Egy nyolcadik kerületi teraszon a pincér két pohár Aperol Spritzcel megállt az asztalunk mellett. Miután jeleztük, hogy mi nem rendeltünk még egy kört, a számomra eddig csak filmekből ismert jelenet játszódott le. Fejével a mögöttünk lévő asztal felé intett: „ők küldik”, majd egy szempillantás alatt az asztalra tette a poharakat, és sarkon fordult.
A mögöttünk lévő asztalhoz fordultam, az ott ülő két férfi zavartan kerülte a tekintetem. „Köszi, de ezért nem vártok cserébe semmit, ugye?” – kérdeztem kellemetlenül, szokásos módon nem gondolkodva, mielőtt megszólalok. Később sem jöttek oda, nem voltak kellemetlenek. Nyilván megosztottuk a lokációnkat más barátokkal, és szóltunk nekik, hogy ha pár órán belül nem jelentkezünk, akkor megmérgeztek minket. Igen, ilyen nőnek lenni Budapesten, és nem, nem mi vagyunk paranoiások. Ja és igen, megittuk az Aperolokat.
Ennyire bizalmatlanok lettünk a férfiakkal szemben? – gondolkodtam utána, amikor világosság vált, hogy nem mérgeztek meg, csak (gondolom) jó fejek akartak lenni, esetleg hallottak foszlányokat a beszélgetésünkből, amiből úgy ítélték, ránk fér még egy ital. Nyilvánvalóan van okunk a bizalmatlanságra, az ilyen esetek sokszor nem így végződnek. Mégsem hagyott nyugodni, hogy miért zavart ennyire, hogy két férfi tett egy gesztust. Kifejezték, hogy tetszünk nekik, amiért nem vártak cserébe semmit.
„Oké, mondd meg, ha rossz feminista vagyok”
– mondtam pár nappal később egy ismerősömnek, akivel közéletről, irodalomról folytattunk heves párbeszédet. „De szerintem politikai nézetek ide-vagy oda, Dobrev Klára jól néz ki.” Ezt lehet mondani, vagy ez is tárgyiasítás? Kifejezetten post-breakup glow-up, amit látok. Jó a haja, fényévekkel jobban néz ki az új plakátokon, mint legutóbb, a Pride-on felhőtlenül táncolgat. Nem a politikai szerepét minősítem, csak megjegyzem, hogy úgy tűnik, jól érzi magát, és ez kisugárzik a megjelenésére is. Ilyen kijönni egy férfi árnyékából a magánéletben és a politikában is?
Természetesen tudom, milyen az, amikor az ember külseje foglalkoztatja az embereket, nem pedig a teljesítménye. És sosem szeretném én is a tárgyiasító, felszínes narratívát erősíteni. Ugyanakkor, néha pont emiatt, nehéz megérezni, hogy hogyan beszélhetünk egy nő külsőjéről: mikor dicsérhetjük, mikor mondhatjuk, hogy amúgy „jó csaj vagy”.
A társadalmunk szépségkultuszában ugyanis olyan fokú nőgyűlöletet, mindennapi szexizmust tapasztaltam az utóbbi időben, hogy magamon is észrevettem: mikor egy férfi bókolni akar, azt hideg cinizmussal és gyanakvással fogadom. Ezért sok nőt flegmának, hidegnek neveznek. Pedig valójában nem vagyunk azok, csak félünk. Érzelmileg és fizikailag is kitettek vagyunk. Csakhogy ebben a védekező attitűdben az ember magát – az ismerkedés kedélyét, könnyedségét, örömét – is könnyen elveszti.
A női lét önellentmondása, hogy a folytonos bizonygatás közben, hogy én is egyenlő és egyenértékű ember vagyok, a követelőzésben, hogy ne legyek tárgyiasítva, néha felmerül bennem, hogy „és akkor mi van, ha tetszeni is akarok?”. Akkor én erről már le kell, hogy mondjak? Mert annyira toxikus, ahogy a szépségre, a vonzalomra gondolunk, hogy az mindenképpen tárgyiasító, és szemben áll a belső értékekkel? Hogy csak akkor lehetünk intellektuális nők, ha (legalább úgy teszünk, mintha) nem érdekelne a külsőnk?
Nap mint nap a „KLÁRA KELL” plakátokat látva fel-felmerül bennem a gondolat, hogy akkor mi van, ha Klára tetszeni is akar?
