szerző:
Csatlós Hanna

Az Atlanti-óceán, az ultramaratoni távok és Grönland meghódítása után Rakonczay Gábor eljutott a Föld legdélebbi pontjára is, és – mint mondja – még csak most kezd az expedíciózásba úgy igazán belemelegedni. Az Antarktiszról néhány napja hazajött kalandorral a déli-sarki túra legélvezhetőbb részeiről, az embert próbáló kihívásairól és arról is beszélgettünk, hogy a nemzetközi elismerésért még a mostani teljesítményénél is nagyobbat kellene dobnia.

hvg.hu: Előző hét elején még a Déli-sarkon volt. Milyen érzés újra itthon lenni?

Rakonczay Gábor: Éppen az imént mondta nekem valaki, hogy három napja vagyok itthon (az interjú január 14-én készült – a szerk.), én nem is követem, annyira gyorsan történik most minden, hogy egyelőre nehéz mit mondani. Mikor elértük január 7-én a Déli-sarkot, akkor két napot töltöttünk ott, majd 31 órával később már Magyarországon voltam. Szinte hihetetlen, ahogy a magyar expedíciós csapatom lezongorázta a hazajutásom, mert nagyon bonyolult az Antarktiszra eljutni, de visszajönni is sok átszállással jár. Egyébként azt mondják, hogy akkor simulnak ki nagyjából fejben a dolgok, miután már eltelt annyi idő, mint maga az expedíció.

hvg.hu: Ha már itt tartunk: ha jegyet váltanék az Antarktiszra, hogy tudnék eljutni oda?

R. G.: Át kell menni először Chilébe. Ott lemegy az ember a legdélebbi pontra, egy Punta Arenas nevű városba, mert innen, a katonai repülőtérről indul heti egyszer egy járat az Antarktikára. Gyakorlatilag egy kiszuperált, orosz, IL-76-os gépről van szó, egy négy hajtóműves, hatalmas katonai teherszállítóról, amely a hatvanas években készülhetett. Csak akkor indul el, ha megfelelőek az időjárási körülmények. Nekünk odafelé menet várnunk kellett két napot a felszállással, mert vihar volt az Antarktiszon, és ez a gép a kopasz jégre száll le, nem tudott volna a viharban landolni. Készenlétben kellett állnunk, hogy ha mégis indul a gép, akkor azonnal fel tudjon szállni. A kontinens és az Antarktisz között körülbelül négy és fél, öt óra alatt teszi meg az utat.

hvg.hu: Sok sajtóorgánumban úgy jött le, hogy ön az első magyar, aki megjárta a Déli-sarkot, holott ez ebben a formában nem igaz. Ön a negyedik magyar, aki eljutott a Föld legdélebbi pontjára.

R. G.: Igen, én is találtam olyan felületet, ahol félreérthetően hozták le a hírt, és kellemetlenül is érzem magam tőle. Ahol engem megkérdeznek, ott mindig kiemelem, hogy Kovalcsikné Bátori Krisztina, Ács Zoltán és Seregi Tamás előttem jártak a Déli-sarkon. Ács Zoli és Bátori Krisztina voltak az első magyarok, de ők a 89., tehát az utolsó foktól mentek el a sarokponthoz, amely 111 kilométer, és évente átlagban 30-50 ember szokta teljesíteni. Tehát nem túl sokan. Én 917 kilométert tettem meg, és a klasszikus utat jártam be: a partvonaltól a sarokpontig meneteltünk. Ezen az úton én voltam az első magyar, és ezt az utat idén összesen 6 ember tette meg, egy kétfős és a mi négyfős csapatunk. A csapat még egy walesi, egy norvég és egy lengyel hegymászóból állt.

