Hasbeszélő és a politikus étlap Újlipótvárosban
4 perc
2025.03.14. 18:30
Jártunkban-keltünkben megéhezünk, megszomjazunk, megállunk „kispiszkostól” a fine diningig. Nosztalgiázunk és felfedezünk, megyünk az emlékeink után, rábízzuk magunkat a véletlenre, vagy éppen nagyon is tudatosan keresünk valami újat. Aztán elmeséljük, mondjuk a magunkét. A vendégét – mert mi vagyunk a mindenkori vendég. Felbukkanásunk bárhol várható. Most éppen a jubiláló újlipótvárosi Belgában.
Mondhatnánk, hogy mentünk születésnapot ünnepelni. Mármint az övékét. De csak ott helyben derült ki, hogy a Mosselen Belga Sörétterem éppen negyedszázados, és 25 esztendőjüket egész évben szándékozzák ünnepelni mindenféle akciókkal, meglepetésekkel (ez itt nem a reklám helye, tessék utánajárni):
„Köszönjük szépen az Önök töretlen bizalmát és kitartó hűségét. Igyekeztünk, és továbbra is arra törekszünk, hogy Újlipótvárosnak méltó kulináris színfoltja legyünk… Abból a sok szeretetből, amit az elmúlt emberöltőben kaptunk Önöktől, szeretnénk egy kicsit viszonozni.”
Micsoda? Hogy emberöltő telt el, amióta odaköltöztek a Pannónia–Katona József utca sarokra, a hosszú-hosszú évtizedekig működő Kassai Söröző (pincéjében borozó) helyére? Hogy akkor mi is még boldogult úrfi korunkban, ha nem is pont negyedszázada, de huszonéve jártunk náluk először? Jó, jó, törzsvendégek nem lettünk, időnként előfordultunk. S nem csak a döbbenetesen nagyvonalú és meglehetős újdonságnak számító sörválaszték okán, tanulgatva, mi az a lambic, tripple, dubble, hanem a konyha miatt. Addig elég halvány fogalmunk volt arról, hogy létezik belga konyha. Létezik? Már járta a mendemonda, hogy az őket kis idővel beelőző budai, Bem rakparti belga sörház megnyitóján azt találta mondani az illetékes nagykövet, hogy az „igazi francia konyha az belga”. Aztán gourmet gasztroszakértők kiegyeztek abban, hogy afféle harmadik utas: a vallon (valóban franciás), a flamand (hollandra hajazó, németalföldi stílusú) és a gyarmati (leginkább közép-afrikai) úgy együtt. S leginkább gourmand, mert a belgák szeretnek nagyokat enni.
Kétségtelen, hogy a Mosselen étlapja mindig is elég beszédes tárház volt. Természetesen a konyhájának köszönhetően, amit, ha hiszik, ha nem, a kezdetektől mostanáig ugyanaz a séf, Elekes Gergely visz. S képes mindig újabb rafinériákat kitalálni. Gyanítjuk, köze lehet a fogások elnevezéseihez is, kezdetben inkább irodalmi babérokra törve. Például a Grimmelsbergi sörfőzők kedvencével (bárányborda barnasörös mártásban), Gambrinus koronázási lakomájával (bélszín), az Antwerpeni becsüsök titkával (hagymás libacomb), a Leuveni professzorok ebédjével (kacsamell burgonyakabátban), Jan Van Eyck (juhsajtos) báránysültjével. Georges Simenonnak címezve a libamájas bélszíncsíkokat, Maigret felügyelőnek szavazva a csirkemájas szűzérméket, és Hercule Poirot-nak ajánlva a mustáros kenyeres, rozmaringos marhát. Az már kicsit (nagyon) morbid volt, hogy a 2002-ben életfogytiglanra lecsukott, 2013-ban jobblétre szenderült, magyar származású belga családirtó sorozatgyilkos, Pándy Antal tiszteletes is megkapta a magáét póréhagymamártásos, nyársra húzott szűzpecsenyével…
A 2010-es évekre afféle közéleti híradóvá, társadalmi kistükörré vált az étlap.