szerző:
Vadász Judit Lola

Személyes élmények a bezárásra váró Fóti Gyermekvárosról.

Könnyeimmel küszködöm, ahogy autóval rátérek a régről ismert Fótra vezető útra. Sminkemet nem sírhatom le, mert pár perc múlva nyolc, ekkor találkozom Kádas Istvánnal a Fóti Károlyi István Gyermekközpont igazgatójával. Jobb híján teli torokból üvöltök, a fájdalomnak muszáj kijönnie. Ahogy a nosztalgikus emlékek keverednek a jelennel, valami megmozdul bennem, így haladok a sok évtizedes fasor árnyékában. Idővel enyhül a már meghaltnak hitt, ám most újult erővel feltörő gyász okozta szomorúság. Aztán mosolygok, ahogy felrémlenek a régi, kedves emlékek. Édesapám éppen katona volt, ezért édesanyám hazaköltözött a szüleihez, akik nevelőként, gyógypedagógusként dolgoztak Fóton. Ide születtem, hívhatják bárhogy, nekem ma is csak Gyerekváros, Gyeri.

Ahogy behajtok a nagykapun, a sorompónál már ismét céltudatos vagyok. Ugyanúgy zajlik, mint amikor nyaralni jártam vissza, csak most nem a nagyszüleimhez, hanem Kádas Istvánhoz jöttem. Segítenek, útbaigazítanak, türelmesen végighallgatom, bár fejből tudom merre, s hogyan jutok el az igazgatóságra.

Ahogy a Kastély mellett elhaladok, eszembe jut az a rengeteg friss cikk, ami a Kastély köré épített régimódi nevelőintézetekről szól.

1987-ben születtem, s hároméves koromig laktam itt a nagyszüleimnél, édesanyámmal. Ezután általában kéthetente visszajártunk látogatóba. Ahogy ez lenni szokott, én is nyaraltam a nagyszüleimnél, igen itt, a Fóti Gyerekvárosban.

Amikorra már vissza tudok emlékezni, ez a Kastély menzaként üzemelt, már akkor is, a ’90-es években, a házakban laktak a nevelők és az árvák. A Kastély szomszédságában volt egy kis szabadtéri színpad, első Padödö koncertemen is itt voltam.

Akkoriban itt éltek az árvák, a nevelőszülői forma rendszerszinten csak később terjedt el. Sok gyermeknek valóban nem voltak élő rokonaik, volt, akiket elhanyagoltak, s ezért kerültek ide. Szerencsésebbek azok voltak, akiket időnként meglátogattak kintről, vagy akik többen, testvérként éltek itt, ők is árvák voltak, de mégsem teljesen egyedül.

Emlékszem, hogy felnőttkorukig maradhattak itt a fiatalok, s utána egy csekély anyagi támogatással, jó esetben szakmával a kezükben léptek ki a nagyvilágba. Ilyenkor ők visszajártak látogatni a kisebb testvéreket. Legjobb barátaim is egy ilyen „család” voltak, a legidősebb fiú látogatta-támogatta a kicsiket, két nálam idősebb lányt és két velem egykorú fiút.

Rendezett polgári családból származom, ezért talán nem meglepő, hogy mennyire élveztem az itteni szabadságot, amit az „intézetis” gyerekekkel átéltem. Bár időnként felröppentek rémhírek a falakon belüli erőszakosságokról, mivel én a „Mami” unokája voltam, így „maszek”-nek számítottam, szinte védett személyként vigyáztak rám a nagyok, szinte babáztak velem, amit nagyon élveztem, s bár előttem zajlott minden csókolózás és a nagylányok vetkőzése-öltözése, ez a későbbiekben befolyásolhatta a szexuális nyitottságomat, de egyáltalán nem bánom.

Köpni is itt tanultam meg Halász Gabótól és Janótól. Kiálltunk a kispatakon átívelő hídra és ami a torkonkun kifért, elkezdtük a gyakorlást, persze a versenyeken sosem nyertem, de nagyon élveztem a játékot. Ha rágondolok, ma is tisztán felelevenítem a fölénk magasodó platánfák és a lápos horgász tó erős, természetes illatát. Itt játszottunk, bújócskáztunk, strandoltunk minden nap tanulás után, hétvégén és egész nyáron teljesen szabadon, hangos gyerekzsivaj és száz meg száz madárcsivitelés között. Hihetetlen, hogy annyi év után újra itt vagyok!

Elhaladok a Montessori iskola épületei mellett. Lehúzom az ablakot, a friss reggeli levegővel együtt beáramlik a madárricsaj. Ó, micsoda és mennyi szép emlék, a reggelek, amikor a szolgálati lakás ablakán beszűrődve hallottam a korán kelő madarakat, s most éppen úgy és éppen annyi madár dalol azóta is, változatlanul.