Az általunk teljesített útvonalat Messner Startnak hívják, mert Reinhold Messner és Arved Fuchs voltak azok, akik 1989-90-ben ezt az utat először bejárták. Vezetnek más útvonalak is a Déli-sarkig, meg lehet közelíteni azt délről, a Ross selfjég (A tenger alatti kontinentális alapzaton elterülő jégmező – a szerk.) felől, vagy ha északról, például a Ronne-selfjégtől indulsz, akkor a Union-gleccsernél, a Herkules-öbölből indulva is kezdhetsz, de innen az út nagyjából 200 kilométerrel hosszabb. Minket a gép valamivel tovább vitt, közvetlenül a selfjégre szállt le. Ez már a kontinens széle, de mégsem látod az óceánt, mert vagy 500 kilométernyi jég húzódik a part előtt.

A Rakonczay Gábor által lazán felskiccelt útvonalak az Antarktisz térképén.
©

hvg.hu: Van egy olyan útvonal is, amely pedig az Antarktika egy keskenyebb részén átszeli a teljes kontinenst. Miért pont a Messner Startot választotta a lehetséges útvonalak közül?

R. G.: A teljes átkelést még nem valósították meg, így ez az utolsó klasszikusan nagy sporttörténeti kihívás az Antarktiszon. Az átszelésen történt már haláleset, feladás és idén még csalási kísérlet is volt. Ha viszont a Déli-sark eléréséről beszélünk, akkor két hosszú útvonal van, amelyen a sarokpont megközelíthető, ezek a Messner startról és a Herkules öbölből indulók. Utóbbi hosszabb, mint amit én teljesítettem, de nem kaptam rá engedélyt. Mivel expedíciós szempontból egyetlenegy logisztikai cég uralja az egész területet – konkrétan csak ők működtetnek repülőgépjáratokat oda –, ha valamit akarsz csinálni az Antarktiszon, akkor ehhez a céghez kell fordulnod. Tőlük kaphatsz engedélyt. Megnézik, hogy ki vagy, milyen előéleted van, és ez alapján mondják meg neked, hogy hol mehetsz, milyen útvonalon. Mivel én még sosem voltam az Antarktiszon, ezért ők szabták meg azt is, hogy csak csapattal indulhatok az expedícióra.

hvg.hu: Tehát, nem teljesen úgy megy ez, hogy ha az ember egyszer már eljut az Antarktiszra, akkor arra barangol, amerre a kedve tartja.

R. G.: Van egy-két olyan helyszín, ahova minden gond nélkül eljuthat az ember. Például el lehet menni pingvint nézni, megmászni a legmagasabb csúcsot, a Vinson-hegyet, az utolsó fokra is könnyebb eljutni, de hosszú expedíciót nem lehet csak úgy bevállalni. Nekem például felkészülés céljából kötelezően részt kellett vennem Új-Zélandon egy téli tréningen, meg konkrétan 650 kilométert megtéve át kellett kelnem Grönlandon is ahhoz, hogy egyáltalán ide jöhessek, egy ekkora útra. Megszabták ugyanis feltételként, hogy az antarktiszi úthoz előbb egy huszonvalahány napos expedíciót kell végigcsinálni olyan terepen, ahol már mínusz 20 fok is lehet, és legalább 60 kilós szánt kell cipelni magammal. Nincs olyan sok hely a világban, ahol ezeket a feltételeket teljesíteni tudod, így mentem Grönlandra.

©

hvg.hu: Nem akarom elvitatni a sikerét, de a Magyar Déli-sark Expedíció Antarktisz-szakértője, Pintér László azt nyilatkozta a teljesítményéről, hogy „ha valaki nemzetközi szinten nagyot akar dobbantani, akkor azért ennél több kell”. Mire gondolhatott?

R. G.: Én egy olyan túrát csináltam, amelyet, ha most norvég lennék, akkor már a sokadik norvégként teljesítettem volna. Ha angol lettem volna, akkor azt mondták volna, hogy ja, szép teljesítmény, de én vagyok körülbelül a 16. angol, aki ezt végrehajtotta. Van viszont pár ország, ahonnan csak egy-két ember csinálta meg ezt az expedíciót, Magyarországról pedig rajtam kívül még senki nem vágott neki. Ezért nagy dolog ez.

Tény viszont, hogy én szeretek nemzetközi szinten gondolkodni, és ott még van hova fejlődni. Például én csapatban mentem, és volt két kötelezően előírt pont, amelyet érintenünk kellett az utunk során, mert ezekre a pontokra előre kellett küldeni élelmiszert. A csúcs ugyanakkor az, ha az ember egyedül expedíciózik, és mindenféle külső segítség, támogatás nélkül jut el a Déli-sarkra. Erre a szintre azonban csak lépésről lépésre lehet eljutni, nem engedik, hogy rögtön a legnehezebb kihívással kezdjen valaki az Antarktiszon.

Ez az erős kontrolláltság a déli-sarki expedícióknál egyrészt annak köszönhető, hogy az Antarktiszt nagyon óvják környezetvédelmi szempontból, másrészt pedig nagyon nem szeretik, ha valaki bajba kerül. Magas a mentési arány az Antarktiszon, de ezek inkább olyan mentések, hogy nem egy órán belül kell az emberért menni. Inkább az fordul elő, hogy azt mondja az illető, elszámolta magát, és lassan ki fog fogyni az élelmiszerből, vagy lett egy komolyabb fagyási sérülése, és jó lenne kórházba mennie. Ilyenkor belefér, hogy csak másnap megy érte a repülő, akkor, amikor jó idő van.

hvg.hu: Beszéljünk kicsit a számokról. Átlagban milyen hidegben és naponta mennyit kellett menetelniük?

R. G.: Az elején mínusz 12-16 fok volt, majd az út harmadától csúszott a hőmérséklet mínusz 20 fok környékére, és az utolsó kilométereken mínusz 25 és 30 között mozgott a hőmérséklet. Az elején napi 15-16 kilométerekkel indultunk, aztán 20, majd 25 kilométert mentünk, próbáltuk fölvinni 26-ra, párszor összejött a napi 28 kilométer is, majd a legvégén meg visszavittük a napi adagot 24 kilométerre. Napi 8-10 órát meneteltünk.

hvg.hu: Mindehhez pedig hétezer kalóriát kellett naponta elfogyasztania. Miket ettek?

R. G.: A reggeli és a vacsora volt a két főétkezés. Ilyenkor poralapú, dehidratált kajákat ettünk, ezeket vízzel felöntöttük, és általuk bevittünk a szervezetünkbe egyszerre vagy 800 kalóriát. Napközben az egy-egy órás szakaszok végén tíz percekre mindig megálltunk, és ettünk egy energiaszeletet vagy csokoládét, esetleg olajos magvakat. Utóbbiak azért jók, mert nincs nedvességtartalmuk, tehát mínusz húsz fokban pont ugyanolyan kemények, mint plusz 20 fokban.

Rakonczay Gábor az Antarktiszon
©

hvg.hu: Min múlott, hogy általában ön vezette a csapatot, és többnyire ön haladt elöl?

R. G.: Alapesetben mindig más vezeti a csapatot. Elől menni nehezebb, mert az elsőnek kell tájékozódnia, és neki kell törnie a hóban az utat, ezért nem árt váltogatni az első embert. Hamar kiderül viszont, hogy ki navigál jobban, vagy ki bír több súlyt húzni a szánon. Én elég jól navigálok, hiszen 9 évig tájfutottam, meg hát hatszor csak átkeltem az óceánon. Nyilván mindenki tud használni egy iránytűt, de az eredetileg kiszámított útvonaltól óránként plusz 200 méter eltérést jelent csupán az, hogy ha nem megyünk tűegyenesen, és ezzel végső soron napokkal hosszabbíthatjuk meg az expedíciót.

Az is hamar kiderült, hogy én jobban bírom húzni a szánt, ezért a közös dolgokból több minden, így a sátor és a nehezebb eszközök végül nálam kötöttek ki. A csapat mindig csak annyival tud haladni, mint a leggyengébb tagjának a teljesítménye, ezért azt, aki éppen a leggyengébb volt, és visszafogta volna a tempót, hátra eresztettük (mert hátul a legkönnyebb menni), és elvettünk a szánja súlyából. Az ember ideális esetben kibalanszírozza a csapatot.

hvg.hu: Volt, hogy két napra a vihar miatt még a sátrukból sem tudtak kijönni. Máskor a teljes vakító fehérségben nem látszottak a domborzati viszonyok, órákig nem láttak semmit, úgy mentek előre. Mi volt a legdurvább helyzet, amit megtapasztalt?

R. G.: Valójában a csapatjellegből adódó problémák megoldása volt az igazán nagy feladat, mert mindenki nagyon erős egyéniség volt. A lengyel csapattársam a 15. ember a világon, aki a felfedezők grand slamjét megcsinálta, tehát járt az Északi- és a Déli-sarkon, és a világ hét kontinensének hét legmagasabb hegyét is megmászta. A norvég társam most jutott el másodjára a Déli-sarkra. A walesi srác szintén ezen a területen mozog. Olykor nem sikerült mindenkinek félretenni az egóját, és voltak köztünk súrlódások.

A grönlandi expedíciónál pedig minden csapattag járt már az Everest tetején, így én voltam a „magyar csávó, aki még nem volt az Everesten”. Konkrétan vicc tárgya volt a téma, kérdezték, hogy de mégis akkor mit csináltam eddig. Mondjuk, később ott is elismerték, hogy tök jól navigálok, és végül ott is én vittem a legnehezebb szánt.

Rakonczay Gábor útvonalat rajzol.
©

hvg.hu: Érdekes, hogy nem az extrém körülményekből fakadó megpróbáltatásokat emelte ki.

R. G.: Van egy mondás, miszerint extrém helyzetben, akár a Déli-sarkon, akár az óceánon, az egyetlen veszélyforrás maga az ember. Akárki mondta, nagyon igaza van. Ha visszagondolok az elmúlt hat óceánátkelésemre, vagy a két utóbbi sarkvidéki expedícióra, az összes problémát, amivel találkoztam, vagy én, vagy a csapattársaim okozták. Egy ilyen helyen teljesen normális, hogy néha vihar van; azzal kalkulálni kell, hogy tuti, hogy a 44 nap alatt legalább egyszer bent fogunk ragadni a sátorban. Mint az óceánon is: biztos, hogy lesznek nagy hullámok, és a hajóm fel akar majd borulni.

hvg.hu: Korábban úgy fogalmazott, hogy annyira monoton az antarktiszi táj, hogy egy idő után elfogynak a gondolatai, és azon kapja magát, hogy már órák óta nem gondolkodik, és ez nagyon veszélyes. Érdekelne, hogy mit értett ez alatt.

R. G.: Ez a 917 kilométer egy rettentő hosszú táv, nagyon sokáig mész a semmiben. A legveszélyesebb, hogy az ember elveszítheti a motivációját, vagy elfelejtheti a választ az alapkérdésre is, hogy egyáltalán miért van ott. Ha ez megtörténik, akkor viszont elég nagy a baj, mert amúgy meg baromi hideg van, baromi nehéz a szán, és baromi sokat kell menni egy nap.

Ha nincs motivációd, akkor hirtelen csak a nehézségeket látod meg, és az öröm el tud kopni benne. Ilyenkor hirtelen semmi nem indokolja azt, hogy még egy hónapig ott kutyagolj, és ekkor jön az, hogy visszafordulsz vagy hívod a mentőegységet.

Én az expedíció előtt tudatosan hozok egy döntést, hogy még gondolni sem gondolhatok majd ilyesmikre. Szerintem addig van értelme az embernek ilyesmire vállalkozni, amíg százszázalékosan tudja, hogy a terve megvalósítható, és meg is fogja valósítani. Agyilag egyszerűen nem lehet felfogni azt, hogy mit is jelent még 300 kilométert sétálni a célig, ezért inkább mindig kisebb részcélokra kell gondolni. Napról napra, lépésről lépésre kell élni, és akkor nem vész el a fókusz. Ugyanilyen az ultrafutás is: mindig csak a következő öt kilométerre kell koncentrálni, csak arra, hogy a következő frissítő pontig valahogy eljussál. És így, szépen lassan megeszed a távot, a végén pedig borzasztó büszke leszel magadra.

