szerző:
Csatlós Hanna
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Fahidi Évát mindenkinek látnia kell. Ebből következik, hogy az év egyik legjobb magyar dokumentumfilmje, A létezés eufóriája is kihagyhatatlan.

Fahidi Évát talán senkinek sem kell bemutatni. A napjainkban is aktív holokauszttúlélő a közéleti szerepvállalásaiban és a könyveiben folyamatosan azon dolgozik, hogy elmondjon valamit az elmondhatatlanról. Az auschwitzi pokolról és arról az életről, amelyet a koncentrációs tábor után fel kellett építenie magának. Fahidi Éva most 94 éves, és még mindig és folyamatosan beszél és felidéz. Azért, mert élő szemtanúként és lelkiismereti okokból (a legtöbb túlélőnek bűntudata van, amiért ők valamilyen szerencse folytán életben maradtak) ezt nyilván kötelességének érzi. Azért, mert nekünk is kötelességünk, hogy meghallgassuk őt. És talán azért is, mert ez egy olyan dolog, amiről nem lehet egyszer csak nem beszélni.

A trauma az, aminek nem lehet a végére érni

– mondja ő A létezés eufóriájában, és sok egyéb mellett a film valahol pont erről, az elmondhatóság határainak feszegetéséről szól.

©

Szabó Réka, a Tünet Együttes alapító koreográfusaként négy és fél évvel ezelőtt vágott bele a Sóvirág című táncelőadás megvalósításába. Azzal az ötlettel kereste fel az akkor a 90. születésnapjára készülő holokauszttúlélőt, hogy színpadra vinné a történetét, és szeretné, ha Cuhorka Emese táncművész mellett Fahidi maga is táncolna. Ez bátor ötlet volt, sőt talán még vakmerő is, de Fahidi Éva azonnal belement, és eddig 86 előadást táncolt végig, bevállalva a külföldi turnékat is. Mivel a rendező az elejétől fogva tudta, hogy főszereplőjét nemcsak a független színház iránt érdeklődő közönség egy szűk körének, de mindenkinek látnia kell, filmre vette a próbákat, az előkészületeket. Dokumentálta, ahogy a Fahidivel való beszélgetéseikből egyszer csak megszületik egy forgatókönyv, ahogy a szavak eggyel absztraktabb szintre kerülnek, és mozdulatokká formálódnak.

Ezzel a puszta dokumentációval pedig, talán nem is szándékosan, de egy elég fontos kérdést vizsgált meg. Azt a dilemmát, hogy

kívülállóként egyáltalán mennyire lehet egy trauma közelébe férkőzni, és felfogni bármit is a másik traumájából.

A rendező és Cuhorka Emese jól irányított, mélyen empatikus kérdésekkel igyekeznek megnyitni előttünk Fahidi Évát. Ő pedig – szokásához híven – húsba vágóan nyersen és szentimentális túlzások nélkül beszél a múltról. Az Auschwitzban elvesztett kishúgról, az apa felelősségéről, aki nem menekítette ki időben a családját Amerikába. A haláltáborok józan ésszel fel nem fogható embertelenségét egy könyörtelen hasonlattal érzékelteti: a krematóriumokban épp úgy nyújtogatták az emberek a nyakukat levegő után kapkodva a nitrogén-cianid gáz fölé, mint ahogy azt a libák tették, amelyeken a nácik kísérleteztek.

Fahidi szerint a mi „polgári”, hagyományos fogalmainkkal megközelíthetetlen mindez. Logikusan merül fel például a film készítőinek részéről a kérdés, hogy a nácik nem éltek-e vissza a sok kiszolgáltatott női fogoly helyzetével a koncentrációs táborban, de a holokauszttúlélő szerint ez a kérdés ebben a kontextusban egyszerűen értelmét veszti. Auschwitz-Birkenauban több tízezer nő nyomorgott büdösen, éhezve, borzasztó egészségi állapotban.

Hát, ezek már nem is nők, embernek sem néztek ki

– zárja rövidre.

Érdekes, hogy miközben a film a testtel való munkáról, az önkifejezés lehetőségeiről szól, az Auschwitzba deportált embertömegek tragédiája pont abban áll, hogy a haláltáborok leválasztották az emberi mivoltot a testről, élettelen húsként kezelve a deportáltakat. Az a szép tehát a Sóvirágban és A létezés eufóriájában, hogy kicsit talán visszaadják azt, amit Auschwitz elvett: a táncban értelme lesz a végtagoknak, a test visszakapja az embert, Fahidi teste a főszereplő, de lelkestül.

©

90 évesen is 16

És mint ilyen, megkerülhetetlen témája a filmnek az öregedés is. A létezés eufóriája túlmutat egy holokausztról szóló portréfilmen, mert Fahidi Éva nemcsak túlélő, hanem nő is, ami legalább ugyanolyan hangsúlyosan megjelenik a műben. Ő pedig testének megváltozásáról, az öregségről hasonlóan kíméletlen őszinteséggel beszél, ahogy a haláltáborról.

Hogy a test elrohad és gusztustalan lesz – mondja egy ponton –, hogy a csontok morzsalékonnyá válnak, hogy 90 fölött az ember bordája már egy bukfencbe beletörik, és a legpocsékabb dolog az egészben – vágja a nézők arcába az igazságot – , hogy ebbe csak belenyugodni lehet.

A súlyos téma dacára, felszabadító érzés nézni a filmet, mert felszabadító az, hogy valaki végre kimondja, amit egyébként nem szeretünk meghallani, észrevenni. A végső kicsengést ráadásul Fahidi optimista meglátásai adják. Azt ugyanis, ahogy ő az életről gondolkodik, tanítani kellene.

©

Hogy szerinte a trauma meg nem szűnő jelenléte ellenére – vagy inkább pont ezért – meg lehet tapasztalni a puszta létezés eufóriáját. Hogy idősen is lehet szemöldököt tetováltatni, fodrászhoz járni, ízlésesen öltözködni. Hogy 50 évesen az ember még annyira fiatal, hogy nyugodtan kiteheti azt, amit büszkén mutogatna, és hogy 90 évesen is érezheti magát valaki a lelkében 16-nak. Ezerszer igazabb és jobb ez, mint egyetlen Coelho-könyv.

©

Mi ezekért a mondatokért darabonként vagyunk hálásak Fahidi Évának, de a készítők is köszönetet érdemelnek. Azért, mert az az évekig tartó nyitott, tabuk nélküli érdeklődés, őszinteség, törődés és alázatos közvetítői szerep, amit Szabó és Cuhorka tanúsítanak a filmben, sokkal élőbb, mint egy hideg holokauszt-emlékmű, amelyhez generációkkal később már nehezen fognak tudni kapcsolódni az emberek. A filmmel pedig nemcsak mi, nézők kaptunk valamit, hanem szemmel láthatóan Fahidi Évát is boldoggá tette, hogy rengeteg teret és új eszközöket adtak neki a visszaemlékezéshez, mindahhoz, amit még fizikailag valahogy szavakba lehet önteni, kifejezésre lehet juttatni. Ez a megerősítő hozzáállás talán az egyik legkortársabb formája az emlékezetpolitikának és a társadalmi felelősségvállalásnak.

A vetítés után nekünk olyan érzésünk támadt, hogy a Fahidi-életmű ezzel a filmmel, és a hozzá szervesen kapcsolódó táncelőadással kiteljesedhetett. Lezárult egy etap, Fahidi Éva lényét és történetét most már nemcsak ő maga, de a fiatalabb generáció is megörökítette az utókor számára. Fahidi végre beköltözhet a laptopjainkba, a telefonjainkra, a külföldi vetítőtermekbe – ezután mindenhol és bármikor elővehetjük élettapasztalatából fakadó bölcsességét és életörömét.

 

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
A kutyaviadal semmi ahhoz képest, amikor gazdaságpolitikusok ugranak egymásnak

A kutyaviadal semmi ahhoz képest, amikor gazdaságpolitikusok ugranak egymásnak

"Mi a társadalom letükröződése vagyunk, és igenis meg kell mutassuk magunkat!"

"Mi a társadalom letükröződése vagyunk, és igenis meg kell mutassuk magunkat!"

Ez történt: sokan kattantak rá a GPS-t leváltó új, európai navigációra

Ez történt: sokan kattantak rá a GPS-t leváltó új, európai navigációra

Tarlós: Az ellenzékiek provokálhatnak az adatkezelési ügyekben, hogy mártírt csináljanak magukból

Tarlós: Az ellenzékiek provokálhatnak az adatkezelési ügyekben, hogy mártírt csináljanak magukból

Maszkos szélsőjobbosok támadták meg a melegfelvonulás résztvevőit Harkivban

Maszkos szélsőjobbosok támadták meg a melegfelvonulás résztvevőit Harkivban

Márki-Zay: Politikai alapon büntették a hódmezővásárhelyi önkormányzatot

Márki-Zay: Politikai alapon büntették a hódmezővásárhelyi önkormányzatot