Egy kis zempléni patakot, a Ronyvát mint hajózhatóvá tehető folyót kezeli a trianoni békeszerződés. A nyári hónapokban minimális vízhozamú patak azért vált fontossá, mert a hajdani Zemplén vármegye központja, Sátoraljaújhely külső városrészében fontos vasútvonalak haladtak. Ezeket elcsatolásra ítélték Magyarországtól, így aztán a kissé "felturbózott" folyóvizet kézenfekvő természetes határnak tüntették fel. Ha a vasúti csomópont akár csak 100 méterrel közelebb épült volna Újhely szívéhez, akkor valószínűleg nem csak a település pár tucat háza (Kisújhely, szlovákul Slovenské Nové Mesto) került volna a szomszédokhoz a vasútállomással együtt.

Az új határok meghúzásakor Sátoraljaújhely a legnagyobb veszteséget azzal szenvedte el, hogy a szomszédban kötött ki a hajdani Zemplén megye jelentős része. A zsákutcahelyzetbe került városban maradtak a megye nélkül maradt közigazgatás túlméretezett intézményei, amelyek közül csak a börtön tudta kihasználni különleges adottságait: ma is az ország legveszélyesebb bűnözői kerülnek ide. Az itteniek az elmúlt évtizedekben néha könnyebben, néha nehezebben tudták ápolni a rokoni kapcsolatokat, vagy csak élni azzal a lehetőséggel, hogy Szlovákiában olcsóbban lehet vásárolni.

A kisújhelyi polgármester, Ján Kalinic nem beszél magyarul, de lelkesen várja azt a pillanatot, amikor teljesen eltűnik a határ. Szerinte "a Sátoraljaújhelyt és Slovenské Nové Mestót elkerülő út felépítése lenne a legfontosabb, mert így a kamionforgalmat el lehet terelni a szűk városi utakról". A tervek közösen készülnek a magyarokkal, és szeretnének EU-s pénzekre pályázni. A polgármester nagy jelentőségűnek tartja azt, ha "eltüntetik a vaskapukat a határátkelőhelyről", mondván: így például könnyebb lesz a gyerekeknek fellépni valamilyen szomszédos rendezvényen, vagy iskolába járni, mert ezt most csak útlevéllel és kísérővel tehetik meg. A kettéválasztott várost két határátkelőhely köti össze. Az egyik jóval a városon kívül van, a másik viszont olyan, mintha az egykor megosztott Berlinben lenne: az újhelyi II. Rákóczi Ferenc utca végén, a Ronyva túlpartján van az ellenőrzés, és az út a szlovák oldalon folytatódik. E ponton a határ egy időben kocsival is átjárható volt, majd később sehogy - most éppen reggel 6 órától este 10-ig, de csak gyalogosan.

A szlovák oldalról sokan járnak át dolgozni, fordítva ez nem jellemző. A többség varrodákba jár, de jó páran dolgoznak a környék legjelentősebb üzemében is, a Prec-Cast Öntödei Kft.-nél. A legtöbben iskolába jönnek Újhelybe, Sárospatakra, Miskolcra vagy Budapestre, de népszerű célpontok a környéken található fürdők, mozik, diszkók is. Az egyik környékbeli szlovákiai faluból érkező Fraknó Natália ápolónőnek tanul, s a magyar oldalon egy srác várja. A lagzit ilyen pároknál mindig Szlovákiában tartják, mondta Natália, "mert nálunk sokkal olcsóbb". A bevásárlóturizmus most éppen a szlovák oldalon élőket izgatja jobban (a magyarok jószerével csak az olcsóbb sörért járnak át), az Újhely szélén található Tescóban lehet is koronával fizetni.

Szamosvölgyi Péter, Sátoraljaújhely polgármestere szerint szavakban már mindenki nagyon várja a határok teljes lebontását, de azért furcsaságok is akadnak. Nemrégiben a szomszédok szóltak, jó lenne, ha a városi átkelőhely 24 órán keresztül lenne nyitva, de amikor a magyar hatóságok jelezték, hogy részükről rendben, a szlovákok visszakoztak. Az efféle zavarokat leszámítva szoros az együttműködés a Ronyván inneni és túli hajdani városrészek között. Túl vannak például már egy külön-külön elnyert pénzből finanszírozott, de közösen megvalósított csatornahálózat-bővítésen, amelybe innen három, a túloldalról két község kapcsolódott be. Rendeztek már közös katasztrófavédelmi gyakorlatot, s egyszer már élőben is kipróbálták az összefogást: amikor Sátoraljaújhelyt elzárta a hó, Kisújhelyből jöttek át a szlovák hómarók. Volt már együttes képviselő-testületi ülés, és május 1-jét is közösen szokták ünnepelni. A határok nélküli Hegyalja egyébként leghamarabb a médiumok tulajdonosainak fantáziáját ragadta meg. Az újhelyi Rádió Aktív naponta egyszer szlovákul is mond híreket, és a Zemplén Tv műsorokat is sugároz a szomszéd ország nyelvén.

II. Rákóczi Ferenc szülőfaluja, Borsi 3 kilométerre van a határ szlovák oldalán. Bisztránszky János polgármester a HVG-nek elmondta, nagy reményeket fűznek a faluban található termálvízhez, amellyel nemrégiben kezdték fűteni az iskolát, s fürdőt is szeretnének építeni, amivel talán ide lehetne csalogatni az eddig Sárospatakra járó helyieket, de számítanának a magyar oldalról érkezőkre is. Többen érdeklődtek eladó házak után, és már van egy olyan lakója Borsinak, aki Újhelyből költözött át, és naponta visszajár dolgozni Magyarországra. A legközelebbi szlovákiai város több mint harminc kilométerre található, Bisztránszky szerint ezért jobb volna, ha a tűzoltó vagy a mentő is Újhelyből jönne.

A határátszelő napi kapcsolat nem ritka a délkeleti határszélen sem. Egy sarkadi vállalkozó kora reggel bepakolja furgonjába friss péksüteményeit, és a húsz kilométerre lévő romániai Nagyszalontán teríti. Az is megesett már, hogy egy battonyai fiatalember aradi festékboltba jelentkezett dolgozni, s - bár a fizetésben megegyeztek - a romániai tulajdonos végül nem volt hajlandó a buszbérletet is állni, így elesett az állástól. A kettészelt Nagylakon is erősödnek a szálak. Ez a Maros menti település egyébként akár Szelmenc II.-nek (lásd írásunkat a 18. oldalon) is mondható, hiszen Trianon egy szlovák többségű kisvárost osztott fel Magyarország és Románia között.

Vasile Ciceac, a romániai Nagylak (románul Nadlac) polgármestere azzal dicsekedett a HVG-nek, hogy a települési ünnepeken kívül is napi kapcsolatban áll nagylaki kollégájával, mert közösen akarják megoldani a vízellátást, csatornázást és szennyvíztisztítást. A helyi ipart jelentő kender- és lenáztató annak idején Magyarországon maradt, ott most ipari park működik, de nemrég magyar cég kért és kapott telket a romániai városban, ahol biodízelüzemet épít. A társaság a határ mindkét oldaláról keres munkaerőt. Az éledező kapcsolatoknak jót tenne a Trianon után átvágott Szeged-Arad vasútvonal újraindítása, ám erre most nincs remény, noha csak három kilométernyi sín lefektetésére-felújítására lenne szükség. Márpedig az esztergomi Duna-híd vagy az ipolyi átkelők újjáépítése jelzi, hogy a közlekedési kapcsolatok helyreállítása sokat segít. Ennek ellenére számos ponton - például Miskolc és Kassa között, Tornanádaskánál - lezárt vasúti szakaszok akadályozzák a régi összetartozás újraélesztését.

A keletről nézve sokszor irigyelt nyugati végeken már túlestek az egymásra találás első örömén. Pinkamindszenten semmi nem utal Ausztria közelségére, pedig a Vas megyei falucskát alig másfél kilométer választja el a dél-burgenlandi Nagysároslaktól (németül Moschendorf), amellyel valaha egy körjegyzőségbe tartozott. A faluból kivezető göröngyös földút csak az államhatárig tart, a szomszéd oldalon pedig vagy ötszáz méter hiányzik az aszfaltozásból. A határátlépéshez így csaknem öt kilométert kell utazni, miután a vasfüggöny lebontása után a két falu vezetése által szorgalmazott határátkelő megnyitását a moschendorfiak sikerrel fúrták meg egy helyi népszavazáson. Azt mondják, a nyugalmukat és a környezetüket féltették, és attól tartottak, hogy az akkoriban meglehetősen intenzív magyar mosógépimport felforgatja az életüket.

A két falu közötti nyelvi határ 1921-ben változott államhatárrá, de a kapcsolatok valójában az 1948-ban telepített vasfüggönnyel szakadtak meg. A szőlőhegy és a pincék jó része is az osztrák oldalra került (a trianoni szabályokról lásd írásunkat a 17. oldalon), de a határzár lebontásáig úgy vigyáztak rájuk a sógorok, mintha a sajátjuk lett volna. "A pincék csak 1989 után kezdtek omladozni" - mesélte idősebb Csiszár István, akinek fia a pinkamindszenti polgármester. A faluban 1900-ban még 829-en éltek, ma csak 156-an, a több évtizedes határsáv-ellenőrzés, a valaha Körmendtől Németújvárig (Güssing) futó vasútvonal magyarországi maradékának 1960-as bezárása elüldözte az itteniek egy részét. Arra azonban igen büszkék errefelé, hogy az aktív korúak közül csak hárman nem keresők. Néhányan a határ túloldalán lévő gépjavító műhelyben dolgoznak, s vannak, akiknek a Körmend határában épült osztrák bútorgyár ad munkát. Azt mondják, nagyjából ennyi most az osztrák kapcsolat.

A határ itt is családokat szakított szét. Például Csiszárékét: a polgármesternek unokatestvérei laknak a túloldalon. A temetésre régen is soron kívül lehetett határátlépési engedélyt kérni, és állítólag sokkal sűrűbb volt a rokonlátogatás, amikor ez még némi izgalommal is járt. "Ma már nem fontos odaát a magyarság" - így látja ifjabb Csiszár István. Pinkamindszentnek egyébként van egy osztrák lakója is, ő Bécsből jött, s hétvégi házat épít magának.

A rendszerváltáskor még mindenki sokkal lelkesebb volt: az első ideiglenes határnyitáskor hetven autó érkezett Ausztriából. Moschendorfban akkoriban legalább harmincan a magyartanulásnak is nekiláttak, de lassan abbamaradtak a - folyton italozásba fulladt - nyelvórák. Vetőmagért is szívesen jöttek az osztrákok: itt többfélét és olcsóbban lehetett kapni. A családi ünnepekhez olykor magyar csirkét csempésztek át a határon, a pinkamindszentiek pedig tűzoltóautót kaptak a szomszédoktól. Egy időben úgy tervezték a magyar faluban, hogy majd a kocsmába fognak átsétálni odaátról, de kiderült, a helyi bor még a szomszédokénál is rémesebb.

IRHÁZI JÁNOS, PÁLMAI ERIKA, PUSZTAI LÁSZLÓ