A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Nagyon jó lenne, ha előbb-utóbb magyarországi forgalmazásban is elérhetővé válna a Discovery+ dokumentumfilmje, az Introducing, Selma Blair (magyarul: Bemutatjuk Selma Blairt), amely nemcsak azokba önthet lelket, akik a központi idegrendszert megtámadó autoimmun betegség, a szklerózis multiplex (SM) kiszámíthatatlan és alattomos természetétől szenvednek, de minden hosszú lefolyású, gyógyíthatatlan vagy nehezen gyógyítható, gyötrő kórral küzdő ember számára kapaszkodót nyújthat. Sőt, jobban belegondolva: a betegeket ápolóknak és a betegségtől rettegőknek is, egyszóval mindenkinek fel kéne írni receptre ezt a filmet.
Csodákat nyilván nem várhatunk egy másfél órás mozgóképes terápiától, de amire a témában egy ilyen személyes, intim dokumentumfilm képes, azt nagyon is hozza az Introducing, Selma Blair; bátorít, reményt ad, megtanít nevetni a saját nyomorúságainkon, és legfőképp: mivel semmiféle tabusítást nem enged meg magának, egyszerűen felszabadít. Mindenféle szépítés és elkenés nélkül megmutatja a betegség legkegyetlenebb fázisait is, és ezzel is szembeszáll a szenvedéssel kapcsolatos, nem szívesen látott és láttatott tabukkal.
A forgatás idején 46-47 éves Selma Blair kibeszéli, kisírja, kinyögi az összes fájdalmát, kétségét, félelmét a filmben. Ez a nyitottság pedig különösen szokatlan egy hollywoodi színésztől, aki a medencés, pálmafás földi paradicsomból, a kaliforniai haciendák magas falai mögé bezárkózó elit világból lép ki elénk teljes őszinteséggel. Nyilván: betegségről csak így érdemes beszélni, vagy sehogy.
Selma Blair a kétezres évek amerikai vígjátékain felnövő generációnak egy fontos ikonja, a Kegyetlen játékokban a Sarah Michelle Gellarral váltott csókjelenetével robbant be a köztudatba, majd emlékezetes alakítást nyújtott a Doktor Szösziben, a Rád vagyok kattanva című vígjátékban, az Édes kis semmiségben, a Pokolfajzatban. A divatmagazinok is kedvelik Blairt; flegma mimikája, kissé maszkulin arcvonásai, madárcsontú, törékeny testalkata miatt a divatfotósok meglátták benne a múlt századi femme fatale-t, betegsége óta is rendszeresen találkozni vele az amerikai címlapokon.
Selma Blair kisfiával, Arthurral 2019 májusában
LISA O'CONNOR / AFP
Ahogy Rachel Fleit dokumentumfilmjéből kiderül: a szklerózis multiplex első tüneteit, a bal láb nehézkes mozgatását vagy a folyamatos kimerültséget az orvosok eleinte a túlhajszoltsággal, a depresszióval, az anyjával való rossz kapcsolatának pszichoszomatikus lenyomataként magyarázták. Selma Blair a kisfiának megszületése óta nem érezte jól magát, de csak sok évvel később, 2018-ban diagnosztizálták nála az SM-et. Bizonyos értelemben megkönnyebbülve vette tudomásul a diagnózist – így legalább végre neve lett annak, amitől már régóta tehetetlenül szenvedett. Mint ismert, Blair szinte azonnal a nyilvánosság elé állt a betegségével, hogy sorsközösséget vállaljon azokkal, akik hasonló problémával küszködnek: „Mozgáskorlátozott vagyok. Néha elesek. Elejtek dolgokat. A memóriám ködös.
A baloldalam egy elromlott GPS-től kér eligazítást
– írta három évvel ezelőtt az Instagramján.
„Ha látod, hogy elejtek valamit, kérlek, segíts felvenni, mert az nekem egy egész napomba kerülne” – tette hozzá némi edukációs felhanggal. Az Introducing, Selma Blair is épp ezzel a pozitív, megerősítő lendülettel veszi fel a színész történetének fonalát 2018-ban. A nyitójelenetben főszereplőnk sikkes, párducmintás ruhában teszi-veszi magát, sminkel, és bár mozgása ingatag és botra támaszkodik, mint mondja: a segédeszközt nemcsak hasznos dolognak, de „remek kiegészítőnek” is tartja. Arról is beszél, hogy reméli, jobb ember válik belőle a betegség megtapasztalásától, különben pedig kikéri magának „az elvárt” rossz kedvet: „a mozgáskorlátozott emberek is szeretnek szórakozni”.
Selma Blair fecseg, bolondozik, büszkén viseli a ráosztott új szerepet. Aztán bumm. A szemünk láttára beüt egy rohamszerű fellángolás, amit a szklerózis multiplex esetén relapszusnak neveznek, Blair beszéde pedig hirtelen akadozottá, egyre érthetetlenebbé válik, a mondatok egyszeriben szétfolynak, szétesnek, elveszíti a szavakat, mígnem artikulálatlan hangokká torzul a monológ, ami könnyed csevegésként indult még az elején. És pontosan ez az a jelenet, ami nyolc perc után úgy mellkasba vágja a film nézőjét, hogy az ember lefordul a kanapéról. Rachel Fleit rendező így figyelmeztet: ez a film nem lesz egy fáklyásmenet, Selma Blair elég bátor ahhoz, hogy mindent megmutasson magából.
