A romantika tájképeitől az ökológiai videójátékokig – raktáraiból is elővarázsolt kincseket a Nemzeti Galéria az Élőhely című tárlathoz
9 perc
2025.05.21. 13:35
2025.05.21. 15:11
A Magyar Nemzeti Galéria (MNG) Élőhely című kiállítása mintegy 60 műtárgy – festmények, szobrok, fotók és videók – segítségével vizsgálja a természethez való viszony alakulását a 19. század végétől napjainkig. A tárlat arra keresi a választ, hogyan értelmezhető újra a természet és kultúra kapcsolata a történeti tájképfestészet és a jelenkori ökológiai válság tükrében; továbbá bemutatja, miként reagált a művészet a környezeti változásokra és hogyan vált a kérdés napjaink meghatározó témájává. Klasszikus és kortárs művészek – többek közt Mednyánszky László, Alan Sonfist, vagy Gosztola Kitti és Kaszás Tamás – munkái révén a látogatók szembesülhetnek a természet átalakulásával és saját felelősségükkel bolygónk jövőjével kapcsolatban. A kiállítás kurátorai: Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt és Tarr Linda Alexandra – közülük Petrányi Zsoltot kérdeztük a munkáról.
A kiállítás szellemiségében és tematikájában deklaráltan kapcsolódik a Szépművészeti Múzeumban látható Agnes Denes-kiállításhoz. A két kiállítás ötlete egyidőben merült fel?
Nem. Az Agnes Denes-kiállítás szervezése – melynek Kumin Mónika kollégám volt a kurátora – korábban indult meg, és a művésszel történő kommunikációt is beleértve egy hosszan tartó folyamat volt. Közben volt egy pont, amikor lehetőség nyílt arra, hogy ezt a témakört a Nemzeti Galériában is körüljárjuk egy kiállítással. Novemberben fordultunk rá intenzívebben a munkára, de az előkészületek ezt hónapokkal megelőzték.
Tudtuk, hogy a fiatalabb művészgeneráció az utóbbi években eléggé behatóan foglalkozik ezzel a témával, és több olyan jó kiállítás is született, amely különböző módokon helyezte fókuszba a témát. Nem konkurálni akartunk, hanem azt kerestük, mi az az erősség, amit a Nemzeti Galéria hozzátehet ahhoz a diskurzushoz, amit mások a kortárs művészet területén már egy ideje folytatnak.
Ha jól sejtem, ezt a múzeumi gyűjteményben találták meg.
Ez egyfelől lehetőséget nyújt arra, hogy ezt a témát tágabb időben és kontextusban nézzük meg, másfelől pedig arra, hogy a régi műveket párbeszédbe állítsuk a maiakkal. A mi munkánk a kurátortársakkal, Tarr Lindával, Major Sárával és Harangozó Katával az volt, hogy a történeti kontextust kitágítsuk, és a kiállítás fő témájának ne a mai ökológiai problémákat nevezzük meg, hanem az ember és a természet viszonyát, amelyben a jelenre jellemző attitűdöket vizsgálunk. Ezt a kérdést általában az ipari forradalomig – tehát a gőzgép feltalálásáig, azaz a 18. század végéig – szokták visszavezetni, mi viszont „csak” a 19. század közepéig, a romantikáig nyúltunk, onnantól fogva kezdtük nézni ezeket a viszonyokat. Ennek alapján jött létre a kiállítás hat szekciója is.
Mi volt az oka annak, hogy a jelenhez közelebb jelölték ki a kezdőpontot?
Amikor Angliában elkezdték a malmokat gőzgéppel hajtani, az nem jelent meg rögtön a vizuális művészetekben. Azt kerestük, hogy mikor lett valamiféle jele a problémának a közgondolkodásban. Ugyanakkor az is megfogalmazódott bennünk, hogy az ember–természet viszony sokfélesége nem kronologikus jelenség, hanem párhuzamos történések és attitűdök sora. Ha mai szemmel nézzük, azt lehet mondani, hogy minden (művészi) attitűd egyidőben létezik ma, és igazából ez is az egyik végkövetkeztetése a kiállításnak.
