A New York-i hős, akin húsz évvel később már csak kínjában nevet Amerika
2001. szeptember 11-én ő jelentette a biztos pontot a terrortámadás káoszában, ma már azonban nemcsak, hogy megkopott a régi dicsősége, de kínos és nevetséges figurája lett az amerikai közéletnek. Rudy Giuliani nagyon magasról zuhant nagyon mélyre, és minél szorosabban kapaszkodott Donald Trumpba, annál messzebbre került a glóriától, amely egykor körbevette. A terrortámadás évfordulóján része a számvetésnek az is, hogy Giuliani látványos bukása mit árul el az országban végbemenő mélyebb kulturális átalakulásokról.
„Ő volt az egyetlen, akit nem bénított meg teljesen a félelem” – a húsz évvel ezelőtti szeptember 11-ei terrortámadás idején többek között ez, az életrajzírója, Andrew Kirtzman által megfogalmazott hozzáállás volt az, amelybe New York-iak, sőt amerikaiak milliói kapaszkodtak, és amely nemzeti hőssé avatta a város akkori polgármesterét, Rudy Giulianit.
Giuliani mindössze két saroknyira volt a World Trade Centertől, amikor reggel 9:59-kor összeomlott az első torony. Egy ideig senki sem tudta, hogy mi lett a polgármester sorsa, de aztán porral és hamuval beborítva felbukkant a Barclay Streeten, majd elindult felfelé a Church Streeten, mint akinek feladata van, miközben a második torony is összeomlott mögötte egy hatalmas robbanással. De az utcáról még pont látta, ahogy egy férfi kiugrik valahonnan a századik emelet környékéről. Mint később visszaemlékezett: nem tudta levenni a szemét róla, követte végig, ahogy aztán becsapódott az egyik épület tetejébe.
De New York, és a világ sem tudta levenni a szemét Giulianiról: a 2001-es terrortámadás horrorját a kor tévéje minden szögből, minden nézőpontból megmutatta, és az egyik leginkább tévésíthető nézőpont a polgármesteré volt: miközben a terroristák kitépték New York szívét, ő a romok között állva, határozottságot, magabiztosságot és nyugalmat sugározva beszélt arról, hogy New Yorkot senki és semmi nem győzheti le.
A szeptember 11. utáni napokban olyan vezetői minőséget mutatott fel, amit az akkori elnöktől, George Bushtól jó ideig nem kaptak meg az emberek. Miközben a tettre kész Giulianit nézték, azt látták, hogy – az épp egy óvodában felolvasást tartó – elnök szinte lefagyott, amikor közölték vele, hogy megtámadták az országot. Miközben Busht egy atomtámadásnak is ellenálló nebraskai bunkerben helyezték biztonságba, addig Giuliani a sokkban és romokban lévő város utcáit járta. Az elnök 14-én ragadta meg a lehetőséget, hogy egy spontán beszédben osztozzon az amerikaiak gyászában és dühében.
Hogy mi teszi a vezetőt, az persze sok, mérhető és kevésbé mérhető tényezőtől függ, amelyek között a szimbólumok ugyanúgy ott vannak, mint a lényegi döntések vagy a zsigeri megérzések. New York a húsz évvel ezelőtti napokban olyan traumán ment keresztül, amelyet nagyon nehéz volt megragadni, kezelni és keretezni. Az emberek megdöbbenését, kétségbeesését, gyászát és a dühét is be kellett valahogyan csatornázni, és Giulianinak ez sikerült. A polgármester utat mutatott, nem beszélt sokat, de a jól megválasztott szavai együttérzést és határozottságot sugároztak. És miközben próbálta tartani a lelket az emberekben, nem fordított hátat a valóságnak. Amikor a George Pataki kormányzóval közös történelmi sajtótájékoztatóját tartotta, a kérdésre, hogy hány áldozata lehet a támadásnak, olyan választ adott, amit bár senki nem akart hallani, mindenkinek hallania kellett:
Az áldozatok száma végső soron több lesz, mint amennyit bármelyikünk is el tud viselni.
Giulianit az a néhány szeptemberi nap hőssé avatta. Képes volt felmutatni azt, amire Amerikának a legsötétebb napokban szüksége volt: a hazafiasságot vegyítette az lelkierővel és a bátorsággal.
Ahogy később írta, válsághelyzetben az embereknek olyan vezetőre van szükségük, aki erősebb mint ők, de mégis emberi. Hogy neki sikerült belőni ezt a finom egyensúlyt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Time az év emberének választotta, II. Erzsébet királynő tiszteletbeli lovaggá ütötte, Oprah Winfrey Amerika polgármesterének kiáltotta ki.
A Time az év embere méltatásnál egy idézettel egyenesen Winston Churchillhez hasonlította Giuliani szeptember 11-ei mutatványát. A lap szerint a New York-i polgármesternek sikerült az, ami Churchillnek 1940 félelmetes nyarán: meg tudta teremteni a biztos győzelem illúzióját. Hogy ez inkább volt illúzió, mint bizonyosság, hogy a magabiztosságának egy része csak blöff volt, azt Giuliani később elismerte. „Egy válság közepén muszáj optimistának lenni. Amikor azt mondtam, hogy a város szelleme erősebb lesz, valójában nem lehettem biztos ebben. Csak reméltem, hogy így lesz. De vannak a fejedben hangok, amelyek azt mondják, lehet, hogy mégsem fogjuk átvészelni ezt.”
Mindenesetre a blöff kifizetődött: bár alig néhány hónap volt már csak hátra a polgármesteri mandátumából, Rudy Giuliani népszerűsége 79 százalékon döntött rekordokat. De még 2006-ban is a legnépszerűbb politikus volt.
Hogy aztán 2021-re az amerikai közélet egyik legnevetségesebb, legszánalmasabb és legkártékonyabb figurája legyen.
Giuliani a 9/11-es erkölcsi tőkéjét meglehetősen gyorsan és hatékonyan pénzre váltotta, és ezzel párhuzamosan a hősiességének a körvonalai is halványulni kezdtek.
Ha az átalakulásának a folyamatában kulcsmomentumot kellene beazonosítani, azt a legtöbben a 2007-es elnökjelölti bejelentkezésében látnák meg. Bár eleinte egész jól állt, még vezetett is a versenyben, néhány botrány és nagy nyilvánosság előtt zajló magánéleti válság (a felesége egy sajtótájékoztatóból tudta meg, hogy vége a házasságuknak) gyorsan hátránnyá olvasztotta ezt az előnyt. És mintha az amerikaiak is belefáradtak volna a 2001-es nagy Giuliani-menetelés visszetérő felemlegetésébe. A telítettség érzését az akkor szenátor Joe Biden fogalmazta meg néhány keresetlen szóval: „Rudy Giuliani – csak három dolgot képes megemlíteni egy mondatban. Egy főnevet, egy igét és 9/11-et, semmi mást!”
A kudarcos elnökjelölti kampány után visszavonult ugyan a közélet első vonalából, de a reflektorfények hiányát minden jel szerint rosszul viselte. És akkor feltűnt az új lehetőség a tündöklésre.
Ahogy a Vanity Fair nemrég megjelent cikke fogalmaz: Rudy Giuliani erkölcsi iránytűje talán már a felismerhetetlenségig elkopott, de a politikai ösztönei nem hagyták cserben. És ezek az ösztönök mind Donald Trump irányába mutattak.
Giuliani egyfajta politikai hitelességet kölcsönzött az addig inkább bulvárhősnek elkönyvelt Trumpnak, Trump pedig megadta Giulianinak a reflektorfényt. Trump sokkszerű 2016-os győzelmében a volt elnök volt tanácsadója, Steve Bannon szerint elévülhetetlen érdemei voltak Giulianinak.
Nem múlt nélküli kapcsolat volt az övék, mindketten New York-iak, mindketten meghatározó arcai voltak a városnak, együtt jártak a Yankees meccseire és ott voltak egymás esküvőin (sorban a harmadikon, mindkettejük esetében). Giuliani még beszédet is mondott Trump apjának, a rettegett Fred Trumpnak a temetésén 1999-ben.
Bár Giuliani hivatalos pozíciót nem kapott a Trump-adminisztrációban – állítólag felkerült a lehetséges külügyminiszterek shortlistjére –, egy miniszteri posztnál sokkal bizalmibb szerepben találta magát. Túl azon, hogy Trump személyes ügyvédje lett, egyfajta mindenese, válságmenedzsere is, aki
bármikor kész volt nagy nyilvánosság előtt megvédeni az elnök legnagyobb őrültségeit is – még akkor is, ha a valóságot kellett ehhez meghajlítani.
