„Ha rendes nyugdíjat kapnánk, nem lenne szükség a 30 ezer forintra” – miért dolgozik több mint százezer nyugdíjas Magyarországon?
Tavaly már 125 ezer fölé nőtt a nyugdíj mellett dolgozók száma.
| Fekete Ernő színművész |
„Nehéz eset vagyok, állandóan bajom van magammal” – mutat rá önkritikus alkatára a Katona József Színház Fekete Tiborként született, 47 éves művésze. Azonos nevű kecskeméti színészkollégája miatt változtatta meg a nevét, és vette fel a MÁV járműjavítójában művezető, fiatalon elhunyt édesapja keresztnevét. Édesanyja egy szombathelyi textilgyárban volt munkaügyi előadó. „Nyugodt, szép gyerekkorom volt, hálás vagyok a sorsnak, hogy vidéken nőttem fel.” Szolid, csendes, szófogadó, jó tanuló fiúként a gimnáziumban kapott rá a költészetre. „A versmondó stúdióval esküvőkön, halottak napján a ravatalozónál is felléptünk.” A helyi amatőr színjátszó csoportban bontogatta színészi szárnyait, miközben 16 évesen Ki mit tud?-ot nyert versmondó kategóriában. Egyévi veszprémi segédszínészkedés után másodszorra vették fel a színművészetire. „Álmaim netovábbja volt, hogy a Katona József Színházba kerüljek” – ami az Új Színházban töltött gyakorlat után meg is valósult. Számos karakterszerep után Az idióta Miskin hercege indította el a tépelődő értelmiségi karakterek útján, hét évig játszotta az Ivanov címszerepét. „Mostanában bűnözők, gengszterek, gonoszok szerepei találnak meg”, mint a Hóhérok kocsmárosa, Az ügy korrupt csinovnyikja, a Chicago celebgyártó ügyvédje, az Alvilág tévésorozat sima képű maffiózója. Időnként a zenés műfajban is megmártózott, például a Római vakációban, de a versekhez sem maradt hűtlen: 2010-ben debütált a Katona Sufnijában a profán szertartássá emelt Weöres-estjével, a Mennyekbe vágtató prolibusszal. Kikapcsolódás és hobbi gyanánt kapál, fákat metsz, gazt gyomlál Nógrád megyei vidéki házában. Párjával és két kutyájával egy pesti lakásban él. |
HVG: A színházi védettségén kívül kevéssé találja fel magát a hétköznapokban?
Fekete Ernő: Manapság már jobban eltéblábolok az életben, mint fiatalabb koromban. Hosszú évekig idegennek, bizonytalannak, ismeretlennek számított a külvilág. A színház a második, sokszor inkább az első otthonom. Emlékszem, fiatal színészként az egyik improvizációs fellépés utáni izgalmamban nem hazamentem, hanem bemenekültem a Katonába.
Fazekas István
HVG: A védjegyévé váltak a lecsúszott orosz hercegek, önmarcangoló, szorongó értelmiségiek. Ezért kérte az igazgatóját, hogy kevesebb hasonló szerepet kapjon?
F. E.: Volt egy év, amikor azt éreztem, hogy szívesen csinálnék mást is, mint furcsán kívülálló, okos figurákat. Akkor kaptam a Háztűznéző Padkaljoszinját és a Hóhérokban az igazi tahó hajdani főhóhért, aki visszasírja azokat az időket, amikor embereket akasztott. Gothár Péter rendező azt kérte tőlünk, hogy találjunk a kocsmatöltelék-szerepekhez beszédformát. Vas megyei lévén, nekem a gyerekkorom hallott hanganyaga jött be. Kimondottan élvezem, hogy kicsit otthonian beszélhetek.
HVG: Kivette a részét a Katona történelmi és aktuális társadalmi traumákat feldolgozó előadásaiból a Cigányoktól a Vörösön át Az Olaszliszkaiig. Hisz abban, hogy a színház átütheti a közöny falát?
F. E.: Nem hiszek abban, hogy egy előadás bármit is formálhat a társadalmon. Megszámlálható ember úri passziója a színház, ők szeretnek rácsodálkozni magukra, meghatódni, nevetni, közösségi élményhez jutni, társadalmi és emberi problémák boncolgatásában részt venni.
Fazekas István
HVG: Talpnyaló, korrupt, manipulátor bűnözők, gengszterek megformálásakor elgondolkodik azon, hogy manapság az ilyen fazonoknak áll a zászló, hogy negyvenes művész értelmiségiként labdába sem rúghat egzisztenciaépítésben?
F. E.: Lehet, hogy az ilyeneknek van úszómedencéjük meg drága autójuk, de én például nem tudok úszni, és nem is vezetek. Ha átfut is rajtam hasonló gondolat, azonnal eszembe jut, hogy „fillér is égetett, gatyám is sokalltam, bámulva, hogy önnön nedvétől részegen mindenki ráng, kerít, törtet, sohasem pihen...” – Weöres Sándortól. Persze engem nem éget annyira a fillér, és nem sokallom annyira a gatyámat, de hát mi az a pár év, ami alatt ezek a korrupt rosszfiúk „boldogulnak”? Egyre apolitikusabb vagyok. Beszűrődnek az életembe a társadalmi jelenségek, de már nem olvasok el mindent, és nem dühöngök. A saját munkámmal, a családommal foglalkozom. Megpróbálok a jelenségek felett vagy mellett járni. Máshol keresem a boldogságomat.
HVG: Ezért sem vállal olyan jótékony célú felkéréseket, mint Az Élet Menete műsorvezetése?
F. E.: Természetesen egyetértek azzal, amit képviselnek, de elképzelhetetlen számomra, hogy sok ember előtt lobogó szélben, remegő lábbal, papírból felolvassak egy szöveget. Huszonéves koromban rendszeresen részt vettem a március 15-ei rendezvényeken. Egyszer a Nemzeti Múzeum lépcsőjén rám jött a tériszony, az elém tett kisgyerekbe kapaszkodva szavaltam. A legutolsó ilyen alkalom az egyik október 23-ai rendezvény volt az újonnan felépült Nemzeti Színházban, ahová kivezényelték az öltönyös közönséget, a televízió is közvetítette. Elfelejtettem a Nemzeti dal egyik sorát, kirohantam az ügyelőhöz, hogy segítsen. Kaptam érte 150 ezer forintot, és közben 70 évet öregedtem. Akkor elhatároztam, hogy soha többé nem vállalok fellépést tömegrendezvényeken.
HVG: Kellőképpen parázott, amikor Pintér Béla Máté Gábor szerepével kínálta meg az Ascher Tamás Háromszéken című darabjában, vagy a tiszteletet felülmúlta a színészi vénája?
F. E.: Pintér Béla kissé sajnálkozva közölte velem, hogy én kapom meg Máté szerepét Ötvös András helyett, aki elszerződött a Katonából. Ő remekül parodizálta Gábort. A próbák kezdetén nagyon bíztam abban, hogy nem utánoznom kell. Az igazi para akkor tört rám, amikor kiderült, hogy Pintér parodizálásra gondolt. Ott álltam az effektíve Ascher Tamás hasonmását hozó Keresztes Tamás mellett, a kollégáim szeretettel támogatva mondták egy-egy gesztusomra, hogy tök jó. Mára már kissé megnyugodtam.
Fazekas István
HVG: Az a darab Kaposvár és a Katona narcisztikus, önző, hiú színházcsinálóiról fest képet. A művészet felmentés az emberi gyarlóságokra?
F. E.: Nem, és a mi előadásunk sem ezt állítja. Az viszont bármelyik más hivatásra is igaz, és igazából nem vesszük észre, hogy a körülöttünk lévő emberek rámennek a szakmai megszállottságunkra. Nemrég készült egy film a főiskolai osztályunkról Osztálytalálkozó címmel. Életem egyik legboldogabb időszakaként emlékszem vissza rá. Huszonöt év után kellett megtudnom, hogy némely osztálytársamban mély, negatív nyomokat, sebeket hagyott az a négy év.
HVG: Könnyelmű kijelentésnek szánta, netán a lokálpatrióta szólalt meg önből, amikor úgy fogalmazott, hogy egyszer majd szívesen igazgatná a szombathelyi színházat?
F. E.: A szombathelyi igazgatóválasztás, a közgyűlési procedúra idején végigfutott az agyamon az a gondolat, hogy nem lenne ördögtől való, ha kitanult színházi emberként úgy döntenék, hogy egyszer hazamegyek Szombathelyre, és megpróbálom visszaadni a városnak, amit kaptam. Aztán rájöttem, hogy alkatilag nem lennék alkalmas a feladatra. Képtelen volnék helyi politikussal a színházról vitatkozni – legyen ő bármilyen pártállású is.