Emiatt is döntöttek a művek keletkezési időpontjának egymásutánisága helyett egy bonyolultabb belső struktúra mellett?
Pontosan. A néző nem időbeli áttekintést kap, hanem ezeket az attitűdöket látja a különböző időben készült műtárgyak egymás mellé állításával. És ezzel a tematikus kiállítással egy olyan lehetőséget is szerettünk volna kihasználni, hogy a gyűjteményünkben lévő kevéssé ismert műveket is megmutassunk a közönségnek.
Mint amilyen például Adelsteen Norman lenyűgöző tájképe, amellyel elsőként találkozik a látogató, amikor belép a kiállítótérbe?
Igen. De a kiállításban még számos ilyen „felfedezés” van. Például Szőnyi Istvánnak a mezőgazdaság átalakításához kapcsolódó 1952-es képe (Megérkezik az első Sztalinyec. Mezőgazdasági panneau vázlat, papír, tempera), amelyet most mutatunk be először, de mondhatnám a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből származó, Barbara Leisgen és Michael Leisgen által jegyzett munkákat (Natürliche Korrespondenz, ezüst zselatin nagyítás, 1973), vagy a szintén ritkán látott Nyári Lóránt-műveket (Sziget I, gesso, fa, 1970; és a Metamorphosis szitanyomatok), esetleg az állandó kiállításon nem gyakran reprezentált Járitz Rózsa két művét (Tenger, olaj-vászon, 1980-85; illetve Kompozíció nyolc akttal, papír, szén, 1915), de még akár számos további műtárgyat.
A galéria gyűjteményében lévő, a tematikához illeszkedő művek és a kortárs munkák hangsúlyosan egymás mellett jelennek meg.
Külföldön ez a fajta rendezés nagyon gyakori, de Magyarországon ez a párbeszéd még nem annyira megszokott.
Hogyan történik ilyenkor egy nagy múzeum vagy galéria anyagának átfésülése, hogyan keresik a szakemberek a szóba jövő műveket?
Ez ma már főleg digitálisan zajlik. A Nemzeti Galériának van egy belső rendszere, de minden évben közel ezres nagyságrendben töltjük fel a webre is a munkákat, ami nyílt keresést tesz lehetővé a külső érdeklődők vagy kutatók számára. Persze „belül” jóval több dolog látható, és ez ebben az esetben azért is volt nagyon fontos, mert együttműködésben képzeltük el a kiállítás előkészítését a Szépművészeti Múzeum, illetve az MNG több osztályával. Minden esetben konzultáltunk a kollégákkal, fölvetettük nekik azt, hogy miben gondolkodunk, és vártuk a javaslataikat.
És hogy zajlott a kortárs művek és alkotók megtalálása?
Akiket itt szerepeltetünk, azokról tudni lehet, hogy egy ideje behatóan foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, ezért viszonylag egyszerű volt a kiválasztásuk.
Megemlítene néhány munkát az egyes szekciókból?
Az első, „A fenséges táj” elnevezésű szekcióban a romantikus, tágra nyitott perspektívájú látványra, illetve a mikrovilágra való rácsodálkozás egyidejűségét akartuk kiemelni. A romantikus nagytotálban és a közeli képben is benne van az érzelmi rácsodálkozás, ezért is szerepel ebben a szekcióban például Kaszás Tamás Eszképista történet (Erdei iskola) című videója is – amely tulajdonképpen egy slideshow, fotográfiák sora kommentárral –, mert az is éppen ezt mutatja meg. És ezért állítható szembe a hatalmas hegyeket ábrázoló Norman-képpel például Iski Kocsis Tibornak egy színes fotóból, illetve két szénrajzból álló triptichonja (Itt-Ott, Hommage á Caspar David, 2012).
Ugyanebben a szekcióban látható egy kis méretű, gyönyörű Mednyánszky-kép is, a Holdas táj.