Selma Blair az első vörösszőnyeges megjelenésén azután, hogy coming outolt a betegségével
JEAN-BAPTISTE LACROIX / AFP
Ilyen nem várt, meghökkentő és megható momentumokkal van teli az egész film. Egészen ellágyulunk, ahogy Blair haját – megelőzve a kemóval járó hajhullást – a saját kisfia, Arthur vágja le, vagy amikor a vörös szőnyegen bottal vonuló Blair az egyik pillanatban elérzékenyül, az a száz fotóriporter pedig, akik nagyjából az életüket adnák egy ilyen jól elcsípett momentumért, tapintatosan a földre irányítják a kamerát. Egyetlen vaku sem villan, míg Blair letörli a könnyeit.
Egy állítólag Bob Marleynak tulajdonított idézet szerint, az embernek fogalma sincs róla, hogy milyen erős, amíg nincs más választása, mint erősnek lenni. Talán leginkább erről szól a Blair-film. A gyerekét egyedül nevelő színésznek Arthur miatt nincs más opciója, mint mindent is kibírni.
Mivel más terápiában nem igen bízhatott, Selma Blair bevállalta 2019-ben az őssejt-transzplantációt, amelyről éppen abban az évben derült ki, hogy bár rizikós művelet, de hatásos lehet SM-betegek kezelésében. Mi is megírtuk két évvel ezelőtt, hogy a chicagói Northwestern Egyetem kutatói Richard K. Burt vezetésével sikeresen lassították le őssejt-átültetéssel a betegség lefolyását.
Selma Blair ugyanennek az orvosnak vette igénybe a segítségét, vállalva azt a kockázatot, hogy akár halállal is végződhet a beavatkozás. Az őssejt-transzplantáció nem ígér százszázalékos gyógyulást, ugyanakkor nagyon precíz és fájdalmas előkészületet igényel. Kemoterápiát, majd napokig tartó teljes izolációt, immunszupresszív kezelést kell alkalmazni, ami azt jelenti, hogy teljesen lenyomják a páciens immunrendszerét, nehogy az kilökje magából a beültetett sejteket.
Ha a kamerák éppen nem lehettek bent a kórteremben, akkor Blair a saját telefonjával dokumentálta ennek a hosszú kezelésnek a fázisait. Önvallomások, telefonbeszélgetések, felpuffadt arccal, kisírt szemekkel készített videonaplók adják a film törzsét. Ez egy mentálisan és fizikailag is nagyon kemény időszak volt, a színész pedig felvállalta, hogy abban a periódusban sem engedi el a néző kezét, amikor az ember a leginkább kiszolgáltatott, lecsupaszított és oltalomra szoruló.
Ugyanakkor bármennyire is nehéz momentumok sorát vonultatja fel a film, azért azt a csapdát elkerüli, hogy egy sehova sem vezető, a nézőből szimpla szörnyülködést kiváltó, nyomasztó kilátástalanságba forduljon az egész. Mert éppen Selma Blair az, aki nemcsak magát, hanem minket is segít átlendülni a legmélyebb szakaszokon, teszi ezt méghozzá a remek humorérzékével. Selma Blair egy komika, és ehhez az énjéhez a gödör legmélyén is ragaszkodik. Dinamikus lényével, a bohóckodásaival még mozgásában korlátozva is képes szinte áttáncolni az egész filmet, a legkétségbeesettebb pillanatokban tör elő belőle a nevetés – irigylésre méltóan tud a saját kínján (vagy kínjában) nevetni.
Ezzel sok üde pillanatot okoz a nehéz helyzetekben számunkra is, és a becsempészett, időnként egészen groteszk humorral lazít is a film szerkezetén. A legjobbkor kerül elő például egy nyakmasszázsra vásárolt vibrátor, és a legjobbkor jön egy kis móka a kórház folyosóján. Blair parodizálással adja ki magából az anyja iránt érzett, elfojtott dühöt, aki annak idején bűntudatot ébresztett a saját lányában a tökéletlensége miatt, és egy ponton hülyéskedve azt mondja a játéktelefonba, hogy „nagyon sajnálom, nem tudok most beszélni, éppen életem utolsó napjait forgatjuk”.
Selma Blair lehet, hogy soha nem fog már visszatérni a színészethez, ez pedig nagy kár lenne érte. Ez a film a bizonyíték arra, hogy a sors által kimért csapásokat ilyen őszinteséggel és mégis humorral feloldva csak a legjobbak képesek elmondani és elviselhetővé tenni.
A szklerózis multiplex az idegsejteket összekapcsoló nyúlványok, az axonok károsodásával, pusztulásával járó gyulladásos betegség. A szervezet immunrendszere saját maga ellen fordul, az immunsejtek az axonokat védő burkot kezdik el támadni. Az SM-et ezerarcú betegségnek is nevezik, mivel a tünetek annak függvényében változhatnak, hogy mely idegi kapcsolatok mekkora mértékben mennek tönkre. Jelenleg a betegség lefolyását lassítani lehet csak, nem gyógyítható. |
