Tetszett a cikk?

Egy kórházi épület, ahol mindenki az elvesztett szabadságát keresi – a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet Művészetterápiás Részlegén figyelmet, életteret, és az alkotás örömét kínálják a skizofrén, depressziós és függő pácienseknek. De hogy jelennek meg a vásznon a félelmek és a fájdalmak? És mi köze mindennek a szülinapi tortákhoz? Riport.

Foglaljatok helyet a páholyban, máris jövök

– mondja Bender Márta, a Nyírő Gyula OPAI művészetterápia-vezetője, miközben egy vörös pléddel letakart kanapéra mutat. Hatalmas, színes szobában vagyunk, a páciensek állványok előtt, asztalok fölött tanakodnak a következő ecsetvonáson. A teret megtölti a festékszag, a rádióból ABBA-sláger szól.

A terápia osztályos foglalkozásként indult, közel húsz év alatt azonban önálló részleggé nőtte ki magát. Ez idő alatt hatalmas, több mint kétezer darabból álló gyűjtemény jött létre. Mint minden kiállításon, úgy a legutóbbin, a Világunk lefestve tárlatán is lehetett képeket vásárolni – ilyenkor a vételár fele az alkotót illeti meg, a másik felét a szervezők visszaforgatják a művészetterápiás rehabilitációba.

Sokféle páciens jön ide alkotni, például függők, skizofrén betegek, mániás depressziósok. A részvétel nem kötelező, csak ajánlott, ezért mindig változó, meddig van egyben egy csapat, de ennek a műhelynek természetesen a körforgás a szépsége: az, hogy a betegeket apránként megerősítve „kiengedhessék a nagy ajtón”.

©

Amikor Bender Márta idekerült, pár száraz ecseten és beszáradt vízfestéken kívül nem is nagyon volt más, a kórház főigazgatójával együtt azonban mertek nagyot álmodni. Alkotótáborokat szerveztek, a műhelyt pedig folyamatosan fejlesztették, hogy végül létrejöhessen a mostani békés kis sziget. A vezető egy, a karanténidőszak után mindenki számára átérezhető gondolattal magyarázza, miért is olyan fontos, hogy a műhely nyitott legyen.

„Nem győzöm hangsúlyozni, hogy

csak úgy lehet alkotni, ha tér van. Ha bezárnak minket egy 20-30 négyzetméteres lakásba, az nem arra való, hogy ott éljünk. Ott maximum csak aludni lehet.

Kibontakozni, életet elkezdeni semmiképpen. Ha erre rájön még egy trauma, vagy valamilyen súlyos pszichózis, képtelenség, hogy az ember kinyissa a lelkét, ez abnormális” – magyarázza.

Hogy a nyitottságot mennyire komolyan gondolja, arról az épület is árulkodik: korábban egy faházban működtek a kórház udvarán, és csak később kapták meg a mostani, tágasabb részt. Bender Márta számára volt egy külön iroda, amit nemes egyszerűséggel kivágatott. Nem akarta ugyanis, hogy a betegeknek szégyenkezniük kelljen azért, mert be kell kopogniuk, és meg kell kérdezniük, bejöhetnek-e. „Ez egy szükségtelen plusz frusztráció lett volna. Ez az egész tér csak akkor tud lüktetni velük, csak akkor tudnak átszellemülni, ha az egész illatát az orrukban érzik. Számomra ez a modern pszichiátria kulcsa: a gyógyszernek és a terápiának karöltve kell járnia.”

©

Utak egymás felé

A művészetterápia elsődleges feladata természetesen nem a tehetségek felkutatása, sokkal inkább az, hogy egy speciális kommunikációs csatornát nyisson a beteg és a terapeuta között. Vannak dolgok ugyanis, amelyek annyira mélyen vannak, és annyira fájnak, hogy nem lehet róluk beszélni. A festészet útján ez megpattan – és ha nem is ömlik, mint a tenger, de elkezdődik valamiféle kommunikáció.

A terapeuta szerint a beteg beszél, akkor is, ha egy kukkot sem szól. A festés, a rajzolás azt segíti, hogy nonverbális eszközök segítségével kapcsolatba léphessenek vele, hogy olvashassanak abból, amit alkot. „Nemrég jött egy lány, csinált egy skiccet. Az egyik oldal teljesen fekete volt, a másikon csak egyetlen szív vöröslött. Mondta, hogy szeretné a párjának elvinni – innen persze nem lehet csak úgy elvinni a festményeket, de éreztem, hogy ennek nagyon fontos üzenete lehet, bármi történt is, kommunikálni akar azzal, aki most távol van. Meg kellett engednem, hogy elvigye.”

Bender Márta szerint a mélységnek látványos lenyomata van, de ettől a terapeutának még résen kell lennie, hogy felmérje, hol tart a beteg. Természetes, hogy ha valaki mélyen van, sötét színeket használ, és ahogy jön felfelé a föld alól, úgy világosodik ki a festmény, de amikor kirobbanó jókedvvel jönnek bipolárisok, számítani kell arra, hogy hamarosan egy rosszabb periódusuk következik. A paranoid skizofréneknél is hasonló a helyzet: ők sok mindenről beszélnek, a téveszméiket pedig megjelenítik a vásznon is.” Neki ilyenkor gyorsan kell kapcsolnia, hogy lássa, milyen irányba terelje őket, de, mint mondja, meg kell járnia velük a magasságot és a mélységet is.

©

„Máskülönben hogyan néznék a szemükbe? És ha éppen a paranoia győz, arra is reagálni kell. Van most itt egy páciens, aki folyamatosan beszél a képzelt társával. Ez a társ megállás nélkül osztja. A fejében lévő hang gyakran pusztító. A múltkor mondtam a betegnek, hogy nyugodtan feküdjön le a kanapéra, tegye csak fel a lábát, próbáljon meg pihenni – és ha tudunk beszélgetni akárcsak fél órát is, legalább annyi időre megszűnik a szorítás. Egy műteremben erre is lehetőséget kell biztosítani, úgy kell ide bejönniük, hogy a félelem nem ül a nadrágjuk szélén” – mondja a terapeuta.

Az alkotás folyamata mindig a klienstől és a hangulatától függ, van, aki bejön és rögtön dolgozni akar, de van, hogy hetek is eltelnek, amíg valaki nekifog valaminek. Bender Márta simulékony a szabályokat illetően: elvileg nem szabad képet kivinni, elvileg reggel 8-ra kell ott lenni nála a műteremben. Elvileg. „De mi van, ha valaki később jön? Semmi.

Ez nem katonaság, a lényeg, hogy megérkezzen.

Hogy mikor felkel, belenéz a tükörbe, megigazítsa a haját, és legyen egy terve mára: hogy elindul. Mindig mondom azoknak, akik kimennek, hogy ha erre járnak, vagy van kedvük festeni, ugorjanak be. Persze, ragaszkodni kellene a betegfelvételhez, de nem zárhatom ezt a világot egy szigorú szabályrendszerbe. És ha olyan zene szól, hogy táncra perdülnénk, igenis, dobjuk el az ecsetet, és táncoljunk. Enélkül a lezserség és könnyedség nélkül nem működne a műhely.”

Vannak betegek, akikkel Bender Márta egyénileg foglalkozik, van, akiknek speciális feladatokat ad. Az elkészült képekről gyakran a beteg kezelőorvosával hármasban is beszélgetnek, amely már egyértelműen a haladást jelzi: a páciens nemcsak alkotott valamit, beszélni is tud róla. A művészetterapeuta szerint egy mélyen lévő embernek például jó feladat lehet, hogy lerajzolja, vagy lefesse, mit jelent neki a boldogság.

©

Egy nagyon rossz állapotban bekerülő grafikus beteg például borzasztóan nehezen indult meg az alkotásban. „Eltelt másfél hét, mikor ott álltam a háta mögött és csak egyetlen pillanatra megérintettem. Addig nem mertem, mert úgy éreztem, időre van szüksége, és ezt tiszteletben kellett tartanom. Egy fantasztikus képet rajzolt, amelyen egy pillangó egy apró kutya orrára száll. Nézz rá erre a képre, mennyi finomság, mennyi érzelem van benne!

Mennyire szerette volna elmondani, hol tart ebben. És mégis, napokig csak állt a vászon felett.

Bender Márta évtizedek óta dolgozik a betegekkel, és vannak pillanatok, amikor úgy érzi, elfáradt. „Mindig az a legmegterhelőbb, amikor elveszítünk egy beteget. Mikor dolgozunk, és látjuk, merre és milyen elágazásokkal haladhatunk majd, de úgy veszítjük el a pácienst, hogy nem tudtuk megmutatni, milyen életet élhetett volna.” Az első betege, akit elveszített, egy 19 éves nő volt, súlyosan terhelt apa-lány kapcsolattal, aki szó szerint a kezük között halt meg. De azt mondja,

amikor a páciensek visszakapják a szárnyaikat, az minden munkát megér.

Hisznek a kohézióban

A közösségépítés a műhelyben nem csak jól hangzó szlogen: már csak azért is szükség van rá, mert a pszichiátriai betegségek olyan stigmát jelentenek, amelyek a társadalom nagy részéből még mindig elutasítást vagy félelmet váltanak ki, a betegek egy része pedig elmagányosodik. A fent említett betegségek a súlyosabb fázisokban kétségtelenül járhatnak destruktív viselkedéssel, az itt lévők azonban kezelés alatt állnak, így nem jelentenek veszélyt önmagukra vagy másokra.

©

„Van egy betegem, aki elkerült Budapestről, és szeretett volna hat órában dolgozni. Amikor megkérdezik, milyen státuszban van, és mondja, hogy rokkantnyugdíjas, mindig kérdezik, mert, mivel, a lábával? És amikor mondja, hogy pszichiátriai betegség, abban a pillanatban lökik el maguktól.

Könyörgöm, ez a mi feladatunk, az enyém is, a tiétek is, mindannyiunk közös munkájának kellene lenni, hogy ezek az emberek támogatottak legyenek és ne úgy kerüljenek vissza a társadalomba, hogy amúgy is viselik ezt a billogot.

Bender Márta a mai napig ragaszkodik ahhoz, hogy a műhely úgy működjön, ahogy annak idején megálmodta. Ennek az is része, hogy a betegek (sok esetben újra) hozzászokjanak ahhoz a tudathoz, hogy van kihez fordulniuk. Sokszor főznek együtt, minden betegnek megünnepelik a születésnapját. „A nyolcvan százalékuk csak itt kap tortát, mert otthon vagy nincs család, vagy nincs meg az a családi hagyomány, amely keretében bárki elénekelné neki a Happy Birthday-t, vagy megajándékozná őt” – mondja a művészetterapeuta.

Komoly szabályok vonatkoznak a karácsonyra is, amely egy beteg életében kritikus lehet, ilyenkor még hangsúlyosabb lehet a magánya. Bender Márta csak úgy szervez karácsonyi partit, ha vannak betegek, hozzátartozók, barátok és kollégák is. „És nem külön dolgozói, meg külön beteg buli, hanem mindannyian együtt. Ebből például nem engedek.”

©

Bender Márta úgy véli, vékony határ húzódik az egészséges és a beteg fogalmak között – azt pedig nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy súlyos tévhit, hogy a pszichiátriára csak a társadalom peremén lévő emberek kerülnek be. „Olyan könnyen dobálózunk ezzel a szóval: bolond. Holott felnőttként már valószínűleg tudjuk, milyen őrjöngeni, milyen a jéghegy tetején egyedül ülve túlélni egy gyászfolyamatot, valaki elvesztését.

Visszatekintve persze azt mondjuk: úristen, majdnem megbolondultam. Mindannyian kerülhetünk ilyen helyzetbe. De tudjuk előre? Honnan lehetek biztos benne, hogy engem nem fog így összetörni az élet?

Szerencsés dolog, ha van annyi erőm, hogy összepakoljam magam, de mi van, ha nem tudok már úgy levegőt venni, hogy egyenes marad a gerincem? És miért kellene szégyellnem magam azért, ha nem megy egyedül?” Azt mondja, az ő dolguk, hogy olyan csomaggal engedhessék útjára a pácienst, amelyben van hit, biztonság, és az a tudat, hogy bármilyen útra is téved, visszajöhet és újra segítséget kérhet.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

Az index.hu eddigi szerkesztősége lényegében megszűnt létezni, az ország elveszítette a legolvasottabb online felületét. Ez a független magyar sajtóra és a tájékozódás szabadságára mért eddigi legsúlyosabb csapások egyike. A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, hogy minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Nem utazott el az Atlético Madrid a BL negyeddöntőjére

Nem utazott el az Atlético Madrid a BL negyeddöntőjére

Több ezer bébiteknőst engedtek a tengerbe Bali partjainál - videó

Több ezer bébiteknőst engedtek a tengerbe Bali partjainál - videó

A magyar uniós biztos is elítélte a belarusz tüntetők véresre verését

A magyar uniós biztos is elítélte a belarusz tüntetők véresre verését