Az, hogy Mednyánszkyt szeretnénk szerepeltetni, minden kérdésen felül állt, de az állandó kiállításokon sokszor szereplő nagy, ködös tájainál unikálisabb képet kerestünk tőle a MNG festészeti osztályának anyagában. Két olyan művét választottuk, amely kevéssé ismert. Az egyik ilyen az említett, 1907 körüli Holdas táj, mely a kép kis méretében (24× cm) jelen lévő nagy kifejezőerő miatt érdekes. Mednyánszky másik képe, az Elhagyott téglagyárak, éjféli hangulat című már a következő, „Kisajátított természet” című szekcióban látható. Az iparosodásban sok művész látta a modernizmus és egy új világ szimbólumát. Mednyánszky viszont már 1900 körül észlelte, hogy a természeti tájat az ipari melléktermék-kibocsátás feldúlja; nála az árnyoldal már akkor megjelenik, amikor még sokan ünnepelték ezeket a típusú változásokat.
Korábban szóba került, hogy a mai fiatal képzőművész-generáció több tagja is érzékenyen reagál az ökológiai problémákra. A második szekcióban több ilyen mű is látható, többek között például Gosztola Kittinek a képkeretet és a keretezett rajzot is érintő, mintegy amputált művei.
Gosztola Kitti különböző fatípusokat ábrázoló tusrajzai azért ilyenek, mert az elektromos vezetékek miatt megcsonkított fakoronák inspirálták. És hogy még egy alkotót említsek, ugyanebben a szekcióban van Süveges Rita Fekete arany című munkája. Ő általában képpárokkal dolgozik, ebben az esetben is így mutatja fel az ellentéteket, a természet visszafordíthatatlan megsebzését, ami az olaj kitermelése során történik.
Ezután a kiállítási sorrendet követő látogató ráfordulhat a „Konstruált táj” elnevezésű részre.
A világ kultúrtörténetében Japántól Franciaországon át Angliáig megtalálható a természetnek a kert által történő modellálása. Ennek a 20. századi vonatkozásaiból mi csak néhányat emeltünk be a kiállításba, például Ferenczy Noémi Kertésznők című gyönyörű szőnyegtervét. Az ő munkásságában sokszor látunk természetről gondoskodó nőket. Ferenczy Noémi műve mellett látható kortárs munka például Ember Sári fotósorozata, de itt szerepel egy Courbet-kép is. Az utóbbi azért is került ide, mert tudni lehet, hogy a barbizoniak a 19. század közepén részben azért is festették a fontainebleau-i erdőt, mert aggódtak a természetre vonatkozó változások miatt.
A következő szekció a „Tájkísérletek” címet kapta, ez ebben a kontextusban sokakban felidézheti a land art fogalmát.
A land art művészettörténeti kategória, és az 1960-as évekig vezethető vissza. Az volt a mondás abban az időben, hogy a művész kivonul a természetbe, és ott egy olyan műalkotásszerű beavatkozást tesz, amely aztán a természettel együtt változik, és lesz valamikor az enyészeté. A közép-európai land art munkákat látva viszont utólag azt kell mondanunk, hogy korrektebb felfogásmódot képviselt: nem hagyott nyomot. És ez fontos különbség, barátságosabb lépés, hogy így fogalmazzak. Persze lehet, hogy errefelé kisebb is volt erre a hely, meg kevesebb volt a pénz is rá.
Például Gyenis Tibor textilekkel dolgozó 2010-es fotóját nézve egy nagyon aktuális probléma, a fast fashion következtében felgyűlő és egyre nehezebben eltüntethető textilhulladék-tonnák juthatnak a néző eszébe…
Igen, a művész talált helyzeteket rendezett át ezen a munkán, a képen valójában egy szeméttelep látható, ahol Gyenis a kidobott textíliákból épített egy nagy méretű rácsszerkezetet a talajon. Ebbe a szekcióba hoztuk be Koronczi Endre két videós munkáját is, már csak azért is, mert a következő Velencei Biennálé magyar pavilonjának ő lesz a művésze.
A „Kiűzetés előtt és kiűzetés után” elnevezésű szekció létrehozásakor mi volt a koncepció?
