Évek óta működik már Budapesten több VR-játszóház is. Tudják, ezekben hülye szemüvegszerűséget veszünk fel, és remekül elmerülhetünk különböző idegen világokban (általában a PC-ken futó játékokat nyűhetjük 3D-ben – és ez tényleg jó móka). A napokban azonban – az ígéretek szerint – egy „Európában is egyedülálló VR Vidámpark nyílt” a Nyugatival szemben, a volt Szikra mozi épületében.

Bár itt egy kétezer négyzetméteres, három szintes komplexumról van szó, annyit már korábbról is tudtunk, hogy VR-világban a térnek és az időnek nincs jelentősége.

A jövő itt van?

A VR-ról (virtuális valóságról) néhány évvel ezelőtt azt gondoltuk, hogy az a jövő, és bár az áttörés egyelőre elmaradt, nemrég megbizonyosodhattunk afelől, hogy fantáziadús játék- és dokumentumfilmet is készítenek VR-ra, amelyekért – mi legalábbis – nagyon oda voltunk.

Van példa arra is, hogy a valóságszimulációk már ma is nagyon hasznosan és eredményesen működnek, főleg olyan területeken, ahol a valóságban sokkal bonyolultabb vagy veszélyesebb lenne megteremteni egy adott szituációt. Használja a kutatóvilág, beszivárgott az oknyomozó újságírásba, az oktatásba, tréningekre, de van, ahol VR-szimulációk segítségével gyakorolják, hogyan kell könyörületesen kirúgni az alkalmazottakat. A poszttraumás stressz szindróma kezelésének is egy új módja, hogy a virtuális valóságban, szakmai felügyelet mellett idézik meg a beteg számára a traumát okozó eseményt, de tériszonyt is kezeltek már VR-szimulációval.

Tehát már hallani a VR mindenféle felhasználási módjáról, de a hétköznapi életben valóban leginkább a videójátékipar jut eszünkbe. Azaz, körülbelül hogy "menjünk el lövöldözni valamelyik ilyen típusú játszóházba". A most nyílt VR Vidámpark ígérete szerint elvileg ennél továbbmegy, és sokféle, különleges élményt kínál.

A hétvégén fogtam két tinilányt, és megszakértettük a helyet. Az egykori Vidámparkhoz hasonlóan működik az élmény megvásárlása: kell vennünk egy jegyet, amely tartalmaz néhány virtuális zsetont (coint), ezeket szépen (gyorsan) el is használjuk az egyes játékoknál. Az elég bonyolult jegyártáblázatot itt nézhetjük meg tüzetesebben, de mi azt tapasztaltuk, hogy nagyjából, fejenként 6-8 ezer forintra számoljunk, ha elegendő élményre való játékot ki szeretnénk próbálni. (A nagyobb attrakciók 6-6, a közepesebbek 4 coinba kerülnek, és vannak 1-2 coinos állomások is.)

A hülye hadonászás élménye

Az olcsónak nem mondható beugróért valóban nagyon izgalmas és feledhetetlen szórakozást kapunk. Az első állomásunkon, amolyan bemelegítőként, azt próbáltuk, hogyan működik a már 2D-ben jól ismert Fruit Ninja, milyen az, ha repülő gyümölcsöket a VR-világba lépve próbálunk kaszabolni.

Megkapjuk a szemüveget, a kezünkbe két szenzort, és eszeveszetten elkezdünk hadonászni. A kívülállók legalábbis így látják (nagyon röhejes, természetesen), a játékos arra törekszik, hogy minél több repülő gyümölcsöt hasítson ketté a kardjával. Ugyanitt lehet választani a Beat Sabert, egy ritmusos, zenés alapú VR játékot, ahol szintén hadonászni kell, csak itt kis dobozokat a megfelelő irányban, zenére kell eltalálni.

A lányok imádták, nekem azért volt emlékezetes, mert ez volt a beavatásom a VR-ba.
(6/10 pont)

A következő állomásunk a Speed Zone volt, ahol egy motornak kinéző tárgyra kellett felülnünk és száguldoznunk. Ez sem összehasonlítható semmilyen képernyős-motoros szimulátorral: itt valóban érezzük a sebességet, a kanyarokban a bedőlést, a rázós utat.

Ugyanitt van egy versenyautós, hagyományos program is, ami szintén jó móka, és persze nem bírtunk végigmenni a pályán, de azért meg sem közelíti a VR-motorozás-élményt.

(5/10 pont)

Én a valóságban sem szeretem a hullámvasút adrenalin-injekcióját, így kihagytam az ilyen játékokat, mint a VR Ride. A lányok azonban bátran beültek a kocsiba (amelyben egyébként akár egyszerre kilencen is elférnek), és a sikítozásukból és kacagásukból ítélve szinte valós utazáson vettek részt.

Annyira imádták, hogy ezt többször meg is kellett ismételni, sőt egyikük ezt ítélte a legjobbnak. Akik könnyen rosszul lesznek a hullámvasúton, szerintem ne próbálják ki. Noha egy székben ülnek, és csak kicsit rázkódnak az utasok, de ugyanolyan hányingere lesz az arra hajlamosaknak.

(7/10 pont)

A szabadesés egyszerre felszabadító és félelmetes élményét élhetjük át a VR Jumpon. Naná, hogy én ezt is kihagytam. A lányok gyomruk legmélyéről jövő sikításból tudtam, hogy ez jó döntés volt részemről, számukra viszont – épp ezért – kifejezetten jó (többször is felültek). Itt a szék is mozog, a VR-világban látott gigantikus óriáshintával, amely egy ponton mintha le is akarna szakadni, és pont olyan élményt nyújtott elmondásuk szerint, mintha valóban egy ilyen mozgó-forgó építményen ültek volna.

(8/10 pont)

Magányosok játéka?

Ez mind rendben is van, de arra gondoltam, hogy a VR-játékok éppúgy magányos tevékenységek, mint otthon ülni a gép előtt. Közösségi élménynek hosszú távon nem elég, ha valaki játszik, a többiek meg röhögnek kintről, milyen viccesen hadonászik, sikítozik az illető.

Ezért is érdekelt egyre jobban a két – magyar fejlesztésű – fő attrakció az úgynevezett Hyperreality zone-ban. Az egyik a Dino Safari, amely egy időutazásos sztoriba ágyazott Jurassic Park-felfedezés. A közösségi élmény itt sem az igazi, leginkább annyi volt, hogy a félősebb lányt bátorítani tudtuk, meg hogy láttuk egymást űrhajós ruhában nagyon hülyén mozogni. Viszont a látvány tényleg káprázatos: liften száguldottunk föl-alá, kötélpályán csúsztunk át a Grand Canyon (vagy valami ahhoz hasonló) fölött és több helyen csodálhattuk meg a dínókat. Még meg is simogathattuk az egyik hosszú nyakú rachiosaurust, igaz a szenzorok kicsit arrébb érzékelték a fejét, mint ahogy mi láttuk, de akkor is.

Hogy mennyire bele tudja magát élni az ember a VR-világba, az is mutatja, hogy rendesen megijedtünk, amikor feltűnt egy T-Rex, amely persze az arcunkba is üvöltött, ahogy kell. Ekkor már magamnak is meg a lányoknak is mondogatnom kellett, hogy csak képzeljük az egészet. Úgy tűnt, mintha világokat, hatalmas tereket utaztunk volna be, de mint kiderült az egész egy szobányi területen történt.

(9/10 pont)

Azt viszont vagy baljós jelnek, vagy csak kezdeti szoftverbeállítási problémának kell tekintenünk, hogy a játszóház másik nagy attrakciója, a Dark Side of Anubis, amely az egyiptomi túlvilágba kalauzoltja a látogatókat, és ott még valami szabadulószobás élményt is ígér, két nappal a nyitás után nem működött.

