Rokon lelkek – A borsó meg a héja

Ha a szerelem magas hőfokon lángol, azt érezzük, hogy a másik mindenben kiegészít. A hasonlóságok, az, hogy mennyire passzolunk egymáshoz, az egymásra hangolódás már-már ijesztően gyors és szoros kötődést alakít ki. Egyszerre mondjuk ki ugyanazt a szót, egyszerre gondolunk ugyanarra a verssorra, és egyszerre jut eszünkbe valami fontos vagy éppen jelentéktelen dolog. Amikor ilyen fantasztikus dolgok történnek, nem tűnik túlzásnak kijelenteni: „Ő a lelki társam”.

A romantika iránti csillapíthatatlan vágyunkra és a hormonok titokzatos összjátékára ilyenkor nem gondolunk. A lelki társ élményt megélni tényleg felemelő dolog, de miközben ezek a mondatok íródnak, a szkepszis is megjelenik a sorok közt. Mert mi van, ha, mint sok minden más, a lelki társ iránti vágy és a nyomában megszülető dekódolhatatlan összetartozás-élmény is evolúciós késztetés, ami a túlélésünket szolgálja, és nincs benne semmi misztikus? Persze ez is csak egy kérdés.

Ez tényleg az?

Nagy erejű érzelmek természetesen nem csak a szerelemben ragadják magukkal az embert, van aki ezt egy barátságban éli meg. Vagy akár egy verssor is megpendíthet mélyen zengő húrokat, és így a sosem látott költővel is lelki rokonságba kerülhet valaki seperc alatt. Ha emellett a való életben az a valaki nem képes szoros kötődést kialakítani, csak a műalkotás mögött megbúvó, ismeretlen embert tekinti lelki társnak, az persze kérdéseket vet fel.

De ugyanúgy kérdéses az is, amikor két ember közül az egyik kizárólagosságra törekszik, és az úgynevezett lelki társát csak magának akarja; minden harmadik fél felé nyitás árulásnak vagy megcsalásnak tűnik a szemében. Pedig 100 százalékban senki sem elégíti ki az összes szükségletünket; nincs olyan kapcsolat, amelyik minden más emberi kapcsolódást feleslegessé tesz, még akkor sem, ha titokban – életünk egy-egy pillanatában – mindannyian vágyunk rá.