitóképünkön kiállítási enteriőr. Fotó: PIM / Birtalan Zsolt
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!