Talán Trump sem hinné, hogy csak másokon átgázolva lehet nyerni, ha elolvasott volna néhány közgazdasági alapművet
6 perc
2025.03.19. 11:00
Visszatérünk a XIX. századba, egyre inkább olyan emberek irányítják a világot, akik azt gondolják, a politika és a gazdaság egy zéróösszegű játék, ahol nyerni csak más kárára lehet. Nagyobbat nem is tévedhetnének – és ezt a zéróösszegű játékok kutatói is így gondolják.
Vámháborúk, a világ érdekszférákra osztása, a politikusok teljes országokon osztozkodnak, mint egy üzleti tárgyaláson – ilyen hírekkel van tele a világpolitika újabban. Úgy tűnik, Donald Trump vezetésével visszatérünk ahhoz a korszakhoz, amikor a globális gazdaságot és a biztonságpolitikát is zéróösszegű játéknak tekintik a politikusok. De hogy mekkorát tévednek, azt azok tudják jól, akik a jól hangzó szlogeneken túl egy picit mélyebben is értik, miről szól a zéróösszegű játék.
Maga az alapfogalom egyszerű: az olyan játékelméleti helyzeteket hívjuk zéróösszegűnek, amelyben az egyik fél nyeresége pontosan akkora, mint a másik vesztesége. Mint az általános iskolai matekpéldákban – ha a padtársadnak három almája van, neked egy, és elveszel tőle egyet, akkor kinek hány almája lesz? Vagy mint a pókerben: csak úgy lehet több zsetonod, ha az ellenfeledtől elnyered.
Ha jól belegondolunk ezekbe a példákba, kiderül, hogy a szigorúan zéróösszegű játékok szinte mindig kontrollált körülmények mentén, előre lefektetett szabályok szerint folynak, ahol minden játékos pontosan ismeri a játék minden szabályát. Nem mondhatjuk azt az almás példában, hogy kivesszük az almákból a magokat, elültetjük, és pár év múlva mindkettőnknek sokkal több almája lesz, mert nem erre kíváncsi a tanár, ahogy póker közben sem változtatjuk a szabályokat.
Így nézve már logikus, hogy a játékelmélet legtöbb más ágával ellentétben az ilyen helyzeteket leginkább nem közgazdászok vizsgálták, hanem matematikusok és programozók. Élükön a zéróösszegű játék fogalmát megalkotó Neumann Jánossal, aki csodálatos levezetéseket készített arról, hogyan lehet egy zéróösszegű játékot megnyerni akkor, ha tudom, hogy az ellenfelem tudja, mi az én legjobb stratégiám, úgyhogy a saját döntésébe beépíti azt is. (A játékelmélet alapjának számító közös könyvükben Neumann és Oskar Morgenstern ezt egy elég váratlan helyről elővett példával mutatták be: hol kell leszállnia Sherlock Holmesnak a vonatról, hogy elkerülje a rá vadászó gyilkost, ha tudja, hogy az ellenfele pontosan ismeri az ő gondolkodásmódját? Lapozzon a 177. oldalra, akit érdekel a válasz.)
A való élet persze általában nem ilyen, úgyhogy a közgazdászok figyelme egy kicsit másfele mehetne – csakhogy a politikusok számára évszázadokon át az volt az alapelv, hogy a világgazdaságban minden egy zéróösszegű játszma. Az erőforrások végesek, legyen szó akár természeti kincsekről, akár nemesfémekről, akár egyszerűen a termőföldről, úgyhogy ha bővíteni akarjuk őket, el kell venni mástól. Ez a hozzáállás egészen a XX. század elejéig-közepéig dominált (még akkor is, ha az 1800-as évektől már nemzetközi szerződések tömegével próbáltak egy ingatag egyensúlyt megteremteni). Pedig hogy ennek nem sok értelme van, azt már évszázadokkal ezelőtt leírta nem kisebb közgazdász, mint Adam Smith.