„Nem lehet a gyerek fejéhez vágni, hogy milliókat pusztítottak el a gázkamrákban”  

A mai napig fel-fellángol a vita arról, hogy mit és hogyan kell, lehet, szabad megmutatni, ha valaki a holokausztról készít filmet; ha a haláltáborokat akarja ábrázolni. Claude Lanzmann úgy vélte, nem lehet megrendezni, újrajátszani, hogy mi történt a gázkamrákban, mert nem maradt élő tanú. Léteznek íratlan szabályok, hogy mit lehet egy játékfilmben megmutatni, és mit nem? Vagy úgy helyes, ha mindenki teljes művészi szabadságot élvez?

Nincsenek kőbe vésett szabályok, vagy úgy is mondhatnám, a szabályok az idő előrehaladtával változnak. Lanzmann például a Shoah-ban, ebben a nagyszabású, kilenc és fél órás dokumentumfilmjében nem használt archív felvételeket, csakis interjúkat készített. Ma már azonban alig vannak túlélők, kevés a szemtanú, akit meg lehetne szólaltatni, így ez az út egyre kevésbé járható. Nem tudom megválaszolni, hogy mit szabad, és mit nem, nem tudom, hogy vannak-e szabályok arra nézve, hogy meg lehet-e mutatni, mi történt a gázkamrákban. Az biztos, hogy vészesen fogynak a túlélők. A filmeseken a sor, hogy folytassák az emlékezést az emberiség történetének legsötétebb korszakára.

Azért elég merész vállalkozás animációs filmet készíteni a holokausztról.

Volt mire támaszkodnom, hiszen a filmem adaptáció, Jean-Claude Grumberg könyvének feldolgozása. Grumberg ismert írónak, színpadi szerzőnek számít Franciaországban, egyébként meg családi barát, a szüleim révén gyerekkorom óta ismerem. Olyan nekem, mint egy nagybácsi. Az apját deportálták, Auschwitzban halt meg. Íróként a fő témája a holokauszt lett. Grumberg volt az, aki tágra nyitotta a koncentrációs tábor kapuját. A film, amit az ő könyvéből készítettem főleg a gyerekeknek szól, de persze nem kizárólag nekik.