A magyar oktatási rendszer színvonalának egyik fontos mutatója az OECD által három évente megrendezett nemzetközi tanulói teljesítményvizsgálat, a PISA (Programme for International Student Assessment) elnevezésű nagyszabású mérés. Ráadásul már nemcsak a 36 OECD ország vesz részt ebben, hanem 43 más ország is. (Illetve országrész: például az idei éltanuló „ország” tulajdonképpen négy fejlett kínai tartomány/önkormányzat - konkrétan Peking, Sanghaj, Csiangszu, Csöcsiang – erre a mérésre alkotott csoportja.) Mindenesetre egy ilyen globális felmérés jól mutatja, hogy állnak a nemzetközi versenyben az abban részt vevő országok.

Ráadásul a PISA-t kifejezetten arra hozták létre, hogy a modern munkaerőpiac által elvárt bizonyos kulcskompetenciákat mérje, azaz a szövegértési, matematikai-logikai és természettudományos kompetenciákat (később bejöttek még időnként a problémamegoldási, és a digitális kompetenciák is), és nem az iskolában tanultak reprodukálását. Ez utóbbiban egyébként jobb szokott lenni a magyar iskola teljesítménye – ezt mutatja például a TIMSS- vagy a PIRLS-felmérés.

A PISA-t 2000 óta rendezik meg, és sok helyen a világon egyfajta sokként érte az oktatáspolitikusokat, oktatási szakemberek annak első eredménye. Kiderült ugyanis, hogy sokkal rosszabb helyen szerepeltek egyes országok, mint amire számítottak a korábbi, más típusú mérések alapján. A sokkot számos helyen valós reformok követték, és átállították az iskolarendszert egy életszerűbb, modernebb oktatásra.

AFP / DPA / Frank Leonhardt

Nem sokk, tagadás

Magyarországon az akkori Orbán-kormány viszont mintha nem foglalkozott volna ezzel, inkább elhallgatták egy darabig az eredményeket. Ezek között a legfontosabb az volt, hogy

mind a három területen valamivel a nemzetközi átlag alatt teljesítettek a magyar 15 évesek, illetve az, hogy a magyar iskolarendszer kezeli a legkevésbé a családi hátárnyokból eredő különbségeket.

A 2002 utáni oktatáspolitika már kifejezetten a PISA-kudarcból indult ki, intézkedései arra irányultak, hogy ezek az eredmények javuljanak. És voltak is ennek átható eredményei: a 2009-es PISA-mérésen a szövegértés terén szignifikánsan nőtt a magyar diákok teljesítménye. A másik két fő területen stagnált.

Aztán jött az új kormány, az új oktatási elképzelésekkel (amit az új törvényekkel, a központosítással, az egyentantervekkel, -tankönyvekkel akár mélyszántásnak is hívhatunk), ám a PISA-adatok csak nem javultak, sőt 2012-ben látványosan bezuhantak, 2016-ra pedig még tovább romlottak. Hoffmann Rózsa szerint ez őket és a változások szükségességét igazolta. A változások szükségességében egyébként igaza volt a később megbukott oktatási államtitkárnak, csak a változások iránya volt teljes zsákutca, amit azóta sem tudtak helyrehozni, bár némi toldozgatás-foltozgatással, például a túltolt bicikli visszahúzásával babráltak az utódai.

A drasztikus színvonalcsökkenés fő okának Radó Péter oktatáskutató viszont épp az oktatás rendszerszintű szétzilálását tartja. 

Milyen javulás?

Ha messzebbről tekintünk a most már lassan két évtizedes trendekre, akkor azt mondhatjuk, hogy alig változott a magyar iskola teljesítménye 2000 óta, általában alulról súroltuk a nemzetközi átlagot, és időnként azt el is értük (ld. a már említett 2009-es szövegértés eredményeket), de nagy ingadozás nem volt. Pedig ez nem elképzelhetetlen. Lengyelországban drasztikusan jobb eredmények születtek néhány év alatt, miután ott egy valódi reformot hajtott végre Jerzy Buzek kormánya a 90-es évek végén, és ennek eredményeképp még most is a TOP 10-ben vannak a lengyel gyerekek. Mellesleg, valamilyen okból épp most fordítja vissza az ottani kormány a sikeres reformot.

