Noha a téli sportok hívei nem győzik hangoztatni, mennyire koronavírus-biztos a járvány nélkül is maszkban, a szabad levegőn űzött síelés vagy snowboardozás, ahol a saját testi épségünk érdekében amúgy is jóval több mint másfél méter távolságot érdemes tartani a pályán, a síelés a járvány abcúgsportja lett, mivel tavaly több síterep is gócponttá vált a vírus terjedésében. A külföldi hírek alapján ennek elsősorban a hütte- és házibulik voltak az okai, mégis a legtöbb kormány nem a sípályák szabályozását szigorította vagy módosította, hanem lezárta azokat és kész. Vagy legalábbis külföldieket nem enged a pályákra.

A hozzánk legközelebbi pályák cikkünk megírásakor elérhetetlenek: Ausztriában csak az osztrákok előtt nyitották meg azokat, Szlovákia síterepei viszont senkit sem fogadnak. Zárva vannak a francia és olasz pályák is, Szlovéniában pedig 48 óránál nem régebbi koronavírustesztre van szükség a síeléshez. Egyedül Svájc fogad továbbra is síelőket különösebb korlátozások nélkül külföldről, így Magyarországról is.

Mindez azt is jelenti, hogy a magyar sípályák szerepe annyira felértékelődött ezen a télen, mint eddig talán soha. Egy budapesti sífelszerelést áruló szaküzlet és kölcsönző üzletvezetője például azt nyilatkozta lapunknak, hogy az ügyfelek az idei szezonban jellemzően csak egy-egy napra bérelnek eszközöket, és a többségük hazai pályára. „Pár olyan »bátor« vásárlóval találkoztunk, aki be mert vállalni hosszabb külföldi utat. Kivétel nélkül a svájci síterepeket használták.”

Svájcon kívül a magyaroknak – mondja Zentai Gergely üzletvezető – az eplényi Síaréna, a mátraszentistváni Sípark, és az előbbieknél jelentősen kisebb, kiszámíthatatlanabb nyitvatartású hazai pályák maradtak meg opciónak. Ezek jelenthetik most az egyetlen reménysugarat a síkölcsönzőnek,

amely a szezonban több munkatársától kényszerült megválni a bevételek közel 95 százalékos visszaesése miatt.

Drága, kicsi, de legalább van

Pedig az sajnos minden hazafiatlanság nélkül kijelenthető, hogy Magyarország domborzata egyszerűen nem alkalmas a síelésre. A legnagyobb hegyünk csúcsa olyan tengerszint feletti magasságon van, amitől még egy alpesi sípálya legalacsonyabb völgye is elpirulna, ráadásul a hegyeinkre nem jellemző az sem, hogy magasan kiemelkednének a környezetükből, így még az a kevés hegyoldal sem biztosít túl hosszú lejtőket.

Ezért aztán egy hazai sípályát talán összehasonlítani sem lehet egy felkapott síközponttal, amire elég egyetlen példát hozni: a franciaországi Alpe d’Huez egyik pályája 16 kilométernyi egybefüggő síelésre ad lehetőséget, ehhez képest Magyarország legnagyobb síterepe, az eplényi cakkumpakk 8 kilométer, az utolsó kis ficakot is beszámítva. Sípályát üzemeltetni ráadásul drága dolog, pláne egy olyan országban, ahol lassan a Wikipédián kell rákeresni, mit is jelent az a szó, hogy hó, így aztán a magyar sípályák a határhoz közel található, de háromszor akkora és ötször olyan hosszú egybefüggő lesiklást kínáló osztrák Stuhlecknél sem sokkal olcsóbbak.

Ennek ellenére azt, hogy a hazai lejtők szerepe idén valóban megnőtt, mi magunk is megtapasztaltuk a két nagy magyar pályarendszeren, Eplényben és Mátraszentistvánon: ezek a pandémiás körülmények között, bizonyos szigorítások mellett, de igyekeznek nyitva tartani.