Persze, ez a 44 napos expedíció még ennél is nagyobb falat. Nem olyan, mint egy hét, hogy ma már szerda van, holnap csütörtök, aztán mindjárt hétvége, és vége. Ez már nem az a kategória. Ráadásul ingerszegény is az egész, kevés a viszonyítási pontod, nem érzed azt sem, hogy hol vagy pontosan. Nagyon erősnek kell ehhez lenni fejben. Én végig leginkább a mozgásomra fókuszáltam, hogy minél kisebb energiával, minél jobban haladjunk. Ez bizonyos szempontból egy 44 napos mozgó meditáció volt.

©

hvg.hu: Kívülről nézve viszont inkább egy hatalmas, 44 napos szenvedésnek tűnik. Milyen pillanatokban tudta igazán a túrát kiélvezni?

R. G.: Pedig sokkal több a pozitívuma, mint a negatívuma egy ilyen expedíciónak. Már maga a tudat, hogy ott vagy, örömet okoz. „Az Antarktiszon vagyok” – azért ez borzasztó menő dolog szerintem, egy gyerekkori álom beteljesülése. A 87-88. fokoknál pedig különösen szép a táj. Hatalmas, szélfútta hullámokat láttunk mindenhol, vizuálisan nagyon élvezhető ez. Ahogy az is, hogy fantasztikusan kristálytiszta és időtlen az egész. Ott, azon kívül, hogy néha a fejed fölött elhúznak a repülők (ez öt darabot jelentett a 44 nap alatt), mert szállítják az amerikai bázisra a kutatókat, semmiféle környezetterhelés nincs.

Aztán sokat számítanak az olyan napi örömök is, mint például, hogy ma két kilométerrel többet mentünk, mint tegnap. Egy ilyen teljesítmény hatalmas eufória egy sportolónak. Az is örömöt jelent, ha nagy a szél, de süt a nap, és közben bent vagyunk a sátorban, amely, ilyen körülmények között, egész melegnek tűnik.

hvg.hu: Mi volt a nehezebb: először lefutni egy ultramaratont, átevezni először az Atlanti-óceánt, vagy eljutni a Déli-sarkig?

R. G.: Inkább csak azt tudom megmondani, hogy miben volt az egyik nehezebb és miben a másik. Szerintem az óceán átevezésénél az ember hosszabb ideig van életveszélyben, mint az Antarktiszon, viszont ott van a kabinajtó, amit bármelyik pillanatban kinyithatsz, bármikor bemehetsz rajta, és így a széltől, napsütéstől azonnal meg tudod óvni magad. Az Antarktiszon, ha úgy döntesz, hogy megállsz és sátrat versz, mert nagyon fúj a szél, akkor időbe telik, míg a sátor rendesen állni fog, és további fél óra, amíg vizet melegítesz, hogy inni tudj. Óceánátevezésnél legalább ott van az óceánból előállított vized, az nem fagyott, nem kell felmelegíteni.

Rakonczay Gábor rajongókkal
©

Indulás előtt találkoztam egy kanadai pilótával, aki megmászta az Everestet palack nélkül, pár éve átevezte az Atlanti-óceánt északon egyedül, és most itt volt egy szóló expedíción az Antarktiszon. Tőle ugyanezt megkérdeztem, és azt válaszolta, hogy nem lehet egy mérlegre tenni ezeket a sportokat. Azt is mondta viszont, hogy a hegymászásnál rövidebb ideig ugyan, de sokkal veszélyesebb helyzetben volt bármelyik másik expedícióhoz képest, amikor a csúcstámadást csinálta.

Szerintem minden sportágnak megvan a maga Mount Everestje, de nincs olyan sportág, ami mindent visz.

hvg.hu: Az ilyen szabadúszó kalandoroknál, mint ön, mindig felmerül a kérdés, hogy a család hogy tolerálja ezeket az extrém küldetéseket. Önöknél mi a helyzet?