Eleinte úgy gondoltuk, hogy amikor az alkotók műveikben a hiba forrását az iparosításban és az emberben jelölik meg, és az ideálkép keresésekor az őskorig mennek vissza, vagy esetleg egy elképzelt civilizációs katasztrófa utánra, az egy kortárs jelenség. De amikor ezt elkezdtük közelebbről vizsgálni, hamar kiderült, hogy ennek is megvannak a magyar művészetben az előképei. Ott van például a „különutas” Mokry Mészáros Dezső, aki már az 1920-as években így gondolkodott, és ősvilágokat meg idegen planétákon elképzelt életeket festett. A másik ilyen felfedezés Nyári Lóránt, aki viszont egy társadalomból kivonuló paradicsomi állapotot fest meg a Sziget I. című művében – 1970-ben! De említhetném Járicz Józsát is, ő már a század elején elkezdett a kívülállóság gondolatával foglalkozni, és egy olyan életet akart megvalósítani, amelyben a természetközeliség érvényesülhet.
Kortárs alkotókról beszélve, az ebben a szekcióban található Tranker Kata-szobrok esetében (Teremtő tállal, illetve Teremtő emberekkel; papírmassza, zúzott kő, 2021) a sajátos anyaghasználat is hozzátesz az alakok bizarrságához…
Igen, mintha prehistorikus idolokat keresne és mutatna meg. Tranker Kata több munkájában is szerepelnek ezek a furcsa alakok, amelyek mintha nem is emberek lennének, hanem a Majmok bolygója szereplői… De említhetném a kortárs művészek közül még Rózsa Luca Sárát is, aki ezt a gondolatot a Zsákmány (Embernyáj) című művével képviseli a kiállításon.
Az utolsó, hatodik szekció elnevezése „A tájban élők nézőpontja”, és az itt látható műveken/művekben az állatok és növények, illetve maga a természet mint egyenrangú cselekvő jelenik meg.
Az empátia is kulcsszó itt, pontosabban egy szellemi vonulat, amelynek nyilván van egy spirituális felfogása, de egy intellektuálisabb, összetettebb megjelenése is. Tulajdonképpen itt az emberközpontú világnézet kritikájáról van szó. E tekintetben a legemblematikusabb számunkra Joseph Beuys, akinek az élettörténetében, elveiben ez a nyitottság hangsúlyos, szimbolikus elem volt.
Ezt a szekciót – és az egész kiállítást is – Dezső Tamás nagyon szép installációja zárja. Egy asztalon múlt századi metronómok állnak, az ingák karjára tűzött múlt századi lepréselt növénymintákkal. Hogyha a metronómok elkezdenek mozogni a speciális asztalon, akkor egy idő múlva maguktól szinkronizálódnak, majd újra a szétzilálódnak. Az alkotó szándékai szerint ez azt szimbolizálja, hogy a növények közötti kémiai kommunikáció a globális felmelegedés hatására megbomlani látszik.
A kiállítás installációja is, mely Albert Ádám munkája, üzenetet hordoz, a katalógus pedig megint szép lett, gazdag tartalommal.
Nagyon fontos szempont volt, hogy a kiállítást olyan anyagokból építsük fel, amelyeket már korábban használtunk. Az installáció labirintus jellegű, ami a téma bonyolultságára utal. A másik fontos elem a transzparencia. Az átláthatóság miatt lett ilyen szerkezetű az installálás: az egyik szekcióból át lehet látni a másikba, és a művek hátoldala is látszik. Ettől egyedi atmoszférája lett a kiállításnak, és reméljük, hogy ez a nézőket is inspirálja, és kicsit kizökkenti a szokásos múzeumlátogatási gyakorlatból. A katalógusnak Gazsik Marcell a tervezője, aki korábban a TechnoCool kiállítás katalógusát is készítette. A fedőlapon látható lángszerű forma nem véletlen, az egyre gyakrabban fenyegető erdőtüzekre asszociálhatunk róla.
A kiállítás megtekinthető július 27-ig.