Magyarázat persze van: a darab egy elképzelt jövőben játszódik, a 2200-as évek elején, amikor még mindig pusztít az aktuális világjárvány; a cselekmény idején a kormányzó és a politikusok épp a vakcina kapcsán felmerülő súlyos konfliktusokat kénytelenek megoldani, közben jó pár sötét, görög drámába illő titkot feltárva. A járvány pedig hasonló a koronavírushoz, amelyik pár száz éve tragikus módon kiirtotta az ország fehér bőrű lakosságának nagyobb részét, így Magyarországon már szinte minden fontos politikai és közéleti tisztséget cigányok töltenek be, aki meg esetleg fehérként van pozícióban, folyamatosan kénytelen elviselni a többségi társadalom rasszizmusát.

Mészáros Csaba

A nyelvjárásutánzás oka tehát nyilván nem a rasszizmus, az alkotói szándék talán inkább a sztereotípiák kiemelése lehetett, hogy felhívja rájuk a figyelmet – de vannak esetek, amikor az ártani nem akaró szándék nem elég. A filmiparban például évtizedek óta konszenzus van arról, hogy fehér színész, ha „fekete szerepet” játszana, nem mázolhatja barnára az arcát és a bőrét, mert függetlenül minden szándéktól, ezt a megidézett kisebbség tagjai sértőnek, bántónak, érzéketlennek tarthatják és kész. Civilizált fehér ember ma már nem kezdi el bizonygatni, hogy de a sértett feketének nem is kellett volna úgy a szívére vennie, mert nem az ő véleménye a fontos, hanem az utánzott emberé, mert az adott csoport tagjain kívül más nem ítélheti meg, mi bántó a közösség számára.

Hát, én hajlamos lettem volna azt hinni, hogy 2020 végére, egy tüntetésekkel és szobordöntésekkel járó kulturális forradalom után a magyar értelmiség krémje számára már ugyanennyire egyértelmű, hogy

a cigányok elleni sztereotípiák kifigurázására nem megfelelő eszköz az, hogy magunkévá tesszük a létező legegyszerűbb, legnyilvánvalóbban bántó ellenséges gesztust, és azzal keltünk általános derültséget, hogy úgy beszélünk cigányosan, ahogyan talán még a Szeszélyes évszakokban sem tették.

Arról nem is beszélve, hogy – ha el is engedjük az elvi kérdéseket meg a politikai korrektséget – ez a játékmód egész egyszerűen olyan alacsony szintű, mint a bulvárszínházakban a gatyaletolás: működik, csak épp ízléstelen. Ráadásul semmi szükség sem lett volna rá, hiszen mind a szereplők fiktív roma mivolta, mind a rasszizmus jelenléte ennél sokkal kifinomultabb és méltóbb jelzésekből is kiderül az előadásból. De Pintér ezúttal mintha nem akarna kifinomult és (önmagához) méltó lenni: a fantasztikus humorú író ezúttal rendszeresen arra hegyezi ki a poénjait, hogy valamilyen köztiszteletben álló emberről kiderül, hogy mondjuk Rafaelnek vagy Kalányosnak hívják. (Igaz, ez működik is: a művelt közönség majd kipukkad a kacagástól, hogy szenzációs, hát ez is cigány!)

Mészáros Csaba

Pintér ugyanakkor nem is igen indokolja meg, miért épp a roma–nem roma felosztás mentén választotta ketté fiktív Magyarországát. A kérdés pedig már csak azért is felmerül, mert tényleg csak egy egészen kis rosszhiszeműség kell ahhoz, hogy az ember súlyos rasszizmust lásson a dolgok mögé, amelyet csak a Pintér Béla eddigi pályafutása miatt indokolt, maximális jóhiszeműség mutat biztosan félreértésnek: hogy abban a klasszikus görög drámában, amelyből a történet inspirálódik, szerepe van a vérfertőzésnek is.

És hát ha erről valaki épp a cigányságra asszociál, annak nagyon nincs jó akusztikája,

amennyiben nincs tényleg igazán precízen levezetve, hogy miért épp a cigány és nem cigány lakosság konfliktusa kerül előtérbe, és nem mondjuk – lévén úgyis politikai témájú a dráma – a baloldali–jobboldali, nemzeti konzervatív–liberális, vagy akár bármilyen fiktív felosztás. Hiszen a kétszáz évvel későbbi jövőben játszódó alaphelyzet lehetőséget adhat akármire, még földönkívüli invázióra is (igaz, azt Pintér már egy korábbi darabjában ellőtte). A roma identitásnak viszont nincs konkrét dramaturgiai szerepe – a poénforrás-mivolton túl –, amely lecserélhetetlenné tenné.