És furcsa vagy sem, de a két nagy sípálya közül nem azt hoztuk ki győztesként, amelyik jobb feltételekkel indult: bár Mátraszentistvánon egy lejtő kivételével minden pálya nyitva volt, mégis nagyobb élményt adott az az egyetlen pálya, amely ottjártunkkor Eplényben üzemelt. És erről épp a domborzat tehet: az eplényi hegyoldal meredekebb, mint a mátraszentistváni. Így hiába azonos hosszúságú mindkét terepen a leghosszabb pálya, Eplényben ez olyan érzés, mint két perc egy valódi síelés közepéből, Mátraszentistvánon meg olyan, mintha végig azt várnánk, hogy mikor indul már be igazán a pálya – e helyett két perc után a felvonónál találjuk magunkat.

És mégis: kicsit kicsi, kicsit lankás, de legalább síelés!

Márpedig azt, hogy az ember a mesebelire fehérített, gyönyörű környezetben siklik a pályán, a füle mellett süvít a táj csendje, a léce alól pedig az összetömörödő hó utánozhatatlan hangját hallani, sosem lehet annyira értékelni, mint egy ilyen évben, amikor szinte semmi kilátás nincs még egy hétvégi osztrák kiruccanásra sem. És az eplényi vagy a mátraszentistváni pályák semmilyen „technikai” tulajdonságukban nem maradnak el kirívóan a nyugati pályáktól, legyen szó hüttékről, felvonókról, szervezettségről, személyzetről, parkolási lehetőségről vagy bármiről.

Csak a pályamérettel nincs mit kezdeni – de hát: ezt dobta a gép.

Amíg egy nagy alpesi pályarendszeren egy serényebb napon simán összejöhet ötven kilométernyi lesiklás, addig Eplényben nyolc és fél, Mátraszentistvánon hét és fél kilométert mutatott hazaindulásunk előtt a mérőprogram.

Mert bár a mátraszentistváni Sípark hivatalosan közel 4, a Síaréna majdnem 8 kilométeres pályarendszert kínál, a számok azért túloznak. Ezeknek egy része csak a síóvodának áll rendelkezésére, és mikor mi kipróbáltuk a helyszíneket, egyik terepen sem volt egyszerre nyitva az összes szakasz, csak 1-2 kilométernyi.

Mindez egy kétgyerekes családnak belépőkkel, benzinnel, étel-, italfogyasztással egy napra körülbelül 40 ezer forintba kerül: Eplényben 9900 forint a 8 órás felnőttjegy, Mátraszentistvánon hétvégén 9, hétköznap 8 ezer.

Hideg kávé, fagyos hamburger

Ami ebben a szezonban különösen feltűnő: a magyarországi síelők nem szívbajosak, ha maszkban ugyan, de tömött sorokban kell várakozniuk ahhoz, hogy két-három percet csússzanak, majd ismét ugyanabban a sorban araszoljanak. A Mátrába egy keddi, behavazott délelőttön látogattunk el. A hétköznapi időzítés ellenére végeláthatatlan embertömeg hömpölygött a pénztárak előtt (noha a jegyet online is meg lehetett vásárolni), és minden egyes kör után átlagosan húsz percet kellett várnunk, hogy beülhessünk a felvonóba. A Bakonyban található eplényi pályán ottjártunkkor még csak az egyik libegő működött, és a járványra való tekintettel 1500 főben korlátozták ugyan a látogatók számát, hasonló volt itt is az élmény: minden síelő annál az egy szem felvonónál toporgott hosszú percekig. Mindez a hóhelyzet függvényében persze folyamatosan változik, ahogy beindítják vagy újra leállítják a felvonókat.

Sorban állók a mátraszentistváni Sípark egyik felvonójánál

hvg.hu

Az is igaz ugyanakkor, hogy kockázatosabbnak tűnik bármelyik szupermarket pénztáránál várakozni munkanapon zárás előtt egy órával, mint a szabad levegőn tömörülni, és a két pálya személyzete is látványosan ügyel rá, hogy mindenki az előírásoknak megfelelően viselje a maszkot a létesítmények területén: a személyzet tagjai mindkét terepen azonnal rászóltak arra, aki lehúzta a maszkját. Egyedül egy dolgot szinte lehetetlen betartani: a 1,5-2 méteres távolságot a felvonók aljánál. Ha erre mindenki ügyelne, a sorok bőven a pályák közepéig kígyóznának.

