Még egy korsót a homokosnak!

Az Így jártam anyátokkal-ból ismert Neil Patrick Harris felkiáltása egy zsúfolt kocsmában meglepő módon a legkevésbé sem bántó az Ez bűn (It's a Sin) című sorozat első epizódjában. Mert a felszabadultságról szól: azért hangzik el, hogy Harris figurája bizonyítsa, ebben a kocsmában ugyan senkit nem érdekel, hogy asztaltársa (is) meleg. Csak engedd el magad, és örülj az életednek!

HBO

Ebből az alapállásból, ebből a korszakból indít az HBO új minisorozata, az ötrészes Ez bűn. 1981-ben Londonba költözik négy vidéki meleg srác, mindegyikük azért, hogy elmeneküljön a más és más módon, de mindegyikük számára barátságtalan környezetből: van, aki „csak” nem meri otthon elmondani, hogy meleg, és van, akit épp visszaküldenének Afrikába, hogy kiűzzék belőle a gonoszt. Londonban viszont már és még szabadnak lehet lenni. Szabadon lehet szeretni, szabadon lehet szexelni, szabadon lehet önazonosnak lenni, és egyáltalán: szabadnak lehet lenni. És még az sem baj, ha egy egész kocsma megtudja rólad, hogy meleg vagy – na, és akkor mi van? A „már és még”-ből a „már” tehát egyértelmű: már eltörölték a homofób törvényeket, a felvilágosultabbak pedig már nem akarják csak azért betörni a fejed, mert nem olyan nemű emberbe vagy szerelmes, mint ők. A „még”, az pedig az AIDS felbukkanása.

A sorozat célja, hogy elkapja azt a pillanatot, azt a hangulatot, amikor a már és a még összeolvad. Amikor a melegeknek egyszerre kell megélniük a nagy nehezen kivívott vagy örökül kapott szabadságot, és azt, hogy sorra halnak meg a barátaik és szerelmeik, a közösségük pedig megtizedelődik. És még azt is, hogy a világ próbál az egésztől, mint a pestistől távol maradni. „Ha heteroszexuális fiúk halnának meg ekkora számban, leállt volna a világ. Botrány lenne. Lázadás” – mondja az egyik szereplő az utolsó előtti részben.

Mert az Ez bűn erről is szól: arról, hogyan kezelte a világ a kitörésekor a titokzatos „melegpestis-járványt”, amit eleinte valami különös ráknak hittek, és ami miatt az orvosok egy része nemhogy hozzáérni nem akart a betegekhez, de még az ételt is csak a mindig máskor hermetikusan lezárt szoba küszöbére volt hajlandó letenni. Alighanem véletlen az időzítés, de a koronavírus-járvány alatt így kap még egy dimenziót a sorozat: milyen volt, amikor egy másik járványt ismert meg a világ, amikor egy másik járvány alakította az emberek életét – és milyen volt, amikor ez a járvány látszólag válogatott az áldozatai között.

HBO

A sorozat alkotója, a melegséggel foglalkozó sorozatok egyik legnevesebb alakja, Russell T. Davies (A fiúk a klubból, Egy nagyon angolos botrány) azzal dob nagyot, hogy tényleg képes vegyíteni a már és a még hangulatát. Úgy tud az AIDS-ről beszélni, hogy közben nagyobbrészt mégis egy humorral, zenével, bulival, szerelemmel, szexszel és életvidámsággal teli sorozatról van szó, amelynek ráadásul olyan a ritmusa, mint egy négyórás videoklipnek. Nem úgy fogja meg a témát, mint a Philadelphia és a köpönyegéből kibújt többi melodráma, hanem úgy, ahogy a szereplői megélik az egészet.

Hogy egyik nap még egy fülledt buliban táncolsz valakivel, másnap pedig a kórházban látogatod meg a halálos ágyán. Vagy ő látogat meg téged a tieden.

Davies nem sokkolni szeretne, és nem is a szenzációt keresi, csak az érzelmekre koncentrál. És az érzelmek már csak olyanok, mint azok a színes szerencsekerekek a vásárokban: mindig változik, hogy melyik szín van épp felül.

Az Ez bűn főszereplője Ritchie (Olly Alexander), aki a szabad légkör mellett azért megy a nagyvárosba, mert színész szeretne lenni: ő a központi figurája annak a baráti körnek, amely a Pink Palace névre keresztelt, közösen bérelt lakásban és állandó bulihelyszínen gyűlik össze. Itt lakik még Colin (Callum Scott Howells), a szabónak készülő, szerény, kicsit lúzer srác, akit az első részben Neal Patrick Harris ment ki zaklató főnöke kezei közül (mármint szó szerint); Roscoe (Omari Douglas), egy még a többieknél is excentrikusabb fiú, aki egy befolyásos szerető révén még a nagypolitikába is beavatkozik a maga módján; Jill (Lydia West), egy heteró lány, Ritchie legjobb barátja és feltörekvő színésztársa; és Ash (Nathaniel Curtis), aki egy szokatlanul szókimondó jelenetben vezeti be Ritchie-t a melegek világába (és a szókimondás nem a szexualitásra vonatkozik, hanem egy sokkal hétköznapibb és meglepő aspektusra).

HBO

Davies remekül alkalmazza a Jóbarátokban, az Így jártam anyátokkal-ban és a többi hasonló sorozatban is bevált formulát: a figurák egyéni történetszálai többféleképpen járják körül az alaptémát, a melegség megélésének és a felvállalásával való félelmek és nehézségek különféle stratégiáit, miközben a főszereplők közötti kapcsolatok is olyan jó ütemben változnak, hogy az egész egy pillanatig se váljon unalmassá, és ami a karaktereket illeti, kiszámíthatóvá sem.

Mert egyébként épp a kiszámíthatóság az egyetlen komolyabb probléma a sorozattal, bár nem a történetre vonatkoztatva, inkább filmes értelemben: épp a sokféle aspektus megjelenítése tűnik néha mesterkéltnek. Egyrészt mintha egyes szereplők elsődleges célja az lenne, hogy bemutassanak egy-egy tipikus sorsot – mármint persze, hogy ez az elsődleges céljuk, de jobb lenne, ha ez nem lenne olyan egyértelmű. Másrészt Davies és az epizódok rendezői néha a legevidensebb, legolcsóbb módon próbálnak érzelmeket csiholni a nézőkből, még a legősibb trükktől sem visszariadva: hosszan időzve a zokogó emberek könnyes arcán, hátha akkor mi se bírunk majd ellenállni a könnyeknek.

Csak azért nehéz emiatt elítélni a sorozatot, mert mindez tényleg működik.

Lehet, hogy feltűnik a manipuláció, de ugyanakkor az is, hogy sikeres. Hogy tényleg hatásos az egész, hogy tényleg azt érezzük, amit az alkotók szeretnének, legyen az a kicsit több adrenalin a bulijelenetekben, a szomorúság a vége felé egyre szaporodó sötétebb részekben, az izgalom, a megkönnyebbülés meg a többi, mikor mire van épp szükség. Ezzel a módszerrel csak egyetlen érzést nem lehet elérni: a katarzisét, mert annak feltétele, hogy mindent kisöpörjön belőlünk, és ebbe a mindenbe nem fér bele hátul a kisagyban sem az a gondolat, hogy „tudom, hogy pontosan ezt kell most éreznem”.

HBO

Viszont mindez csak a tévé előtt ülve van így, pedig talán fontosabb, mi van, ha már felálltunk onnan. Hogy az érzések melyik része marad meg hosszú távon; hogy eszünkbe jut-e pár héttel később az a jelenet, amikor Jill, tudva, hány és hány AIDS-est tagad meg a családja, vagy tagadott már még jóval a betegség előtt, leül a kórházban magányosan haldoklók ágya mellé, és csak egyszerűen megfogja a kezüket. Vagy szintén Jill monológja az egyik olyan szülőnek, aki bár látszólag szerette a gyerekét, valójában a legtöbb betegségnél többet ártott neki azzal, hogy egyértelművé tette számára: jobban jár, ha nem vállalja önmagát. Vagy az a kegyetlen őszinteség, ahogyan a sorozat a végstádiumot ábrázolja az egyik szereplőnél, akinek az agyát is megtámadta a betegség, és a kórházi ágyon nyúl magához a családja és a barátai előtt, mert már elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Vagy Roscoe felszabadultsága, ahogy faképnél hagyja a szeretőjét, akiről kiderült, hogy annak ellenére, hogy vele szexel, súlyosan homofób. Vagy az a jelenet, amiben…

De mindegy. Mert ha sokáig lehet sorolni ezeket a jeleneteket, amelyek, igen, hetek után is sorra jutnak a néző eszébe, annál tulajdonképpen nem is kell többet mondani. Az többet jelent bármilyen okoskodásnál.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: