szerző:
Vándor Éva

Justin Trudeau feketére festett fiatalkori arca a címlapokra került a nyugati sajtóban. A blackface hagyományát kétszáz éve cipeli magával az amerikai társadalom. De miért ilyen nagy ügy, ha valaki fehérként feketét játszik?

A kanadai miniszterelnöknek ezekben a napokban minden politikai tudását és rafinériáját be kell vetnie azért, hogy valahogy kilábaljon a pár nap alatt hatalmasra nőtt blackface-botrányból, ami könnyen az újraválasztásába kerülhet. A Time magazin ugyanis épp az október 21-én esedékes választás kampányának közepén ásott elő egy olyan fotót, amelyen Justin Trudeau feketére mázolt arccal játssza Aladdint egy iskolai rendezvényen. Azóta kiderült, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy Trudeau úgynevezett blackface-ben mutatkozott, sőt bevallása szerint nem is emlékszik, hogy ez hányszor fordulhatott elő fiatal korában.

©

A képek azért különösen kínosak, mert a kanadai miniszterelnök a társadalmi igazságosság, a befogadás és a sokszínűség bajnokaként adta el magát a kanadai politikában. 

Innen Közép-Európából nézve ez az összefüggés talán még érthető, az viszont már kevésbé, hogy miért olyan nagy ügy a blackface, és pontosan milyen érzékenységeket sért. Sokan könnyen kiálthatják akár, hogy a politikai korrektség túl messzire ment, hiszen ez mégiscsak egy jelmez. Csakhogy a blackface sohasem csak egy jelmez. Hogy miért, ezt próbáljuk most felfejteni.

A blackface-nek úgy kétszáz éves történelme van, és tulajdonképpen annyit jelent, hogy valaki, akinek történetesen világosabb a bőrszíne, feketére vagy sötétbarnára festi magát. A művelet azonban ez alatt a kétszáz év alatt mindig is többről szólt, mint egyszerű átfestésről. Ehhez pedig vissza kell mennünk az eredetéhez.

©

A 19. század közepén az Egyesült Államokban a szórakozás egyik elterjedt formája volt az, hogy a fehérek röhögtek a feketéken. Színpadi műfajként ez volt az úgynevezett minstrel show, egy táncos-énekes vándorszínház, ahol feketéket utánzó fehér komikus színészek játszott rá a faji sztereotípiákra. Nem az élethű megjelenítés volt fontos, hanem a tömegszórakoztatás. Ahogy Varró Gabriella A komikus néger sztereotípia két népszerű változata a 19. század eleji minstrel dalokban című dolgozatában írja:

Különleges, és szinte egyedülálló a világon, hogy a minstrel show, eme népszerű színházi műfaj, igen rövid idő alatt nemcsak uralkodó szerepet vívott ki magának az újvilági angolszász kultúrán belül, hanem tette ezt a kizsákmányolt, rabszolgasorban tartott színesbőrű kisebbség kulturális kifosztásával, a kasztrendszer és a faji megkülönböztetés újrahangsúlyozása, a fehér uralmi rend megerősítése révén.

A minstrel show-k azért is sértenek érzékenységeket, mert egy olyan időszakban lettek népszerűek, amikor a feketéket nem is engedték a színpadra. A feketék kultúrájának, öltözködésének, zenéjének és táncának az utánzásával a fehér előadók megtehették azt, hogy olyasmivel kerestek pénzt, amivel a feketék nem tudtak. (Ez a fajta gazdasági egyenlőtlenség ma is előjön, amikor a fekete vagy ázsiai szerepeket is fehér színészekre osztják.)

,,A Komikus Néger sztereotípia óriási népszerűsége maradandó károkat idézett elő a feketék kulturális érvényesülésében, hiszen a minstrel show-k groteszk, torz bohócfigurája kiszorította a színpadokról az eredetit. A minstrel show-k tömeghatása nemcsak lehetetlenné tette az igazi fekete örökség megismertetését a nagyközönséggel, de az 1880-as évektől maguk a fekete előadók is a minstrel stílus átvételére kényszerültek, ha a szórakoztatóiparban kívántak érvényesülni. Ez a tény tovább késleltette a valódi afroamerikai kultúra bemutatkozását Amerika színpadain és szépirodalomban egyaránt" – írja Varró Gabriella.

A műfaj egyik mozgatórugója a túlzás volt: kifigurázták a feketék kinézetét, kiejtését, mozgását. És miközben ez a szórakoztatás elfogadott formája volt a fehér közönség körében, a céltáblaként használt feketék nyilván sértőnek és bántónak találták. Ennek egyik magyarázatát szintén Varró Gabriella dolgozatából kölcsönözzük: 

a fehér minstrel komikus színészek egy a 19. századi köztudatban tökéletesen elfogadott és törvényesített hiedelemhez kapcsolódtak, mégpedig ahhoz, hogy a feketék nemcsak hogy nem érik el, de jóval alatta maradnak a fehérek által diktált szellemi és kulturális szintnek.

A minstrel show tehát még véletlenül sem festett hízelgő képet a feketékről, hiszen végső soron egy rabszolgatartó múlttal rendelkező társadalomban tett szert nagy népszerűségre, amely nemcsak rosszul és méltatlanul bánt a feketékkel, hanem egyenesen dehumanizálta, az emberi mivoltuktól fosztotta meg őket. Ezen pedig nagyon jót nevetett a vándorszínházak közönsége.

©

Szakértők a blackface-t ma már egyértelműen rasszista tradícióként azonosítják, amelyet egyszerre táplált a feketéktől való félelem és a feketéken való nevetés. Vannak olyan elméletek is, miszerint a feketére festett arccal való gúnyolódás tulajdonképpen egyfajta eszköz volt a fehérek kezében, hogy kisebbítsék a saját felelősségüket a feketék ellen elkövetett visszaélésekben, például a rabszolgaságban. A szegregációt, a feketék elleni erőszakot racionalizálták így.

Kétszáz évvel a minstrel show-k megjelenése, százötven évvel a rabszolgaság eltörlése és ötven évvel a polgárjogi mozgalmak után a blackface újra és újra feltűnik. Hollywood is alaposan kihasználta a műfajt, Shirley Temple, Judy Garland és Mickey Rooney is felbukkant a mozivásznon feketére festett arccal.

Sőt, az első egész estés hangosfilmben, az 1927-ben bemutatott A dzsesszénekesben is láthatunk minstrel show-t: a főszereplő Al Jolson egy zsidó kántor fiát alakítja, aki szakítva a családi és vallási hagyományokkal fekete arccal ad elő dzsesszt.

Ahogy a Vox magyarázó cikke említi, a műfaj még 1978-ban is jelen volt a brit tévében (Black and White Minstrel Show címen). Ma pedig különösen halloween idején, a nagy beöltözések időszakában lesz téma, sokan ugyanis még mindig ezt választják jelmeznek.

Csakhogy az amerikai kultúrkörben ez nem lehet semleges jelmez, ugyanis ott van benne az itt most vázlatosan felrajzolt kétszáz éves rasszista örökség.

Ettől függetlenül sokan még ma is jó mókának tartják – feltehetően így volt ezzel Justin Trudeau is a húszas éveiben. Az amerikai sajtóban ezért is hívják fel újra meg újra a figyelmet, hogy attól, hogy valaki jól érzi magát feketére mázolva, és cseppet sem gondolja, hogy ettől rasszista lenne, ez valójában egy rasszista gesztus, és romboló hatása van – történetesen nemcsak a feketékre, akik ezt látják, hanem mindenkire, hiszen egy társadalmilag és kulturálisan káros és bántó sztereotípiát erősít és nagyít fel: azt, hogy a feketéken a legjobb esetben is csak nevetni lehet.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Új szelek fújnak az ellenzéki győzelem után a képhamisításba keveredett bajai lapnál

Új szelek fújnak az ellenzéki győzelem után a képhamisításba keveredett bajai lapnál

Demóna ledöntötte Jokert: a film folytatása jól debütált az észak-amerikai mozikban

Demóna ledöntötte Jokert: a film folytatása jól debütált az észak-amerikai mozikban

Bulgária még több állami támogatással próbálja elcsábítani a Volkswagent

Bulgária még több állami támogatással próbálja elcsábítani a Volkswagent

Levideózták a világ leggyorsabb hangyáját, 85 cm/s sebességgel rohan

Levideózták a világ leggyorsabb hangyáját, 85 cm/s sebességgel rohan

Nagy durranásra készülhet napokon belül az Apple

Nagy durranásra készülhet napokon belül az Apple

Bizarr összefügges lehet a légszennyezettség és a gyilkosságok száma között

Bizarr összefügges lehet a légszennyezettség és a gyilkosságok száma között