A meglepően nagy tömegeket a síterepeken azonban csak részben indokolja, hogy most minden magyar itthon tölti a sívakációt. Az is közrejátszhat, hogy az emberek ki vannak éhezve az igazi havas, téli élményre, és kétségbeesetten lesik azt az alig néhány hetes időjárási ablakot, amikor ezt megkaphatják. Ezt támasztja alá a mátraszentistváni Sípark sajtósa, Erbeszkorn Tamás is, aki szerint a látogatók általában tévesen igazítják a városi időjáráshoz a síelésüket: ha már a városban is van hó, többen indulnak el, pedig a hegycsúcson és a pályákon mindig jobbak a hóviszonyok, mint a házak közti betonon.

A felvonók aljánál gyülekező tömeget még egy tényező jelentősen növelheti, méghozzá éppen a járványügyi intézkedések egy nem várt mellékhatásaként:

a hüttézés ebben a szezonban gyakorlatilag megszűnt.

Mátraszentistvánban és Eplényben sem lehet ugyanis a vendéglátóegységekbe beülni, az ételeket, italokat csak elvitelre adják ki, és az előírások szerint kizárólag a parkolóban, mindenkinek a saját kocsijánál szabad elfogyasztania a kikért és az addigra pont kihűlt kávét és fagyásnak indult hamburgert. Ami miatt természetesen jelentősen lerövidült a hüttézés ideje (hiszen elmarad a hüttemelegben a kellemes zsibbadás és ejtőzés), ennek pedig az az eredménye, hogy a tömeg nem oszlik el ideális mértékben az eleve kisebb számban nyitva lévő kiszolgálóegységek és a felvonók között.

Elsőbálozók

Ami viszont a felvonóknál probléma, az a pályán áldás: mivel a rengeteg vendég nagyobb része mindig épp sorban áll, a pályákon még telt ház alatt sincsenek igazán zavaróan sokan. Az eplényi pálya gondozottabbnak tűnt, még este sem buckásodott és jegesedett igazán, míg a mátraszentistváni már délelőtt tizenegykor sem volt épp tökéletes állapotban (de azért még bőven tűréshatáron innen).

Ennek a néhány, rövidke pályának most napi több ezer embert kell kiszolgálnia. Erbeszkorn Tamás kérdésünkre elmondja, hogy már a legelső olyan hétvégén, amikor meg tudták nyitni a pályát, háromezren síeltek náluk, és ez a következő héten még tovább növekedett.

Az ilyenkor szokásos forgalom duplája volt a pályán.

Az eplényi Síaréna marketingvezetője, Bátor Balázs is forgalomnövekedésről számol be: a külföldi lehetőségek híján „egyértelműen megjelentek azok az emberek, akik vagy nagyon ritkán járnak hozzánk, vagy soha nem voltak eddig nálunk”. Az eplényi síközpont régiós pozícióját pedig csak megerősítette a járványhelyzet, január elején ugyanis volt egy olyan rövid időszak, amikor Közép-Európában egyedül ez a pályarendszer működött.

A hazai terepek iránt egyelőre még az enyhe tél miatt sem csökkent különösebben az érdeklődés (az elmúlt tíz évben általában összejött a 80-90 napos síszezon Magyarországon), ami annak köszönhető, hogy a két nagy síterep már jó néhány éve beszerzett egy csomó hóágyút. Ezek segítségével akár négy-öt napnyi műhavazás után meg tudnak nyitni; igaz, tavaszias időjárásban a hóágyúk sem tudnak működni, ahhoz pedig, hogy egy egész rendszer minden pályája kinyisson, tartósan mínusz 5-6 fokra lenne szükség. Ehhez képest most van, hogy egyik héten mínusz 15 fok van éjszaka, majd a következő héten, nappal már plusz 15:

a klímaválság talán a járványnál is nagyobb kihívást jelent a hazai pályák üzemeltetői számára.

Mindenesetre ha korábban azt mondtuk, hogy összehasonlítani sem lehet az alpesi pályákat a magyarokkal, néhány környi, minden körülmény ellenére is felszabadító síelés után az ember egy kicsit hajlamos módosítani az álláspontján. Igaz, hogy az összehasonlítás kimenete nem kérdéses, de akkor is: összehasonlítani azért össze lehet a kettőt. És 2021 elátkozott telén, még ha nem is hangzik annak, ez is épp elég nagy dicséret.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: