„Hát, kezdjük azzal, hogy nekem a maga nyakkendője nem tetszik” – reagált George Harrison 1962. június 6-án, a Beatles első Abbey Road-i próbajátéka után a Parlophone zenei kiadó első számú producere, George Martin kérdésére. Ő ugyanis – miután ízekre szedte az együttes ígéretes, de távolról sem tökéletes produkcióját – arra volt kíváncsi, hogyan értékelik az esti felvétel tanulságait az ismeretlen liverpooliak. Martin vette a lapot, azonnal egy hullámhosszra került az akkor még csak 19–22 éves srácokkal. Ezekben a pillanatokban dőlt el, hogy a Parlophone-nál elkészíthetik első kislemezüket, és az is, hogy Pete Best helyett valaki mást kell a dobok mögé ültetni. A szeptemberi lemezfelvételen már Ringo Starr ütögetett, s bár elsőre ő sem győzte meg a producert, helye hamar biztossá vált az együttesben. Az első kislemez, a Love Me Do október 5-én került a boltokba, a néhány hónappal később rögzített Please Please Me, majd az azonos című album pedig már listavezető is lett.
A magukat egyáltalán nem, a zenéjüket viszont véresen komolyan vevő gombafejűek dalainak friss és eredeti hangzása Európát pillanatok alatt, az amerikai kontinenst egy évvel később ejtette rabul. A tomboló „beatle-mánia” egy csapásra mindent felülírt, amit az 1960-as évek elejéig a zeneiparról tudni véltek, és megteremtette a show-biznisz alapjait. Az együttes lemezein túl ugyanis soha nem látott mértékű igény keletkezett minden velük kapcsolatos relikviára, koncertjeik pedig nem is elsősorban a zenéjük, hanem a jelenlétük miatt váltak hisztérikussá.
Egyik legfőbb, bár keveset emlegetett érdemük, hogy szakítottak a szerzői és előadói tevékenység különállásának 1950-es évekbeli hagyományával: előbb Paul McCartney, majd John Lennon, végül Harrison is alkotói babérokra tört. Első két kislemezükön négy saját szerzeményük volt hallható, ezeket további néggyel toldották meg az első albumon, amelyre mindössze hat feldolgozásszám került. Alig egy évvel később megjelenő harmadik sorlemezükön, az A Hard Day's Night-on viszont már kizárólag Lennon- és/vagy McCartney-kompozíciók hallhatók. Bár más szerzők feldolgozott száma még az 1965-ös Help! albumon is előfordul, a Beatles feladta a leckét a zenei karrierre vágyó formációknak: ettől kezdve senkinek nem volt esélye önálló alkotói tevékenység nélkül.
Ugyancsak a liverpooliak voltak az elsők, akik az együttes minden tagjának „nevet adtak”. Bár korábban is akadtak óriási hatású előadók, a legfanatikusabb rajongókon kívül aligha tudta bárki is, ki pengeti a basszusgitárt Frank Sinatra vagy Elvis Presley mögött. A Beatles volt az első formáció, amelyben – bár a kezdeti időkben Lennon még vitán felül az együttes vezetőjének tartotta magát – a közönség négy különböző és egyenrangú embert látott a szarkasztikus humorukhoz egyáltalán nem illő öltönyökben. A magának való Harrisonért ugyanúgy rajongtak, mint a két fő dalszerzőért vagy a Beatles filmjeiben rendre kiemelt karaktert alakító Starrért. A rétegzenét játszó együttesektől a legkommerszebb fiúbandákig a siker receptjéhez máig hozzátartozik a tagok eltérő személyiségének kidomborítása.
Hamar magukhoz ragadták a kezdeményezést zenei szempontból is, már 1964-ben úttörő trükkökkel kísérleteztek. Az Eight Days a Week az első olyan dal, ami beúszással (halkból felhangosodva) indul, az I Feel Fine elején pedig – bár az ötlet talán az ugyanabban az évben alapított The Who Pete Townshendjétől származott – elsőként Lennon alkalmazott stúdióban torzított hangot. A méltatlanul elfeledett She's a Woman-t az első ízig-vérig kísérleti dalként tartják számon, felvétele során McCartney szinte minden tankönyvi dogmát felrúgott: a túlvezérelt ritmusgitár a dobot is elnyomja, miközben a basszust szokatlanul hangosan rögzítették, és a második versszaknál, mire a hallgató megszokná a hangképet, váratlanul egy zongora is beúszik. Az 1965-ben megjelenő Yesterday az első könnyűzenei felvétel, amely vonós hangszereket lop át a komolyzene birodalmából, egy évvel később, az Eleanor Rigby-ben pedig már kizárólag egy vonós oktettel kísérték McCartney szólóénekét.
