Ez nem egy hosszú vakáció volt, hanem tíz évig tartó maratonfutás
Jelenlegi információink szerint a világon egyetlen ember van, aki úgy járta be a Föld összes országát, hogy közben egyszer sem ült repülőre, és egyszer sem tért haza ez idő alatt. Torbjørn C. Pedersen tíz éven át folyamatosan úton volt, napi 20 dollárból élt, utazása során leküzdötte az agyát megfertőző maláriát, életveszélyes hajókon hánykódott, és többször is összeházasodott ugyanazzal a nővel. Olyan, mintha tíz év alatt ötször annyit élt volna – mondta a hvg.hu-nak adott interjújában.
Július 26-án, egy a Maldív-szigetekről tartó teherhajó fedélzetén ért be a dániai Aarhus kikötőjébe Torbjørn C. Pedersen – ismerősöknek csak Thor –, hogy lezárja a néhány hónap híján tíz éven át tartó világkörüli utazását. Mintegy 150 ember várta őt a kikötőben, rég nem látott családtagjain és barátain kívül az utazását dokumentáló blogjának néhány követője, rajongója is vele ünnepelt. Ezzel a dán férfi sikerrel fejezte be küldetését, azaz kizárólag szárazföldi és vízi közlekedéssel bejárta a világ minden egyes országát (203-at, mert nemcsak az ENSZ-tagállamokat, de például Palesztinát és Tajvant is külön országként definiálta).
Két héttel hazaérkezése után a rekorder hátizsákos utazóval videochaten tudtunk beszélni.
hvg.hu: Sikerült valamennyire visszazökkenni a dániai mindennapokba tíz évnyi úton levés után?
Torbjørn Pedersen: Azt hiszem, ez még legalább hónapokba, de lehet, hogy évekbe fog telni.
hvg.hu: Fel tudná idézni, hogy mikor és miért jutott arra az elhatározásra, hogy egy hatalmas körút során, légiközlekedés nélkül felkeresi a világ összes országát?
T.P.: 2013 januárjában apám mutatott egy cikket olyan emberekről, akik a világ összes országát bejárták. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy rádöbbentem: lehetséges az ilyesmi. 34 éves voltam ekkor, és már 50 országban jártam, de ezek az utak hosszú idő alatt gyűltek össze, és sok pénzt emésztettek fel. Emlékszem, régen olvastam, hogy Dánia legtöbbet utazott emberének majdnem sikerült eljutnia az összes országba, már csak két-három állam hiányzott, amikor – mivel már idős volt – egyszer csak meghalt. Ehhez képest ebből a cikkből az derült ki, hogy már vagy 200 ember sikerrel teljesítette ezt a lehetetlennek látszó küldetést, közülük azonban egy sem volt, aki teljesen mellőzni tudta volna utazása során a repülést. Ez elgondolkodtatott.
Én abban a tudatban nőttem fel, hogy már mindent megcsináltak előttem, erre kiderül, hogy nem volt még ember, aki repülő nélkül járta volna be az összes országot!
Azon kaptam magam, hogy nézegetem a térképet: „Mi lenne, ha nekivágnék? Persze, nem fogok, de mi lenne, ha? Hol kezdeném, hova mennék először, mennyi pénzt kéne rá összegyűjtenem, hogy pakolnék, mennyi ideig tartana?” Végül 2013 májusában döntöttem el, hogy belefogok.
hvg.hu: Szállítmányozással, logisztikával foglalkozik. Közölte a munkahelyén, hogy egy nagyon hosszú fizetetlen szabadságra megy?
T.P.: Projektalapú munkám van, egyéni vállalkozó vagyok. Az emberek akkor hívnak, amikor szükségük van valakire, aki a logisztikát koordinálja mondjuk, Bangladesben. Ilyenkor Bangladesbe utazom, és ott dolgozok egy évet. Vagyis az én döntésem, hogy mikor mennyit dolgozom. Amikor elindultam a világ körüli útra, lemondtam a munkákat.
hvg.hu: Hogyan és miből finanszírozta az utat? Hitelt vett fel vagy kiadta a lakását, amíg utazott?
T.P.: Eredetileg úgy terveztem, hogy mindössze 4 évig fog tartani az út, és volt egy elképzelésem arról, hogy repülés nélkül mindez mennyibe fog kerülni. Azt is tudtam, hogy nem akarok négy év után, 38 évesen arra hazajönni, hogy tartozásom van. Vagyis az utazásom feltétele volt, hogy valaki másnak kellene megfinanszíroznia azt. Ekkor jött a képbe egy geotermikus energiával foglalkozó dán cég, a Ross Energy, és beleegyezett, hogy állja a büdzsémet: napi 20 dollárt. Az első két év után azonban megszakították a szponzorációt, mert spórolniuk kellett. Ekkor kezdtem el költeni a saját pénzemet. Kölcsönt is fel kellett vennem kétszer, amit nagyrészt feléltem. Végül elindítottam egy közösségi finanszírozási kampányt, elvállaltam néhány előadást, cikkeket is írtam, hogy legyen egy kis pénzem, majd jóval később a Ross Energy ismét bejelentkezett, mondván, hogy megerősödtek, és újra tudnak szponzorálni.
hvg.hu: Egyben a Dán Vöröskereszt képviseletében is utazott. Mit jelentett jószolgálati nagykövetnek lenni?
