Sok minden másképp volt a világháború idején Franciaországban, mint évtizedekig elhitették. De Gaulle halála után kezdődött a mítoszok ledöntése, de máig kísértenek az elhallgatások és a megválaszolatlan kérdések.
Elsőként francia egységek hatoljanak be a fővárosba!
– hangzott Charles de Gaulle-nak, az ideiglenes kormány elnökének parancsa 1944. augusztus 23-án. Az akkor már öt napja Párizs felszabadításáért küzdő ellenállók megsegítésére érkező Philippe Leclerc tábornoknak némi fejtörést okozott az utasítás teljesítése, mivel őt még lefoglalták a városon kívüli harcok. Végül De Gaulle megelégedésére másnap este Leclerc a híres kilencedik egységét küldte előre, hogy az amerikaiak előtt ők jussanak be elsőként a városba.
A hadmozdulat szépséghibája, hogy a La Nueve néven emlegetett, 160 fős élcsapatban csak mutatóban akadtak franciák, döntő többségük a spanyol polgárháború anarchista, kommunista, szocialista veteránja volt. A spanyolok meghatározó részvételéről a főváros visszavételében 2004-ig hallgatott a francia politika és történetírás (akkor kapták első kis emléktáblájukat), és csak az augusztus végi, 75. évfordulós ünnepségeken emlékeztek meg méltóan a külföldiek letagadhatatlan szerepéről.
Részlet De Gaulle legendás 1940-es londoni rádióbeszédéből, amelyben a Petain-féle kapituláció után harcra hívott mindenkit a németek ellen:
Nem ez volt az egyetlen múltszépítő próbálkozás az ellenállással kapcsolatban. A híres londoni rádiófelhívásával 1940 júniusa után a németek elleni harcra koncentráló De Gaulle az ideiglenes kormány vezetőjeként mindent megtett, hogy kiemelje a franciák szerepét saját országuk felszabadításában. Ahogyan Párizs felszabadulása napján, 1944. augusztus 25-én a főváros népe előtt szónokolta:
Párizst meggyalázták! Párizst összetörték! Párizst mártírrá tették! De Párizs felszabadult! Felszabadította önmagát, felszabadította saját népe a francia hadsereg támogatásával, egész Franciaország, a harcoló, az egyetlen, az igazi Franciaország, az örökkévaló Franciaország támogatásával és segítségével!
Így válhatott az ellenállás – a politikai jelszavak után a köztudatban is – össznemzeti (elsősorban katonai) vállalkozássá, amelynek keretében franciák tömegei küzdöttek vállvetve, heroikusan az országot kettészakító ellenséggel.
Ezt a mítoszépítést szolgálta egyebek mellett a Párizs külvárosában, a Mont Valérien-erőd közelében 1945 őszén kialakított hatalmas emlékhely, amely a katonai létesítményben kivégzett közel ezer ellenálló mártíromságát idézte fel.
De sorra születtek filmek is a földalatti mozgalomról. Az 1946-os Harc a sínekért például a halált megvető bátorsággal szabotázsakciókat elkövető hős vasutasok küzdelmét mutatta be – arról „elfeledkezve”, hogy a francia vasúti alkalmazottak évekig milyen gördülékenyen vettek részt 75 ezer zsidó deportált bevagonírozásában a náci haláltáborok felé.
| Feketék fehéren |
Miért nem marokkói, algériai vagy szíriai katonák értek elsőként Párizsba 1944-ben? A Szabad Francia Erők (SZFE) bő 70 ezres állománya ugyanis kétharmadrészt a gyarmatokról származó feketékből verbuválódott. A színes bőrűek azonban a francia főváros közelébe sem mehettek, mivel még 1943-ban az SZFE fölötti fennhatóságot gyakorló amerikai szövetségesek úgy rendelkeztek, hogy Leclerc tábornok 2. páncéloshadosztályát teljes mértékben „fehérítsék” ki – tárta fel a BBC egy évtizede. Az USA hadseregében még természetes volt a szegregáció, a feketéket legfeljebb kisegítő feladatokra tartották alkalmasnak, el sem tudták képzelni, hogy ők vonuljanak fel győztesként Párizsban. Leclercnek emiatt több mint 3600 katonájától kellett megválnia, a helyükre érkeztek a spanyol veteránok. Egyedül egy szenegáli lövész maradhatott, aki már Franciaországban tanult, és megszerezte az állampolgárságot. Bár Párizsban nem harcolhattak, az SZFE egyéb egységeiben a világháború végéig vitézül küzdöttek a feketék, akik ezért semmiféle külön elismerést nem kaptak, többségüket szélnek eresztették, 1959-ben még a nyugdíjukat is elvették. |
A demisztifikáció csak De Gaulle 1970-es halála után indult el. A kutatások, visszaemlékezések, filmek akkortájt kezdték feltárni például, hogy milyen népszerű volt a franciák körében a németekkel kollaboráló Pétain marsall, vagy hogy milyen éles ellentétek feszültek a csak utólag egységesnek hazudott ellenállás berkein belül, különösen De Gaulle és a kommunisták között.
Aztán sorra jöttek a botrányok is az ellenállás emblematikus figuráival kapcsolatban. A szétaprózott mozgalom egységéért sokat munkálkodó, a Gestapo által halálra kínzott gaulle-ista nemzeti hőst, Jean Moulint azzal gyanúsították, hogy kriptokommunista, sőt szovjet ügynök volt, míg Francois Mitterrand köztársasági elnökről 1994-ben tárták fel, hogy baloldali fordulata előtt a náci kollaboráns Vichy-rezsim buzgó funkcionáriusaként tevékenykedett.
Heves vitákat váltott ki annak feszegetése is, hogy valójában hányan voltak, akik szembe mertek szállni a megszállókkal és kollaboráns társaikkal. Az egyértelmű harci cselekményeken vagy szabotázsakciókon túl annyiféle formát ölthetett ugyanis az elégedetlenség kifejezése, hogy nagyon nehéz meghatározni, pontosan hol húzódott a határ „igazi” ellenálló és felháborodott állampolgár között – vázolta a dilemmát az idei évforduló kapcsán a Foreign Affairs amerikai folyóiratban Robert Zaretsky, a Houstoni Egyetem történésze.
Az biztos, hogy a háború utáni politikai lózungokkal ellentétben a negyvenmilliós országnak csak kis töredéke szállhatott szembe tevőlegesen is a megszállókkal. Annál viszont biztosan többen voltak, mint az évtizedeken át osztogatott „ellenállókártya” 260 ezer tulajdonosa, hiszen azok között alig volt például civil és nő, márpedig azóta tudható, hogy a földalatti mozgalom minden ötödik tagja a gyengébbnek mondott nemből került ki. A titkos résztvevők létszámát a történészek ma 300 és 500 ezer közé – nagyjából a korabeli lakosság egy százalékára – becsülik, közülük 60–75 ezren pusztulhattak el a harcokban, a kivégzőosztagok által vagy a haláltáborokban.
Nemcsak a résztvevők száma, hanem a tevékenységük súlya, pontosabban súlytalansága is megrázta a francia közvéleményt. Amint arra történészek rámutattak, azon túl, hogy akcióikkal, merényleteikkel az ellenállók igen súlyos megtorlásokra ingerelték a megszállókat (minden német áldozat után Hitler 50 franciát követelt cserébe), különösebb eredményt nemigen értek el. Az országot nélkülük is viszonylag hamar felszabadították volna a szövetségesek.
A normandiai partraszállás előtt például az ellenállók egyetlen fontosabb területet sem tudtak megszerezni, és utána is többnyire csak az amerikai és angol fegyverek árnyékában értek el sikereket. A mozgalom tagjai leginkább Párizs felszabadítására lehetnek büszkék, bár történészek szerint ott sem egyértelmű, mire mentek volna Leclerc tábornok csapatai és az időközben átállt pétainista félkatonai rendfenntartó erő, a Milice tagjai nélkül.
Ha mindez igaz, akkor volt egyáltalán értelme a küzdelmüknek? Nagyon is – hangoztatják kutatók. Egyrészt De Gaulle az „egységes és hatékony” ellenállásra, valamint a szövetségeseket támogató csapatokra, a Szabad Francia Erőkre hivatkozva tudta bizonyítani az amerikaiak, angolok és szovjetek előtt országa (és benne a saját) jelentőségét, hogy aztán helyet kaphasson a győztesek mellett a háború utáni rendezésnél. De – mint Olivier Wieviorka francia történész emlékeztet –
legalább ennyire fontos volt, hogy a mítoszépítés révén az egység illúzióját kelthette a modernizáció és újjáépítés feladatai előtt álló nemzetben, egyszersmind feledtethette az 1940-es megalázó vereség, a megszállás és a kollaboráció keserű emlékeit.
Ez utóbbi jelentőségét jól érzékelteti a főváros felszabadításában aktívan részt vevő kommunista író-újságíró, Roger Stéphane, aki az ellenállás legfőbb szerepét abban látta, hogy az segítette az országot lelkileg talpra állni, és „lehetővé tette, hogy pirulás nélkül nézhessünk egy orosz, amerikai vagy brit katona szemébe”.
Nem véletlen, hogy a legdicsőbb franciáknak végső nyughelyként szolgáló párizsi Panthéonban a 78-ból hatan a nemzeti önbecsülés szempontjából kulcsfontosságú ellenállás prominensei. Közülük ráadásul négyen (így De Gaulle náci haláltábort megjárt unokahúga, Geneviéve de Gaulle-Anthonioz) 2015-ben kerültek oda.
Mi járhat Donald Trump fejében? Az USA és az EU mire juthat Kínával? Szijjártó Péter hozta Debrecenbe a kínai CATL-t vagy a német BMW? Pogátsa Zoltán, a Soproni Egyetem docense, és Trippon Mariann, a CIB Bank vezető elemzője volt a HVG Címlapsztori vendége. Videó.
Látványosan megszaporodtak a fideszes körökön belüli kibeszélések, egymásnak címzett beszólások.
Új helyzet van.
A felvételt egy az Emirátusok fölött repülő gép fedélzetéről készítették.