Mindezzel párhuzamosan – részben a cannabis, majd az LSD hatására is – egyre tudatosabban kezdték alkalmazni a véletlent. Lennon visszaemlékezése szerint egy fordítva befűzött szalag eredményezte azt a formabontó ötletet, hogy a Rain elúszásában visszafelé játsszák le az első sorokat. Az is felmerült, hogy az egész számot fordított irányban adják ki; ez végül meghiúsult, ami jól példázza, hogy a legelrugaszkodottabb pillanatokban is sikerült visszanyesegetniük egymás kreativitásának vadhajtásait.
Az Abbey Road-i stúdió technikailag távolról sem volt olyan korszerű, mint a tengerentúliak, mégis sikerült benne olyan, ma sem poros, szürreális hangzást produkálni, mint ami a Revolver című 1966-os album több dalában, de elsősorban a Tomorrow Never Knows-ban hallható. A különböző – más műveikből való éneket, gitárszólót vagy különféle zajokat tartalmazó – végtelenített szalaghurkok gyorsított és fordított irányú lejátszása, az erősítőkkel való állandó machináció újabb és újabb kísérletezgetések számára teremtett lehetőséget az együttes legizgalmasabb időszakában. Megkerülhetetlen „beatle-ológiai” művében, az 1994-es A fejek forradalmában Ian MacDonald zenekritikus Tommy James amerikai producert idézve említi, hogy bőven az együttes feloszlása után „egész stúdiókat szedtek ízekre és raktak újra össze, hogy előállítsák azt a dobhangot, amelyet a Beatles megtalált, de az amerikaiak nem”.
Beleunva abba, hogy igényesebb felvételeikből az amúgy is egyre elviselhetetlenebb tortúrával járó koncertjeiken semmit sem tudnak reprodukálni, 1966 nyarán a Beatles végleg felhagyott a turnézással. Az elmélyültebb stúdiómunka gyümölcse lett a dalok egymás után rakásán túlmutató, átfogó koncepció mentén építkező, újszerű album, a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band. Az invenció elsősorban McCartneyt dicséri, igaz, a fiktív zenekar jelmezében előadott álkoncertalbum ötletét csak félig-meddig vitték végig következetesen: a címadó dal nyitányként funkcionál, aminek variációja a lemez végén vissza is tér, de ezenkívül mindössze egy további dal és némi közönségzaj illeszkedik az eredeti koncepcióba. Lennon később nem is győzte hangsúlyozni, hogy ekkor írt számai bármelyik másik lemezen megjelenhettek volna. Akárhogy is, bár a „concept album” fogalma már ekkor sem volt előzmények nélküli, a nagyszabású művekbe belevágó utódok számára az origót mindmáig a Bors Őrmester Magányos Szívek Klubjának Zenekara jelenti. Olyan alkotások előfutárának lehet tekinteni, mint a Pink Floydtól a The Wall (1979) vagy a progresszív metál emblematikus együttesének, a Dream Theaternek a Scenes from a Memory-ja (1999).
De újítást szült a Beatles azon igénye is, hogy ne kelljen mindenhol személyesen fellépnie. A sűrűsödő televíziós felkéréseket például úgy kezdték kikerülni, hogy rövid videókat forgattak legújabb dalaikról, és azokat küldték maguk helyett a világ tévécsatornáinak. Erre utalva jelentette ki Harrison az 1990-es években, hogy „végül is mi találtuk fel a Music Tv-t”. Személy szerint neki a nyugati világ ennél is többet köszönhet. Harrison keleti orientációja és indiai hangzású dalai keltették fel a szélesebb körű érdeklődést a volt gyarmat zenei kultúrája iránt. Az együttes 1968-as risikesi útja pedig tömegeket tett nyitottá a meditációra, az indiai spiritualitás befogadására. A Beatlesre bizonyosan serkentően hatott: az eklektikus White Album dalainak jó része az indiai hetekben született. A sűrűsödő belső konfliktusok az átmeneti relaxáció ellenére is hamar szakításhoz vezettek. Utolsó csapatmunkájuk, az 1969-ben – pattanásig feszülő hangulatban – rögzített Abbey Road a legkiérleltebb hangzású lemezük lett, nem függetlenül a félkész dalokat McCartney által egységbe kovácsolt nagy egyvelegtől.
Lennon egyik legkomplexebb dala mások mellett a nemrég elhunyt informatikai gurut, Steve Jobst is megihlette (akinek egyébként 2007-ben 500 millió dollárjába került, hogy a Beatles alapította kiadóról, az Apple-ről nevezhesse el a cégét). Életrajzírója, Walter Isaacson szerint Jobst lenyűgözte az 1967-es Strawberry Fields Forever című szám próbafelvételein hallható aprólékos alkotói munka, ahol eltérő hangnemű és tempójú variációk összepasszítása sem jelentett akadályt a Lennon által megálmodott hangzás megvalósítása előtt. Jobs – így Isaacson – ezt a Beatlestől ellesett alázatot tekintette élet- és cégfilozófiája mércéjének, amit úgy foglalt össze: „tökéletesíteni és tökéletesíteni”.
LÁSZLÓ RÓBERT
