„Többet ésszel, mint erővel”. Legalábbis a régi magyar közmondás szerint. Lehet, hogy olyan régi, hogy feledésbe is merült, mert egyelőre a „többet erővel, mint ésszel” szellem tölti meg a magyar teret. Az iskolai tereket is. A magyar kormány képtelen szakszerű utakat találni az iskolai erőszak kezelésére, ezért jön a gumibot és a bilincs.

Pedig tálcán kínáltuk a megoldást már 2016-ban, amikorra egyértelmű volt, hogy az oktatásunk katasztrofális állapotba jutott, és már csak a terepen dolgozók elszántsága tartja össze, ahogyan ez most tavasszal is történt. Akármeddig azonban nem feszíthető meg sem a gyerek, sem a szülő, és még a pedagógus sem.

Az erőszak a tehetetlenség jele, a tehetetlenség pedig a tudás hiányából fakad. Érdemes lenne segítséget hívni a civil szférából, például innen vagy innen, esetleg innen, és az erőszakmentes kommunikációról, mint lehetőségről elgondolkodni. Hátha nem minden civil Soros György bábja. Igen, ő a mumus, egy idős filantróp, aki nem átall megoldásokat keresni és közben nem szégyelli, hogy ez neki is hasznos lehet. A játékelmélet ilyesmiket hív win-win, vagyis mindkét fél számára nyerő helyzetnek, de ezt a kizárólag a győzelemben/vereségben gondolkodni képes, gyermekkorában meggyötört lélek nem éri fel ésszel.

A magyar nevelésben mély gyökere van a lenyomásnak, a fenyegetésnek és az erőszaknak, a „kell neki két pofon, és helyre is van téve a gyerek” szemléletnek. Ugyanez az oktatásunkban a minősítés és a büntetés fogalmak alatt található.

A gyerek érdekében pedig még most is sok gyalázat megtörténik, dúl a „fekete pedagógia”.

Az, hogy nálunk milyen mélyen gyökeredzik ez a szemlélet, drámain jelzi, hogy egy tankerületi központ vezetője büntetésképpen nem csak eltiltásra ítél egy tanárt, hanem képes olyan értelmetlen feladatok elvégzésére kényszeríteni, ami nagyjából az „írjad le százszor, hogy ...” ostoba büntetés megfelelője. Nem egy nyugdíj előtt álló kiégett pedagógus, hanem egy középkorú oktatásirányító tett így, aki számos iskolát felügyel, és a kormány delegáltja, hiszen az oktatásért felelős miniszter nevezi ki!

Megpróbáltunk kimászni az elmaradott és mérgező nevelési szemléletből, de a tehetetlenség átlendítette az ingát a másik irányba, és sok éven át a „frusztrációmentes nevelés” került előtérbe, ami még ma is jó hivatkozási alapot ad a keménykedőknek. Pedig ez a fogalom így nem is létezhet, hiszen

a nevelés, a szocializáció folyamata sok frusztrációval jár, mert a társadalomba való beilleszkedésről szól, ami azt jelenti, hogy amennyiben nem az erőszak tombol, akkor érdekeket kell összeegyeztetni minél fájdalommentesebben.

Ez az, amit az erőszakmentes kommunikáció tanít. Társadalmi szinten is ez a leghatékonyabb út. A 21. században akkora szellemi és technikai erőkkel rendelkezik az emberiség (legalábbis egy része), hogy ha ezeket az erőket nem tanuljuk meg egymással és a természettel harmóniában használni, az, a maga alatt a fát vágó ostoba ember esetének kiváló példája.

Ne akarjunk azonban hirtelen ilyen nagyot ugrani, elégedjünk meg mondjuk azzal, hogy korrekt oktatást adunk a gyerekeknek, hogy legalább az iskola falai között csökkenjen a feszültség, és majd az így felnövő nemzedék képes legyen harmonikusabban létezni.

Sajnos a jelenlegi, és a NAT2000 által előrevetített tanítás és tananyag több, mint frusztráló. Nem véletlenül indult meg az ellenállás a pedagógusok körében. Az oktatási intézmények a társadalmi szocializáció fontos terepei, ezért amit ott tapasztal a gyermek önmagáról, másokról és a konfliktusok kezeléséről, az meghatározza a későbbi viszonylását is. Vagyis az oktatási intézmények szintjén az erőszak megelőzése lenne a cél, amihez nem rendőrök kellenek, hanem a 21. századi elvárásoknak megfelelő tanulási lehetőségek, és olyan szakemberek, akik hatékonyan tudják a pedagógusok munkáját támogatni. A mai gyerekekben is rendkívül sok lehetőség jelenik meg, de a korábbiakhoz képes sokkal nagyobb különbségekkel, egyenlőtlenséggel megterhelve. A megoldáshoz nem erőszak, hanem szaktudás szükséges, ami persze nem mindenhol van meg.

• Az első, az egyénre szabott (nem egyéni) oktatás, ahol a gyerekeket nem rángatják ki támasz nélkül a komfortzónájukból. Ehhez kell fejlesztőpedagógus is, mert nagyon különböző lehetőségekkel mennek az iskolába a gyerekek. Sajnos a fejlesztőről is csak annyit tud a legtöbb igazgató, hogy a kolléga játszik a gyerekkel, vagy korrepetálja, és megírják a házi feladatot. Így aztán nem érdekes, hogy nincsen képzettsége. Egyik kisvárosban, amikor elment a fejlesztő pedagógus az iskolából, a történelem tanárt jelölte ki az igazgató. Neki hiányzott óraszáma.
• Az óvodai nyelvi fejlesztés a finn csoda egyik alapja, vagyis mielőtt a lemaradás kialakulna, lehet csökkenteni a hátrányt. Az jó kezdeményezés, hogy hároméves kortól kötelező az óvoda, de ha csak legeltetés, mert egyrészt túl sok gyereket nyomorítanak be a csoportokba, másrészt olyan foglalkozások vannak, amelyek nem alkalmasak a hátrányos helyzetű gyerekek lemaradásának megelőzésére, akkor megint egy fölösleges adminisztratív korlát az egész.
• Az iskolapszichológus szintén a megelőzéshez tartozik, helyben tudja segíteni a konfliktusok megoldását még a kezdet kezdetén. Akár ezer főre is elég lehet egy, ha van fejlesztőpedagógus, valamint gyermek- és ifjúságvédelmi munkatárs. Ha ezek nincsenek, akkor olyan feladatokat is el kell látnia, amelyek ez utóbbiak területe, vagyis kevesebb tanulóval tud foglalkozni.
• A gyermek- és ifjúságvédelmi felelősnek is főállásúnak kell lennie ott, ahol komoly gondok vannak, mert a megelőzési fázisban is sokat tud tenni, minthogy az oktatási intézményben mindig vannak jelei, ha baj van a családban.

A fentiek közül bármelyik önmagában is sokat segítene, de együtt garantáltan megfelelő védelmi hálót alkothatna az iskolában. Biztosan többe kerülne, mint az iskolarendőrség, de kevesebbe, mint egy stadion. (Úgy tudom, hogy az „egy stadion ára” lett a nagyobb költségek mértékegysége.) A szakemberek képzése is többe kerülne, mint a rendőrök gyorstalpalója, de a szakszerű ellátással legalább nem fokozná, hanem csökkentené a feszültséget az oktatásirányítás.

Tudjuk, hogy a fentiek csupán az azonnal szükséges kis lépések, mert ahogy Knausz Imre frappánsan megfogalmazta: „Az iskolarendőrség nem a megoldás, hanem maga a probléma.” Egy rendszerszintű probléma, az pedig rendszer szinten kezelhető. Ezzel kapcsolatban is konkrét ajánlások állnak rendelkezésére az érdeklődő oktatásirányítók, országgyűlési képviselők, sőt a kormány számára is elérhetően.

Amúgy pedig figyeljünk egy kicsit az Egyesült Államok felé, ahol szomorú események sorozatai mutatják, hogy a rendőri megoldások és fegyverek valóban nem megoldják, hanem növelik a feszültséget, amit az egyenlőtlenség okoz. És ez mindenhol így van és így lesz.

A szerző Prima-díjas pszichológus, a magyarországi Diszlexia Központ megalapítója, az MTA tudományos főmunkatársa.