Mészáros Csaba

És noha Pintér Béla biztos kézzel és jó érzékkel használ ezúttal is előadásaira jellemző, nagyszerű ötleteket, a fentiekkel még nincs vége a problémák felsorolásának. Igaz, Benedek Mari jelmezei, Tamás Gábor díszlete és Gergely-Farnos Lilla maszkjai, meg persze az, amilyen kreatívan Pintér használja ezeket – például ahogy mindnyájunk új kedvenc divatdarabját, az arcmaszkot újraértelmezi, vagy ahogy felhasználja az előadás helyszínéül szolgáló UP Újpesti Rendezvényteret – lenyűgöző látványt adnak az előadásnak. Jól működnek, hatásosak a dalok és Kéménczy Antal zenéje is, mégis többször alacsonyabb annál a színvonal, ahol Pintér Béla és társulata általában működni szokott.

Az író Pintér hosszú ideig meglepően egyszerű, a legkevésbé sem fantáziadús megoldást választott az alaphelyzet vázolásához. A szereplők – kvázi az operatív törzs tagjai – állnak szemben a közönséggel, és hosszú-hosszú ideig mesélik, hogy mi is történt az elmúlt kétszáz évben meg az elmúlt pár hónapban, mielőtt elkezdődött a darab, aztán újabb hosszú ideig magyarázzák, hogy mi is történt, amióta elkezdődött a darab. Pedig igazából csak ezután lehetne jó szívvel kijelenteni, hogy tényleg elkezdődött, most, hogy ledaráltuk az épp csak nem a „Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban” szavakkal kezdődő hosszú feliratot az elején.

Mészáros Csaba

De amikor beindul a cselekmény, újabb probléma tűnik fel, bár ez a bemutató után, idővel még finomodhat. Amint megjelenik az első igazán komoly konfliktus, a máskor remek színészek – élükön a jellemzően színészként is nagyszerű főszereplővel, Pintér Bélával – szinte vezényszóra felemelik a hangjukat, és így, a felfokozott érzelmeket a legkevésbé kifinomult és legkevesebb színészi kihívást rejtő módon ábrázolva (rövidebben: kiabálva) adják elő a maradék szöveget. Ahogy a műdialektusra, úgy talán erre is az lehet a magyarázat, hogy az előadásban minden – a cselekmény, az előítéletek és az érzelmek is – sűrítve vannak, és ez a sűrítés a nézőtérről felnagyításnak látszik. Mégis emlékezetesebbek és működőképesebbek azok a részek, amikor a színészek máshogyan fejezik ki az érzéseket. Mint a minden fontos művészi pozíciót – például a színművészeti stadionakadémia vezetését – elharácsoló, kormányhű komisszárt játszó Jankovics Péter, aki halkabban, sunyibban mutatja meg, milyen az igazán hatékony törleszkedés a hatalomhoz, vagy az örökre utolsó helyre száműzött cigányzsidó egyházfő bácsit játszó Enyedi Éva, aki sokáig a nézők elől is remekül titkolja, kikaparja ő a maga gesztenyéjét, ha épp van rá lehetősége, és nem olyan gyámoltalan ő, amilyennek mutatja magát.

De a legnagyobb probléma mégiscsak az a Vérvörös Törtfehér Méregzölddel, hogy végső soron az egész egy jókora kihagyott ziccer.

Pintér ugyanis látszólag épp arra vállalkozik, hogy pótolja a magyar színházban annyira fájó hiányt: a bennünket itt és most körülvevő közéletre reflektáló, a politikáról beszélni nem rettegő előadást mutat be. Van benne világjárvány, az azt kezelni próbáló, de nyilván csak saját érdeküket néző politikusok és több félmondatos utalás mai politikai eseményekre – és végül ennek ellenére sem mond el semmit a bennünket itt és most körülvevő közéletről, egy-két, a legkevésbé sem eredeti általánosságon kívül (hogy például a hatalom birtokosai mindig könnyedén korrumpálhatóak, meg hogy a politikusok jellemzően jobban szeretik a saját zsebüket, mint a népüket). Pedig az alaptémából kiindulva tehetett volna Pintér megállapításokat sok fontos témáról: a vírus kezeléséről akár a politika, akár a kisemberek szintjén, a mai magyar politikai elit problémáiról, az ellenzékről, a minimum mosolyfakasztó országos tiszti főorvosról, bármiről. De ehelyett legfeljebb – igaz, jól működő – poénokra futotta.

Mészáros Csaba

Ha az ember rosszat mond egy Pintér Béla-előadásról, általában hozzá kell tennie, hogy mármint persze ahhoz képest. Hogy persze egy alacsonyabb színvonalú Pintér Béla is jobb azért, mint a nagy átlag, csak legfeljebb nem annyival, mint szokott. Ritkaság az olyan alkalom, amikor az alacsony színvonal mellé nem kell odaképzelni az „ahhoz képest”-et.

Ez most olyan alkalom.