R. G.: A családom tudja, hogy ilyen vagyok, hogy erre tettem fel az életem. 12 éve csinálok mindenféle őrültséget, és eszem ágában sincs most ezt abbahagyni, mert pont most jön meg az elegendő tudásom, a türelmem, az alázatom az egészhez. Annak idején, mikor huszonévesen elkezdtem az expedíciózást, sokszor rezgett a léc. Úgy voltam vele, hogy ha idén nem megyek el egy óceánátkelésre, akkor már semmit nem ér az életem. Ebből a hozzáállásból fakadnak a veszélyes helyzetek. Sokan mondták, hogy higgadjak le, nem baj, ha csak háromévente csinálok valamit, csak maradjak életben. Ma már látom, hogy az ilyen sportoknak nem az a lényege, hogy az ember elmondhassa, hogy nyolc, kilenc vagy tíz darab extrém utat csinált meg az élete során, hanem az, hogy 80 évesen ezeket el tudja egyáltalán mesélni.

hvg.hu: Ha jól tudom, akkor nincs fő- vagy mellékállása az expedíciózáson kívül. Hogy lehet ebből megélni?

R. G.: Egy-egy expedíciónak van annyi plusz hozadéka, amiből már meg lehet élni. Van három könyvem, illetve előadásokat tartok. Az előadások egy része karitatív, sulikba hívnak meg, a másik részét viszont céges rendezvényeken tartom. Illetve építettem hajókat is az elmúlt időszakban más óceánátevezőknek, és evezősöket, sportolókat készítettem fel expedíciókra, kvázi hajóztattam embereket. Meg lehet találni a piaci rést, még ha nem is olyan egyszerű. Volt olyan időszak, amikor három év után is a két hónapos utazásom költségeit törlesztettem, ma már azért jobb a helyzetem. De olyan ez az expedíciózás, hogy van, aki akkor se csinálná, ha fizetnének érte, van, aki meg akkor is csinálja, hogy ha a világ minden pénzét ki is kell érte fizetni.

Rakonczay Gábor gleccserszemüvege.
©

hvg.hu: Mennyibe kerül összesen egy antarktiszi expedíció lebonyolítása?

R. G.: Sok millió forintba, de inkább azt mondom, hogy az odajutás miatt nehéz lenne más olyan kalandot találni, ami költségesebb ennél, és nincs benne a gps-en vagy a műholdas telefonon kívül komolyabb technikai eszköz.

hvg.hu: Vissza fog menni? Tervezi, hogy emeli a tétet?

R. G.: Az én fejemben elég konkrét elképzelések vannak a jövőt illetően, de egyelőre nem sokat árulhatok el erről. Talán annyit, hogy vannak még elképzeléseim az Antarktiszt illetően.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Nagy a titkolózás, de ez a táblázat már a Huawei Mate 30 Pro erejét mutathatja

Nagy a titkolózás, de ez a táblázat már a Huawei Mate 30 Pro erejét mutathatja

Műholdképeken látszik, mekkora kárt okozott a világ legnagyobb olajfinomítóját ért dróntámadás

Műholdképeken látszik, mekkora kárt okozott a világ legnagyobb olajfinomítóját ért dróntámadás

Videó: A hangja teljesen olyan, mint egy mai Forma–1-es kocsié a Mercedes-AMG szuperritka utcai autójának

Videó: A hangja teljesen olyan, mint egy mai Forma–1-es kocsié a Mercedes-AMG szuperritka utcai autójának

Ijesztő sebezhetőséget találtak: Samsung, Apple, Huawei és más mobilok is veszélyben

Ijesztő sebezhetőséget találtak: Samsung, Apple, Huawei és más mobilok is veszélyben

Nagyjából húsz luxusút árában van ez az osztályon felüli lakókocsi

Nagyjából húsz luxusút árában van ez az osztályon felüli lakókocsi

Mumifikálódott holttestet találtak egy kaposvári fogadóban

Mumifikálódott holttestet találtak egy kaposvári fogadóban