Roland Barthes mondta ki végül a posztmodern művészeti gondolkodás egyik tételmondatát: a szerző halott. A kijelentés elemezgetése messzire vezetne, de praktikusan annyit jelent, hogy az irodalmi művet a szerző személyének figyelembevétele nélkül kell megértenünk. Borbély Szilárd esetében viszont mintha értelmét vesztené Barthes kijelentése, a szerző ugyan meghalt, de személyét – egyelőre – lehetetlen kiiktatni az értelmezésből, mert éppen halála az, amely újraértelmezi az írói életművet. Borbély Szilárd nélkül nincs Borbély Szilárd-mű.

Az olaszliszkaiban is az író élete a kerettörténet, mely a halála felől értelmeződik műalkotásként. Ha Borbély Szilárd még mindig élne, akkor a szerző (Fekete Ernő játssza) nem volna szereplője az előadásnak, de talán be sem mutatja a Katona a darabot.

Ami e két szálat – a szerző történetét és az olaszliszkai eseményekről szóló szövegét – összekapcsolja, az nem pusztán a gyilkosság traumája, hanem a rendszerbe kódolt igazságtalanság. Borbély Szilárd szülei 2000 karácsonyán rablótámadás áldozatai lettek, ezt és az azt követő rendőrségi és bírósági procedúra embertelenségét az Egy bűntény mellékszálai című írásában dolgozta fel. Ebből a szövegből, valamint Borbéllyal készült interjúkból hallunk részleteket a kerettörténetben.

A 168 Óra 2010-es interjújából vett szakaszok azok, amelyek kulcsot adnak a két történetszál közti kapcsolódási pontok megértéséhez. „Néhány romát vádoltak a szüleim elleni bűncselekményért. Bár felmentették őket, a vallomásaik megráztak.(...) A hét évvel ezelőtti tárgyaláson a bíró arra kérte a vádlottakat, mondják el, miként telik egy napjuk. Döbbenten hallgattam őket, és szomorúan. Az elmúlt tíz-húsz év elvette tőlük az emberhez méltó élet lehetőségét. Szembesültem azzal: a megaláztatás része a rendszernek.”

Ez a tapasztalat jelenik meg Az olaszliszkai tárgyalásjelenetében: a három tettes (Tasnádi Bence, Dér Zsolt e. h. és Papp Endre e. h.) kiszolgáltatott, a társadalom perifériáján élő emberek. Tettükért elsősorban ők a felelősek, de a rendszer is, amely ilyen körülmények közé kényszeríti őket. A jelenetben a valódi tárgyalás jegyzőkönyvét is felhasználták az alkotók (dramaturg: Török Tamara), melynek részletei ugyanolyan megrázóak, mint a drámaszöveg. Mind az ügyész (Borbély Alexandra), mind az ügyvéd (Pelsőczy Réka) részéről elhangzanak a romákról szóló közbeszéd sztereotípiái. Ennek legérdekesebb pontja, amikor az ügyvédnő azzal próbálja megvédeni a vádlottakat, hogy a cigányok vérmérséklete eltér a fehér emberekétől, és ezért nem tudnak felelősséget vállalni tetteikért.

Az olaszliszkai dráma témája a jelen társadalmi problémáira reagál, míg formáját tekintve az ógörög tragédiákat idézi. Csakúgy, mint a díszlet: a háttérben proszkénion-emelvénnyel, az előtérben orkesztrával. Máté Gábor rendezésében viszont a görög színháztól eltérően a kar – fehér népviseletbe öltözött siratóasszonyok – helyezkedik el a proszkénionon, és az emelvény előtti térben láthatjuk a történet szereplőit.

Az előadás statikus, kevés benne a mozgás, amely egyrészt annak köszönhető, hogy az akciók teljes mértékben alárendelődnek a sokrétű szövegnek, másrészt valamelyest a mozgások is követik az ókori mintákat – legjobb tudásunk szerint az ókori színházban leginkább a kar tagjai mozogtak vagy táncoltak a színen. Külön érdekes a térszervezésben, hogy az orkesztrán egyetlen tárgy volt az ókori színházban: egy áldozati oltár, mely ebben az előadásban három különböző méretű szék, a családi autó, az apa (szintén Fekete Ernő alakítja) és két gyermeke (Pálmai Anna, Mészáros Blanka), tehát az áldozatok utaznak benne Olaszliszkán.

Alárendelődik az új dramaturgiai súlypontoknak a drámaszöveg zsidótemetős része is. Középosztálybeli, városi férfi (Haumann Péter) érkezik a faluba, hogy felkeresse szépapjának sírját, aki rabbi volt itt a háború előtt. Találkozik egy falubelivel (Bán János) és általa egy amnéziás világgal, mely hárítja az emlékezés minden lehetséges formáját. Borbély szövegében ez szépen összefonódik az olaszliszkai tragédiával, az előadásban viszont mellékszállá változik, így nehezen érthető a rabbi (Szacsvay László) időnkénti feltűnése is.

Az előadás végén kicsit összeáll a kép mégis: a két gyermek elmondja A gödölye meséjét, melyben egymást felfaló és elpusztító élő- és élettelen dolgok láncolata teszi világossá azt a görög tragédiákból jól ismert gondolatot, hogy az ősbűn (a cica megette a kis gidát) továbböröklődik, bűnök hosszú láncolatát hozza létre (cicát megette a kutya, kutyát agyonveri a furkós bot, a botot elnyeli a tűz stb.).

Kérdés, jó ötlet-e Borbély halálát az előadás végén megmutatni. Hogy az Olaszliszkán meggyilkolt tanárt és a szerzőt ugyanúgy Fekete Ernő játssza, hogy e két szereplő a színpadnak ugyanazon a pontján hal meg, az azt sugallja, Borbély Szilárd áldozat. A világ javíthatatlan, az erről való tudásnak esett áldozatul. Erős állítás ez, bizonyos értelemben igaz, másrészt kissé leegyszerűsíti Borbély határozott döntését, hogy innen el kell menni. Elment, és talán nincs is szükség ennek felmutatására, mert maradt egy repedés a lélek után, éppen hiánya miatt van folyton jelen.