Amikor megözvegyült nagymamám három évvel ezelőtt Budapestre költözött, akkoriban röppentek fel az első hírek arról, hogy bezárják a Gyerit. Aztán ez a köztudatban elfelejtődött. Amikor februárban megkerestem a vezetőséget, még teljesen inkognitóban, hogy néhány festményemet, amik megmaradtak a legutóbbi kiállításomról, odaajándékoznám a Gyerekvárosnak, nagy örömmel fogadták jelentkezésemet. Ekkor még nem tudtam, hogy hamarosan tele lesz a sajtó a bezárás – ezúttal valóban eltökélt – szándékával. Ezzel együtt, sőt csak azért is eljöttem és hoztam néhány képet, hogy a fehér falakra és így a jelenleg itt élő gyermekek hétköznapjaiba is színt vigyenek.

Persze ma már más, nem élnek itt árvák. Kádas Istvántól megtudom, hogy pszichés és fejlesztésre szoruló, tanulási nehézségekkel keményen küzdő, valamint mozgássérült gyerekek tanulnak itt, rajtuk kívül a menekült, Magyarországra felnőtt kísérő nélkül érkező fiatalkorúak élnek a Gyeriben.

Amikor szembesülök azzal, hogy milyen modern technológiával felszerelt (direkt a mozgássérült gyerekeknek tervezett) állítható magasságú konyhai berendezés, valamint adományból kapott kisbusz is az intézmény rendelkezésére áll, kissé elgondolkozom, vajon mi okból fogadtak egyből örömmel, hiszen csak néhány képet hoztam. Amikor aztán átsétálunk a Fejlesztőbe, mert kezdődik a farsangi előadás, akkor megértem. Az épületek belül felújításra szorulnak, bár rendkívül kreatívan foglalkoztatják az itt élő fiúkat, szépen fokozatosan szépítgetik, színezik-festik a fehér rácsokat és falakat, hogy szerethetőbb, otthonosabb legyen a környezet, azonban látom, még így is bőven el fognak férni az alkotásaim. Már bánom, hogy nem többet hoztam.

Némán jót cselekedni nem csak a megajándékozottnak, de saját magunknak is haszon, magabiztosságunkat erősíti a titokzatos derű az arcunkon, amikor azt hisszük jobb emberek lettünk, egy gesztusértékű kedveskedéstől. Mégis leírom, hogy képeket adományoztam a körülbelül négy hónap múlva bezáródó Fóti Gyermekvárosnak. Most nincs szükségem belső megelégedettségre, most valódi segítségre van szükségük. Nekik. Ha többen teszünk olyat, ami számunkra kis dolog, de a jelenleg ott dolgozóknak, élőknek jobbá teheti a hétköznapjait, akkor az már amolyan emberi összefogásféle, és az már nagy dolog. Ha sajtóvisszhangot kap, lehet, hogy sikerülne még 4-5 évet nyerni fótiaknak? Ha közösen vásárolnánk festékeket, hogy a srácok alkossanak, lehet, hogy olyan hobbijuk lenne, amire lecserélnék a cigarettát és más drogokat?

Csak egyet tudok biztosan, ha most segítünk, akkor legalább négy hónapra szebb, talán tartalmasabb lesz az itteniek élete.

Amit láttam, abból egyértelmű, olyan környezeti feltételeik vannak a gyerekeknek, hogy nem véletlenül működik itt a fóti Waldorf-suli is. Az intézetis srácok nem gondtalanok, de vagányak, szeretik ezt a helyet. A dolgozók végtelenül elhivatottak, szívvel-lélekkel és jó szakértelemmel tevékenykednek.

Akárhogy is, remélem, a lehető legjobban alakul a fóti Gyeri sorsa, az biztos, hogy az ottlévőknek és személy szerint nekem is hiányozna, ha nem volna.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Panaszkodnak a fuvarozók: nincs a minisztériumnak elég embere, hogy kiszűrjék a csalókat

Panaszkodnak a fuvarozók: nincs a minisztériumnak elég embere, hogy kiszűrjék a csalókat

Lezuhant a trapézról egy magyar artista egy boszniai előadáson

Lezuhant a trapézról egy magyar artista egy boszniai előadáson

Terry Black a hétvégén még a hazatérésre készült

Terry Black a hétvégén még a hazatérésre készült

Különösen odafigyelnek a rendőrök a héten a vezetés közben mobilozókra

Különösen odafigyelnek a rendőrök a héten a vezetés közben mobilozókra

Megszólalt a Líbiában megsérült magyar fotós: két méterre csapódott be mellé a rakéta

Megszólalt a Líbiában megsérült magyar fotós: két méterre csapódott be mellé a rakéta

Berki feljelentette Puzsért, miután Puzsér feljelentette Berkit

Berki feljelentette Puzsért, miután Puzsér feljelentette Berkit