Sebaj, volt még mit nézni, és kipróbálni. Továbbra is a közös játékot keresve jutottunk el ahhoz a teremhez, amelyben vagy zombikkal, vagy dühös madarakkal kell közös erővel megküzdeni (kiválaszthatja a látogató). Mind a kettőt kipróbáltuk. Elsőként a Zombyte-ot, ahol a megfelelő szemüveg és a kezünkre került szenzorok segítségével egy sötét, fenyegető helyre kerültünk, kezünkben menő fegyverrel. A mindenhonnan feltűnő zombikat kellett megsemmisíteni. Ezt a játékot 16 éven felülieknek ajánlják, és ebben van is valami, mert a félősebb tini tesztelő az első percben kiszállt. Pedig nem is voltak valóságosak a zombik, és nem tagadom, nagyon jó volt őket kilőni.

A közös élmény itt sem működött azon kívül, hogy ha valaki közülünk meghalt, akkor fel tudtunk éleszteni. Lekötött a küzdés maga. Valószínűleg, ha lenne rutinunk ebben a játékban, akkor jobban össze tudnánk dolgozni.

(9/10 pont)

Ugyanez igaz az Angry Birds-re. Ez az egyik legismertebb játék, az a lényege, hogy le kell csúzlizni különféle gonosz kis malacokat. VR-világban ugyanez: kapkodjuk a futószalagról a gyümölcsöket, belehelyezzük a csúzliba, célzunk, és tűz. Hárman próbáltuk megállítani a kis bestiákat (itt már nem volt gond a félős lánnyal: gyerekeknek inkább ezt ajánljuk), de csúfos vereséget szenvedtünk. Nem voltunk elég dühösek vagy elég madarak.

(9/10 pont)

Ennyi élmény után kifejezetten jó volt megpihenni a retro-zónában, ahol olyan klasszikus játékokkal foglalhattuk le magunkat, mint a Pac-man wall, vagy a felgyulladó lámpákra csapkodós Speed of light, sőt, van légpárnás hoki is. Csak, hogy egy kis való világ is legyen. Meg valós társas játék.

(7/10 pont)

Ezután újra elvarázsolt világba léptünk (egyesével). Egy az Assassin’s Creed-világára emlékeztető nyilazós kalandba, valami egyiptomi környezetben. Hosszú (valójában egy néhány négyzetméteres dobozban megtett) utunkon egy macskát kellett követnünk, és rengeteg gonosz katonát kellett megölnünk, továbbá egy gigakígyót, meg denevéreket.

A lefélelmetesebb azonban végig egyensúlyozni volt a szűk és korhadt kishídon. Ez megint csak úgy sikerült, hogy meg tudtam magam nyugtatni, hogy az egész csak káprázat, hiszen stabil padlón állok. Na jó, a végén le kellett volna ugranom a szakadékba – ott még ez a technika sem működött.

(9/10 pont)

Na ugye, hogy nincs idő

A tervünk az volt, hogy 1,5-2 órát töltünk a VR Vidámparkban, de beigazolódott, hogy megszűnik a tér és az idő. Több mint négy óra után is alig lehetett elrángatni a tini tesztelőket a helyszínről. Végül az egyik aprított még egy kis gyümölcsöt, a másik újra beleült a VR Jump-ba, és megígértették velem, hogy visszatérünk.

Mondjuk néhány zombit én magam is szívesen lelövöldöznék még, meg az egyiptomi kaland is érdekelne. Plusz még így is volt egy csomó játék, amit nem volt időnk kipróbálni. Pedig viszonylag kis várakozással bejutottunk a kívánt állomásokra. Az mondjuk kérdés, hogy ha hirtelen sokan megrohannák a parkot, akkor mennyit kéne várni egy-egy asszisztensre (hiszen mindenütt szükség van technikai segítségre), és egy-egy játékra.

 

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: