„A hangszórójuk tudok lenni” - Interjú dr. Izsák-Ndiaye Ritával

Hogyan indult a pályája? Többször nyilatkozta, hogy már a gimnázium előtt predesztinálta a társadalmi közege.

Szekszárdi vagyok, édesanyám cigány származású, apám felvidéki magyar, beleszülettem a kettős identitásba, sokszor mondták, hogy döntsem el, magyar vagy cigány vagyok. Ezt nem lehet. Anya intézetben nőtt fel, óvónő lett, ő volt az igazi hős, az én helyzetem sokkal könnyebb volt – egy panel tizedik emeletére születtem. Az általános iskola végén azt javasolták, hogy menjek szakközépiskolába vagy egy gyengébb gimnáziumba, az a realitás. Annyira felháborodtam, hogy a környék legjobb gimnáziumba felvételiztem, és felvettek. Az első igazi pofont 19 évesen kaptam: az akkori Országimázs Központnak dolgoztam, és amikor fény derült a cigány származásomra, a főnököm azt mondta, hogy ezt nem tudja felvállalni ilyen magas politikai körökben. Ez akkor sokkolt, de felnyitotta a szemem. Mi az, hogy joghallgatóként, két nyelvet beszélve nem felelek meg csupán a bőröm színe miatt? Utólag hálás vagyok az élményért, ez tette sínre a pályámat – eldöntöttem, hogy kisebbségi emberi jogokkal akarok foglalkozni.

Ez általánosnak tűnik a roma gyerekekkel szemben.

Én a családi támogatás miatt szerencsés voltam, nem éreztem magam hátrányban. De Magyarországon az embert a környezete emlékezteti arra, ha cigány, muszáj kezdeni ezzel valamit. A munkám során különböző romakutatásokba kapcsolódtam be, és eljutottam olyan észak-magyarországi roma közösségekbe, ahol nem éreztem, hogy összetartozunk, mert máshogy éltek, mint mi. Azt is meg kellett értenem idővel, hogy a cigányság is olyan heterogén, mint a magyarság.

Mi lehet ennek az oka?

Nagyon sztereotip kép él a médiában a romákról. Ennek nemcsak az a veszélye, hogy a megbélyegzi a cigányságot, hanem visszahat a romatársadalomra is: azok a romák, akik nem telepen élnek, nem szegények, nem sokgyerekesek, hanem többdiplomások, állandó munkahelyük van stb., nem fogják magukat romaként identifikálni, így sosem kap a társadalom egésze valós képet a cigányság sokszínűségéről.

Miért váltott nemzetközi terepre?

Az ENSZ-nél kaptam egy ösztöndíjat, és visszahívtak dolgozni. Mélyen hittem az emberi jogok védelmében, de úgy éreztem, hogy a genfi irodámban 26 évesen egy buborékban élek, így elmentem egy Szomáliában tevékenykedő civil szervezethez. Többek között azért is, mert szerettem volna egy muzulmán országban élni, hogy megértsem az iszlám lényegét. Megérte, rengeteget tanultam. Mindenkinek kötelezővé tenném, aki az ENSZ-ben dolgozik, hogy egy időre konfliktusos vagy posztkonfliktusos országban dolgozzon. Van abban igazság, amit a nyugati világ kritikájaként rónak fel, hogy innen nem lehet megmondani, ott mi történjen, mert gyakran a valóságnak csak egy kis szelete látszik.

Szomáliában például három jogrendszer érvényes, a szekuláris jog, az iszlám saría és a szokásjog. De a mai napig tevecserével oldják meg a konfliktusokat – 50 darab jár nemi erőszakért, 100 pedig gyilkosságért. Odaadják, és utána béke van. Őszintén megvallom, először nevettem, hogy így nem lehet megoldani bűncselekményeket, aztán rájöttem, hogy működhet. Az európai szemnek furcsa, hogy nem egy szokványos bíróság jár el formális eljárás kereteiben egy hivatalban, de a nyugati világban nem mindig előítélet-mentesek a bírák, a perek évekig elhúzódhatnak, le lehet fizetni a tanúkat, a bírókat is akár. Ki mondja, hogy minden esetben jobb egy szekuláris jogrend?

Az ENSZ egy nagy és bürokratikus szervezet. Lehet ilyen elveket képviselni ott?

Aki élt már nem nyugati országban, ezt tudja és elfogadja. A közösségeknek meg kell hagyni a választási lehetőséget, hogyan oldják meg a problémáikat. Minden jó ENSZ-program bevonja a helyi vezetőket is. Amikor már független megfigyelőként dolgoztam és Afrikába látogattam, mindig találkoztam a különböző főnökökkel, az úgynevezett „chief”-ekkel: van tradicionális, vallási és közösségi chief. Észak-Nigériában, Kadunában a szállodában találkoztunk a helyi keresztény és a muzulmán vezetővel. Az iszlám vezető egyszer csak elhívott aznap délutánra egy sofőröknek tartott Korán-képzésre: egy többezres ünneplő tömeg előtt találtam magam az imám díszvendégeként egy óriási piactér közepén felállított emelvényen és páholyban, ahol lelkes gyerekek tucatjai vonultak fel, táncoltak, és az imámot hihetetlen imádat és tisztelet övezte. Ha a szállodában maradok, soha nem tudom meg, mekkora befolyása van. Látszott, hogy amit a mikrofonba mond, az fogja meghatározni ennek a közösségnek a gondolkodását. Lehet, hogy nincs benne az államigazgatási apparátusban, de az ő szava rengeteget számít. És ez Afrika szívében teljesen normális – és ezt az ENSZ-nek is el kell fogadnia.

Mitől függ, hogy egy országban mennyire tekintik az ENSZ szerepét fontosnak?

Nagyon meghatározó, hogy milyen multilaterális szervezetek léteznek az adott országban, régióban. Ott, ahol nincsenek regionális tömörülések, és a nemzeti kormányokba vetett bizalom eltűnik, az ENSZ a következő gondolat. Mindig el kellett magyaráznom, hogy az ENSZ-nek nincs hadserege, nem tud iskolákat építeni... Sokszor kérdeztek engem is, hogy akkor miben tudok konkrétan segíteni, és mindig elmondtam: abban, hogy a hangszórójuk tudok lenni. Amit ti itt elmondtok nekem, azt én megírom egy jelentésben New Yorknak, és utána közösen kell lépnünk. Ez nem tűnik soknak, de valójában van ereje ha együtt lépünk fel, és közös erővel presszionáljuk a kormányokat – a helyi lakosság, a helyi civil szervezetek és az ENSZ, együtt, alulról és felülről is. Ebben segít egy független szakértői jelentés.

Tudna jó példát mondani?

Srí Lankán összehívtam egy tárgyalásra a helyi kisebbségeket, a fehér telepesek leszármazottjaitól kezdve a fejszével, félmeztelenül érkező őslakos vezetőn át (aki miatt külön biztonsági eljárást kellett kérvényezni, hogy beléphessen) a Mozambikból betelepített afro képviselőig és a cigány fiúig mindenkit – kiderült, ők életükben először ültek egy asztalnál, először fedezték fel a közös problémákat és a lehetséges közös megoldásokat is. Megfogadták, hogy rendszeresítik az elutazásom után is az ilyen megbeszéléseket, és segítenek egymásnak például az anyanyelveik iskolai oktatásának megteremtésében. Az ilyen pici sikeren keresztül érzem, hogy megéri a fáradság, az idő és a pénz. A munkámat ugyanis önkéntes alapon végzem.

Erről kevesen tudnak valószínűleg.

Az útiköltségünket és a szállodánkat fizeti az ENSZ, de fizetést nem kapunk, azért sem, mert attól tartanak, akkor a szakértők elveszítenék a függetlenségüket. Ráadásul sajnos kevesen tudnak rólunk, pedig ha hozzánk beérkezik akár egy személyes informális panasz, azzal el tudunk kezdeni foglalkozni, az ENSZ megközelíthető arcai vagyunk. Számomra aggasztó, hogy az ENSZ-irodák sokszor fellegvárként működnek az egyes országokban. Brazíliában egy fehér kollégákból álló csoport ült velem szemben az irodában, annak ellenére, hogy az ország lakosságának 52 százaléka fekete. Kértem, hogy adjanak kontaktot bizonyos favellákba, gettókba vagy a kilombó közösségbe, de nem tudtak segíteni. Nagy gond van az ENSZ-szel, ha az alulreprezentált, kisebbségi csoportok nincsenek jelen a szervezetben, de még kapcsolat sincs velük. Hogyan akarunk népirtást megelőzni, ha nincsenek nyitott kommunikációs és bizalmi csatornák? Nem szabad, hogy az ENSZ maga is olyan elitista közeg legyen, amelyet egyébként kritizálunk a kormányokban.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának elvégzése után az Európai Roma Jogok Központjában dolgozott jogi kutatóként, majd kommunikációs főmunkatársként. Ezt követően kezdett az ENSZ-ben (Egyesült Nemzetek Szervezete) tanácsadóként dolgozni, majd Szomáliában egy ifjúsági alapítványt képviselt és jogot tanított. Ezt követően EBESZ-diplomata (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) Bosznia-Hercegovinában, később a Közigazgatási és Igazságügyminisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának kabinetfőnöke, 2011-től a Tom Lantos Intézet vezetője és az ENSZ Emberi Jogi Tanács kisebbségügyi különleges jelentéstevője. 2018 januárjától

az ENSZ Faji Diszkrimináció Felszámolásával Foglalkozó Bizottságának (CERD) tagja. Két gyerekével és a férjével Dakarban él. Férje, Bacre Waly Ndiaye szintén különleges jelentéstevőként dolgozott, ő írta azt a bizonyos ENSZ-jelentést 1993-ban Ruandáról és a készülő népirtásról, amit sajnos az ENSZ-nél a komoly előjelek és segélykiáltások ellenére sem vettek komolyan, azóta ez emberi jogi tananyag.

Papp Bojána cikke a HVG Extra A nő 2018/1-es számában jelent meg.

Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.