Ilyen előzmények után jöttek ki kedden a 2018-as mérés eredményei, amelyek szerint a magyar 15 éves diákok mindhárom területen javítottak néhány (4-6) pontot. Ez a kormány jelentése szerint óriási siker, ami „mögött ott vannak a köznevelésben elindított fejlesztések, az állami felelősségvállalás az iskolák fenntartásáért, a pedagógusok, a gyermekes családokat és az iskoláztatást segítő kormányzati intézkedések”.

A 4-6 pontos növekedés ezzel szemben nem jelentős javulás, statisztikailag nem éri el az 5 százalékos szignifikanciaszintet sem, azaz akár mérési hibából is eredhet. Az OECD kiadványában – ellentétben a magyar kormány sikerjelentésével – úgy szerepel, hogy nem változtak a magyar eredmények.

Radó ezt a néhány pontos változást úgy fogalmazta meg, hogy „az ég világon semmit nem jelent, csak annyit, hogy nagyjából a gödör alján megrekedtünk”. Úgy véli, az látszik, hogy a rendszer teljesítménye nagyjából stabilizálódott, bejáratódott 2015 és 2018 között az új szisztéma. És ez – mondja – ekkora teljesítményre képes. „Regionális összehasonlításban még szomorúbb a kép, mert kiderül, hogy Szlovákiával együtt megrekedtünk félúton egy közép-európai és egy balkáni teljesítményszint között. Tartósan leszakadtunk a régiós országoktól. A jó hír az, hogy még nem értük el azt a mélységet, amit Szerbia, Montenegró vagy Bulgária.” 

Az iskola és az esélyek

Nem tudott semmit javítani semelyeik Orbán-kormány, és semelyik szocialista kormány sem abban, hogy a magyar iskola adjon több esélyt a szociálisan rosszabb családi hátterű tanulóknak. E téren szégyenpadon vagyunk 2000 óta: Magyarországon a legrosszabb az iskola esélykiegyenlítő szerepe.

A 2018-as eredmények, első látásra ezt mutatják, hogy e téren van pozitív elmozdulás. A kormány a sikerjelentésében ezt sem felejti el kiemelni: A családi háttérnek Magyarországon valamennyi mérés szerint átlag feletti szerepe van a tanulók teljesítményére, a 2018-as mérés szerint a teljesítménykülönbségek 19,1%-át ez magyarázza. Ez egyértelmű javulás a 2015-ös mérés eredményéhez képest, amikor ez a mutató 21,6%-os, a 2012-es mérés során 23%-os, 2009-ben pedig 26%-os volt… Abban minden oktatási szakember egyetért, hogy a magyar iskolarendszer hátránykompenzációs képességét erősíteni kell, ezért is került sor 2013-ban az iskolák állami fenntartásba vételére, hogy ne legyen az, hogy a gazdag településeken jobb, a szegény településeken pedig rosszabb iskolák működnek, emellett számos, a gyermekes családokat és az iskoláztatást segítő intézkedés segítette a családok szociális biztonságának és ezzel a családi háttér javítását. A 2012-es és 2015-ös PISA méréskor ennek még alig lehetett hatása, a javuló eredmények ugyanakkor igazolják a Kormány ezen intézkedését” – állítja Maruzsa Zoltán államtitkár.

Ez tényleg jó hír lenne, ám egy lapunknak megszólaló oktatási szakember arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek az adatok nem összevethetőek, ugyanis időközben megváltozott a mérési metodika. Éppen ezért az OECD kiadványaiban nem is használja ezeket az adatokat trendelemzésre. Amit viszont vizsgálnak a nemzetközi oktatási szakemberek (Maruzsa államtitkár viszont nem) az az, hogy a családi háttér szerinti alsó negyedbe és felső negyedbe tartozó tanulók teljesítménykülönbsége mennyit változott. Nos, Magyarországon semennyit. A nagy egyenlősítés (államosítás) ellenére a család ugyanúgy meghatározza egy gyerek tanulói teljesítményét, mint korábban.

Ezt támasztja alá a jelentésben számos más háttérkérdés is. Az úgynevezett inklúziós index azt mutatja, hogy az egyes országokban mennyire tanulnak együtt a jobb és rosszabb családi hátterű gyerekek. Nálunk nagyon nem. Ennél is szomorúbb az, hogy a szegényebb (rossz családi hátterű) diákoknak már a terveiben sem szerepel, hogy esetleg egyetemre mehetnének.