Giuliani személyiségének elemzésekor sokszor felemlegetik az extravagáns önképét, amely mindig újabb és újabb lehetetlen feladatokat keresett. A nyolcvanas években az egyik leghatékonyabb ügyész volt az Egyesült Államokban, de miközben maffiafőnököket, korrupt politikusokat és Wall Street-i bűnözőket juttatott börtönbe, ő maga ki volt éhezve a szereplésre, a nyilvánosságra.
Csakhogy a feltűnési vágy, amely az ügyészi karrierjét előmozdította és a polgármesterségét piedesztálra emelte, az elmúlt években Trump árnyékában önként vállalt és felépített karakteröngyilkosságba, szánalmas tragikomédiába torkollt. Szeptember 11-e hőséből kínos udvaribolond lett, akin egyszerűen nem lehet nem nevetni.
Sacha Baron Cohen a Borat-filmben csinált hülyét belőle kompromittáló helyzetbe hozva Giulianit, a híradósok próbálták visszafogni a nevetést, amikor a tavalyi elnökválasztás után az ügyfele győzelmi tévképzeteit hajkurászva egy szexshop és egy krematórium között tartott sajtótájékoztatót a Four Seasons kertészetben a Four Seasons hotel helyett Philadelphiában. A késő esti show-műsorok nem győztek poénkodni az arcán végig folyó hajfestéken vagy visszajátszani a bírósági felvételt, amelyen minden jel szerint egy hangosat szellent az üléstermben.
Nemrég pedig már bíróság mondta ki, hogy Rudy Giuliani viselkedése veszélyezteti a közérdeket, ezért felfüggesztették az ügyvédi engedélyét. De Giuliani bukásának ennél is erősebb jogi következményei lehetnek. Idén áprilisban házkutatást tartottak nála, miután a vád szerint a törvényeket megszegve lobbizott ukrán tisztviselők nevében, hogy azok cserébe terhelő bizonyítékokat adjanak át a volt amerikai elnök politikai riválisairól. A házkutatás során több laptopot, mobiltelefonokat és egyéb elektronikus eszközöket foglaltak le, és ahogy Giuliani ügyvédje fogalmazott: „Úgy tettek, mintha bűnözővel állnának szemben.”
Ma, húsz évvel később, a Donald Trump mellett a végsőkig kitartó Giuliani sokak szemében már nem méltó arra, hogy képviselje a régi önmagának a dicsőséges emlékét.
Arra, hogy mi történhetett a húsz évvel ezelőtti hőssel, hogy valóban megvoltak-e benne a hősiességhez szükséges adottságok, vagy csak a körülmények tették azzá, és valójában mindig is az az esendő és nevetséges figura volt, akinek ma mutatja magát, sokan, sokféleképpen keresnek magyarázatot az emlékeikre, benyomásaikra építve. Mint ahogy arra is, hogy ennek a hősnek a látványos bukása mit árul el az országban végbemenő mélyebb kulturális átalakulásokról. A terrortámadás évfordulóján ezért is része Giuliani a számvetésnek.
A Vanity Fair Giuliani volt munkatársainál próbált magyarázatot keresni a kétségkívül drámai léptékű átváltozásra. „Megmagyarázhatatlan.” „Homloklebeny demencia.” „Sokat iszik, ezért viselkedik így” – hangzottak a tippek.
Mások viszont sokkal szomorúbb, bonyolultabb és megfoghatatlanabb folyamatokat látnak bele, mert mással nem tudják magyarázni azt, hogy Giuliani lényegében a semmiért dobta oda a hírnevét, hiszen semmit nem nyert a Trumphoz fűződő kapcsolatából, a volt elnök iránt mutatott hűségéből.
Húsz évvel ezelőtt New York polgármestereként az ország egységét testesítette meg, az elmúlt négy évben minden megnyilvánulásával az ország megosztásán dolgozott.
Ahogy Trump az elnökségbe, Giuliani a saját fontosságába kapaszkodott tíz körömmel, még akkor is, ha az egyre kínosabb volt, és akkor is, ha elfogytak körülöttük a támogatók.
Amerikának pedig a terrortámadás húszéves évfordulóján azt is meg kell emésztenie, hogy az egykori hőse mára mémmé zsugorodott.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
