A rombolás új dimenzióit ismertük meg októberben, de a szorongást sok röhögéssel is tudtuk oldani. Ez itt egy visszatekintés 2020 tizedik hónapjára, azon belül az Élet + Stílus és a Kult rovat cikkeire. Mesék, dalok, polipok. Vidnyánszky, Benedek, Pintér.
Az idei év sok történését nehéz volt megjósolni, de októberre talán már rájöttünk, hogy 2020-ban semmin sem szabad meglepődni. A mentális készültségünk ellenére mégis meghökkentő volt látni, hogy 2020-ban a magyar Országgyűlés egyik megválasztott képviselője nagy nyilvánosság előtt, előre megfontolt szándékkal könyvet semmisített meg. Dúró Dóra aztán annyira rákapott a rombolás ízére – vagy csak élvezte az ezzel járó nyilvánosságot – hogy rögtön még egy könyvet elpusztított. Mi pedig oda jutottunk, hogy az ősz közepén egy mesekönyv lett a közélet legforróbb témája.
A Labrisz Leszbikus Egyesület gondozásában megjelent Meseország mindenkié című könyv tulajdonképpen nem kínál mást, mint választási lehetőséget: a sok más meséskönyv mellett ezt is le lehet venni a polcról. Vagy ott lehet hagyni. Mi levettük, elolvastuk, átbeszéltük, és Szél Dávid pszichológust idézve arra kellett rájönnünk, hogy nem a gyerekek csinálnak ügyet a kisebbségi identitásból, a homoszexualitásból vagy a nem váltásból – hanem a felnőttek. Pedig pont nekik kell tudniuk, hogy
nem mindenki fehér, felső középosztálybeli és heteroszexuális, vannak homoszexuálisok, transzneműek, romák, kerekesszékesek, vannak, akik végtaghiánnyal születtek. Ezeknek a gyerekeknek is vannak szüleik, és az ilyen embereknek is lehetnek gyerekeik.
De ők inkább a legsötétebb időket idézve jelölték meg a könyvesboltokat.
És ha már idáig jutottunk, úgy gondoltuk, megkérdezzük a témában illetékes Demeter Szilárdot is. Mármint nem a zenészt, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját. Demeter Szilárd azonban sajnálatos módon a hvg.hu-t összetévesztette a saját Facebook-oldalával, ahová előzetes egyeztetés nélkül kirakta a teljes interjút, egész pontosan a hvg.hu újságírójának a kérdéseit, illetve a saját válaszait. (Ez egyébként nem először fordult elő, korábban már a Magyar Narancs egyik újságírójával is megcsinálta ezt.) A szerkesztői munkát így csak később tudtuk elvégezni, mindenesetre az interjúban azt a megnyugtató választ olvashattuk, hogy az ő személyes értékrendje és ízlésvilága szerint
semmiféle könyvet nem égetünk, nem darálunk.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói ehhez hozzáteszik, hogy intézményeket sem darálunk be, és ezt az álláspontot október 23-án több mint tízezren egy tüntetéssel is nyomatékosították. Vidnyánszky Attila mindezt az Európai Parlament meghallgatásán úgy értelmezte, hogy „október 23-án nem azért tüntettek 15 ezren – ha ugyan voltak annyian –, hogy szolidaritást vállaljanak a diákokkal, hanem mert a baloldali politikai pártok kampánynyitó eseményt tartottak.”
Az SZFE hallgatóinak ez a gondolatmenet már ismerős lehet, sokszor hallhatták az elmúlt időszakban, hogy baloldali mozgalmárok mosták át az agyukat, és különben is csak egy politikusok által kiképzett kemény mag áll az egyetem elfoglalása mögött. Úgyhogy mi megkérdeztük őket magukat, hogy mit gondolnak, és egy arcképcsarnokban megrajzoltuk az SZFE őrei közül 26-nak a portréját.
Ők állnak a sárga maszkok mögött: bemutatjuk az SZFE őreit
A hatalom képviselői szerint haza kellene már menniük a szüleikhez, baloldali mozgalmárok mosták át az agyukat, és különben is csak egy politikusok által kiképzett kemény mag áll a Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalása mögött. Az SZFE-hallgatók nagy része csak nevet az ilyen megjegyzéseken. De kik ők, és hogy néz ki belülről a blokád?
Az októberi cikkeinket végiggörgetve ebben az őszi felfordulásban mi részünkről leginkább a zenébe menekültünk. Erre egyrészt jó okunk volt, mert a nép és világzene legnagyobb elismerését nyerte el idén Lakatos Mónika, a Romengo és a Cigány hangok énekesnője a második magyar, és az első cigány származású életműdíjas a WOMEX Artist Awards történetében. A a hvg.hu-nak adott interjúban olyan kérdésekkel szembesített, hogy
ha zenészként jelenünk meg, örülnek, hogy jaj de jó, cigányzene: ha magánemberként, akkor miért az elutasítás?
Az elutasítás egy másik dimenziójában létezhetnének a cseh, fogyatékossággal élő zenészekből álló Tap Tap együttes tagjai is, de ők inkább a rock and rollt választották. A róluk készült dokumentumfilmből pedig megtudtuk, hogy egy ember nem tartós betegségtől szenved, hanem egy diagnózissal él. Mert mindig az ember az első, nem a diagnózis.
És ha már ennyire beindult a buli, a Dalszerzők napja alkalmából a rovatunk tagjai vállalkoztak az embert próbáló feladatra, hogy összegyűjtsék húsz kedvenc magyar dalukat – a listát az óhatatlanul szubjektív indoklásokkal itt lehet tanulmányozni.
Az októbernek volt még egy zenei vonatkozású vállalkozása a részünkről: John Lennon nyolcvanadik születésnapja alkalmából próbáltuk meg sorba állítani az összes szóló lemezét. A tizenkét albumról és a hozzájuk tartozó történetekről itt olvashatnak.
Azt nem állíthatjuk, hogy a járvány második hullámában ne lenne még mindig itt velünk a tavaszi karantén kísértete, de szerencsére megtaláltuk Benedek Ágotát, aki segít perspektívába helyezni az időnek azt a furcsa fodrozódását, amelyet a lezárások során éltünk át. A könyvvé érett Rumbarumbamm című karanténblog a szorongásoldás roppant szórakoztató formáját kínálja az olvasónak, a szerző az interjúnkban el is mondta, hogy a humor az 1.0-s küldetése volt a szövegeknek. Minket meggyőzött.
Kevésbé találtuk már meggyőzőnek Magyarország egyik legtehetségesebb, ráadásul – máskor – mind társadalmi, mind emberi értelemben legérzékenyebb színházi emberének, Pintér Bélának az új előadását. A Vérvörös Törtfehér Méregzöld játékmódja ugyanis működik, csak épp ízléstelen. És hiába mutat be a bennünket itt és most körülvevő közéletre reflektáló, a politikáról beszélni nem rettegő előadást, az általánosságokon kívül végül semmit nem mond el erről.
Nem a jelenről, hanem a múltról próbál meg elmondani valamit a Fővárosi Közgyűlés szándéka szerint az az emlékezeti projekt, amely a háborúkban, a katonák által olykor tömegesen elkövetett szexuális erőszak áldozatai előtt tisztelegne. Évszázadokon át hallgattak a rajtuk elkövetett kegyetlenségekről, és ezek a nők soha nem kaptak jogi igazságtételt, legalább a traumáikat ne feledjük. Igyekeztünk megvilágítani, hogy ezek az áldozatok miért érdemelnének többet egy bronzszobornál.
A múlt és a jelen között félúton megpóbálkoztunk októberben azzal is, hogy kinyíljunk a világra. Itt olyan kísérőink voltak, mint Rubik Ernő, akitől megtanultuk, hogy egy problémát nem leküzdendő vagy frusztráló nehézségnek, hanem izgalmas kérdésnek fogjunk fel, és hogy
gyakran csak úgy építhetünk valamit, ha először lerombolunk valami mást.
A vele készült interjúnkból az is kiderül, hogy neki mennyi idő alatt sikerült először kiraknia a Kockát.
Oravecz Imre megosztotta velünk a gyanúját, hogy egy író a lehető legkispolgáribb körülmények között képes igazán alkotni:
Nem igaz, hogy vátésznak kell lenni, tombolni és tobzódni, mert abból nem lesz semmi általában.
Péterfy Bori pedig elárulta, hogy a tavaszi karanténidőszak kényszerű bezárása ráébresztette, néha tényleg ki kell szakadni, nem lehet kispórolni a magunkra szánt időt, különben visszaüt.
A legfontosabb figyelmeztetést azonban Sir David Attenborough-tól kaptuk, aki a legújabb dokumentumfilmjében igyekszik elérni, hogy próbáljuk meg az ő szemén keresztül nézni a természetet, egy olyan ember szemén keresztül, akit csaknem száz éven át lenyűgözött a világunk, és ezért nagyon szeretné, ha valaki vigyázna erre a világra akkor is, ha ő már nem lesz. Mert nem a bolygót kell megmenteni, hanem magunkat. És ezt akár egy poliptól is megtanulhatnánk.
Mozikban a film, amely valóra váltotta Scarlett Johansson álmát. Neki már biztos jó, de jól jár-e mindenki más, aki nem Scarlett Johansson?
A Pentagon közölte, hogy világszerte felülvizsgálják az USA valamennyi szövetségesének szánt szállítmányokat.
Az énekes már bánja, hogy megbántotta a Fidesz szavazóit.
Bryan Christopher Kohbergert így várhatóan négyszeres életfogytig tartó börtönre ítélik a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.
