Szabó M. István
Szabó M. István
Tetszett a cikk?

A Forma–1-ben az idei szezon hetekkel ezelőtt véget ért. A következőig viszont már kevesebb mint 90 nap van csak hátra. Most van idő elmerengeni mindazon, ami a 2015-ös Mercedes-dominancia mellett március 13-tól november 29-ig 19 tételben megtörtént. Ehhez is nagy segítséget jelent egy friss F1-es kötet.

Akinek a szocializációs tréningje nem állt meg a hazai tévékommentátorok (korábban Palik, aztán Mezei, majd egy ideje Szujó) által nyújtott, ám inkább csak sekélyes tudást palástoló nyíltszíni rikácsolás el-, és befogadásánál, az Forma–1 kapcsán két magyar szerzővel biztosan rendszeresen találkozik. Közülük Farkas Péter az ismertebb, mivel nagy közönség előtt rendszeresen online publikál. De a másik, Simon István sem rosszabb, ráadásul neki 2000 óta évről évre szezon-összefoglaló kötete jelenik meg. A Száguldó Cirkusz ő maga, a friss kötet a napokban jelent meg.

A 2000-ben indult sorozat 14. kötete
Simon istván

Amikor 1999 áprilisában elsőként hívtak meg magyar újságírókat Wokingba, a McLaren akkor is főhadiszállására, a hat, zömmel kora-huszonéves zsurnaliszta közt volt egy zakós-nyakkendős fiú, aki mindenkit zavarba hozott. A vendéglátók közül Adrian Neweyt a Hakkinen és Coulthard közti alkatbeli különbségekből fakadó autótervezési kihívásokról faggatta, Jo Ramirezzel pedig az ügyben szállt vitába, hogy a brazil kerek perec kijelentette: az istálló skót pilótája sosem lesz világbajnok, mert – így Jo: – nem látni a szemében azt a tüzet, amit Sennáéban és Hakkinenében meglátható. A vitától lángoló arcúvá váló, de végig tisztelettel beszélő fiatalember miatt persze az egész napos, feszes menetrend borult, ugyanakkor a helyzetet végül is mindenki élvezte.
Aztán a mátészalkai születésű újságíróról kiderült, hogy kisgyerek kora óta vezet különböző naplókat, jegyzetel le egész futamokat a tévé előtt, és képes akár évekkel később is felmondani egy-egy versenyből olyan kulcsmomentumokat, amire jó, ha maguk a versenyzők emlékeznek. Aztán az is kiderült, hogy „apai ágon”, családilag Nigel Mansell iránt enged csak meg magának némi elfogultságot.

Az, hogy az elmúlt 15 évben a már Budapesten élő Simonból nem lett befutott tévés riporter, vagy a gyakran stúdióba behívott Forma-1-es szakértő (aki a közvetítés képernyőjén amúgy is látható jelenetet fejhangon ordibáló riportert a helyére teszi néhány elgondolkodtató, és valóban fontos háttér információval, adatsorral és forrással), vélhetően inkább a rendszer, sem mint az ő hibája. Azonban az, hogy helyette ma, „főműsoridőben”  közigazgatásban dolgozó hivatalnok, még nem jelenti azt, hogy Simonnak ne volna érdemi mondandója a Forma–1 aktuális állapotáról.

Erre is bizonyság, hogy a december közepén megjelent új Száguldó Cirkusz a 2000 óta megjelenő sorozatnak már a 14. kötete.

A keményfedelű, több mint 175 oldalon keresztül érdekes és pontos könyv alapvetően, nyilván az idei szezonról szól. Mivel a magyar könyvpiacon a Forma–1 nem éppen az a véletlenszerűen választható téma, amit bárkinek ajánlani lehet, s mivel a rajongóknak megvan a maga preferenciasora az idén mutatott eredmények alapján is Räikkönentől Vettelen és Bottason át Alonsóig, Buttonig és persze Hamiltonig és Rosbergig, abba itt most nem merülnénk el, hogy 2015-ben a Forma-1 versenyeken mikor, mi volt a jó. Vagy a rossz. A kötet kronológiai sorrendben úgyis mindent megidéz: hogyan lett igazán kérdés nélkül világbajnok Hamilton, hogyan frusztrálódott a Red Bull, és miért nem kakaskodás mindaz, amit a Williams és a Ferrari finnjei több futamon előadtak. Széles a spektrum, de az nyilvánvaló, hogy Simon számára nem a szereplők, hanem a verseny a lényeg.

Annalesről lévén szó, az sem meglepő, hogy a szereplők bemutatása és a kronológia mellett a kötet koreográfiájába befértek történelmi visszatekintések is; mint a manapság sokat cincált F1-dominancia korszakolása, vagy éppen egy betét a jubiláló Hungaroringről.

Ennél az fontosabb, hogy az a fajta könyvkészítés, amihez Simon ragaszkodott, ritkaságszámba megy idehaza. Leginkább azért, mert temérdek munkával jár. Ennek része, hogy a szerző újságíróként nem a Dávid Sándor- vagy Frankl András-féle puha sztorizós írást favorizálja, hanem a mifelénk a Prost, Senna és Mansell portréköteteiről ismerős, analizáló, adatokkal alátámasztottan mesélő Christopher Hiltont tekinti példaképének. Ott látszik ez tisztán, hogy a kötetben a futamonkénti hat oldal terjedelmet erőlködés, közhelyek és töltelékmondatok nélkül képes még a hardcore-abb rajongók számára is új információkkal megspékelve összefoglalni – miközben a szövegnek az adatok infografikus rendszerbe szerkesztett területfoglalásai mellett a bőséges mennyiségű képanyaggal is versenyeznie kell.

Egy szimpla belső oldal - az Olasz Nagydíjról
Simon István

A nagy képes magazinvilágra hajazó albumok és kiadványok ma nem választják azt az utat, hogy a szöveg, ábra és grafikontengerbe ne csupán néhány hatásos, vizuálisan nyomatékosított képet szerkesszenek be, hanem koncepciózusan, fejezetenként – azaz 6 oldalra – 15-17 fotót szuszakoljanak a felületbe. A nagy figyelemmel válogatott képek ráadásul képesek megidézni az adott verseny egye-egy súlypontját – így ahelyett, hogy csupán a szöveget illusztrálnák, vagy a szokásos sablonok puffogtatását (mint amilyen „a rajt utáni pillanatok”, a „kanyarban sok kocsi”, vagy a „pódiumkép pezsgőlocsolással” stb.) – és a statisztikákhoz hasonlóan, az alaposabb szemügyre vételezés után kiáltanak. [Ez alól a 30 éves Hungaroring háttér lóg ki, ami a kötet legkönnyebbnek és legfelszínesebbnek bizonyult oldalpárjait adja – mintha utólag szerkesztették volna a könyvbe, és egyszersmind egy másfajta sablon szerint készült volna ez a tétel – amiért kicsit kár, de megbocsátható.]

Simon szerkesztőként és producerként is jó munkát végzett. Az általa elképzelt zsúfolt harmónia kialakításához vezető út ugyan tele van buktatókkal, de az első magánkiadásban megjelent, és csak online beszerezhető Száguldó Cirkusz vizuális munkáihoz sikerült megnyernie a „brembós” Nagy Orsolyát, és rávennie a Pannónia Nyomdát a precíz munkára (vagyis hogy a fekete legyen fekete, a kontrasztok legyenek erősek, a nyomások pontosak, és így az árnyalatok is impulzívak). Ebből végül a sorozat eddigi legjobb kötete született, olyan, amilyet jó, ha a Formula 1 hivatalos brit kiadója, vagy az albumokra szakosodott Könemann produkál.

Ha az idei Száguldó Cirkusz méltatását egyetlen pontba kellene sűríteni, arra szavaznék, ahogyan a szezon alakulását a laikus (és akikből még több van: a mindenről véleményt formáló kibic) számára lényegtelennek tűnő guminyomás-szabályok változásában ragadta meg Simon. Azt idézem, ahogyan a Mercedes gyári csapatán belüli dominanciát felforgató olasznagydíj-hétvégés fejezetet megcímezte: „Nyomás előtte, nyomás utána”.

Ebben minden benne van, amiért ez a könyv jó, és amiért az minden Forma-1-fannak kötelező darab.

*
Simon István: Száguldó Cirkusz 2015-2016
magánkiadás
www.szaguldocirkusz.eu

 

 

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!