T.P.: 199 országban kerestem fel a helyi Vöröskeresztet. A jószolgálati nagykövetek támogatást, pénzt szereznek a humanitárius munkára, felhívják a figyelmet a szervezet tevékenységére, én pár alkalommal vért is adtam.
hvg.hu: 34 évesen kezdte az utat, és 44 évesen fejezte be. Ez pont az az életszakasz, amit általában mások az egzisztencia megalapozására, családalapításra, házépítésre, karrierépítésre használnak. Nem érezte azt sosem, hogy az utazás miatt valami más fontosat elmulaszt, kihagy az életéből?
T.P.: Nagyon sok esküvő volt, amire nem mentem el, néhány temetés, ahol nem tudtam ott lenni, megkereszteltek pár gyereket, akiknek a keresztelőjén nem voltam ott. Egyáltalán nem volt hiányérzetem ettől. Lesznek még temetések, esküvők és keresztelők is. Az élet velejárója, hogy nem lehetsz mindenhol ott. Nem tudsz mindennek a részese lenni.Nem élhetsz folyton a FOMO-érzéssel a fejedben.
Persze, a tíz év alatt voltak a barátaimnak, családtagjaimnak nehéz periódusai. Ilyenkor nyilván ott akartam volna lenni, megölelni, meghallgatni őket, beszélgetni velük, támogatni őket.
Ezek a dolgok hiányoztak, de ha az összképet nézzük, szerintem sokkal többet nyertem, mint amennyit veszítettem az elmúlt 10 évben. Valószínűleg ötször annyit éltem, mint amennyit normális esetben éltem volna.
hvg.hu: Még az út legelején, 2013-ban járt Magyarországon is. Mire emlékszik belőle?
T.P.: Hogy esett az eső azon a napon, amikor ott jártam, de még így is gyönyörű volt Budapest. Sokat sétáltam, átmentem a Duna fölött az egyik hídon, voltam fönt a Várban, és elsétáltam az Operaház előtt is. Arra emlékszem, hogy a város épületei gyönyörűek. Annyira lenyűgöző volt a látvány, hogy egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy máshol van ehhez fogható. Arra is emlékszem, hogy az ottani Vöröskeresztnél nagyon elkötelezettek voltak, és nagyon örültek, hogy jöttem.
hvg.hu: Az utazás előtt kikötötte, hogy minimum 24 órát el kell töltenie mindegyik országban. De mire elég 24 óra? Arra biztos nem, hogy akár csak felületesen is megismerjen egy kultúrát vagy az embereket.
T.P.: A 24 óra a minimum idő volt, amit el kellett töltenem az egyes országokban, maradhattam volna mindenhol éveket is akár, ha úgy akarom. Ha azonban 24 óránál kevesebb időt töltöttem valahol, az nem számított.
hvg.hu: Budapesten nagyon rövid ideig járt. Itt is megvolt a teljes nap?
T.P.: Európa legtöbb országában 25-26 órákat töltöttem csupán. Ez az út nem nyaralás volt, nem a szórakozásért csináltam, hanem azért, hogy minden országba eljussak. Inkább olyan volt, mint egy maratonfutás, olyankor útközben nem fogsz megállni, kávézókba beülni és beszélgetni emberekkel. Ha minden országban eltöltesz hét napot, akkor az körülbelül 4 évet tesz ki. Ha mindenhol egy hónapot töltesz el, akkor az 16 évet jelent az életedből, vagyis korlátoznom kellett, hogy mennyi időt tölthetek egy adott országban. Európában könnyű dolgom volt, máshol több időt kellett töltenem, mert vagy sok idő volt átjutni a nagy országokon, vagy mert sokat kell várni a vízumra vagy egy-egy hajóra.
hvg.hu: Melyik országba kapott legnehezebben vízumot?
T.P.: Talán Egyenlítői-Guineába, 4 ország nagykövetségén próbálkoztam, és 4 hónapot vártam csak azért, hogy beengedést nyerjek ebbe a közép-afrikai kis országba. Nem volt könnyű bejutni Szaúd-Arábiába sem. Amikor próbálkoztam vele, akkor még nem adott turistavízumot az ország. Két opció volt alapvetően: vagy vallási vízummal, zarándokként mentél be, de akkor Mekkába kellett utazni és muszlimnak kellett lenni, vagy igényelhettél üzleti vízumot is, de akkor ahhoz meg repülővel kellett érkezned. Hét hónapomba telt, míg végül egy harmadik típust, tranzitvízumot kaptam az országba, így pár napom volt átautózni Dubajból Bahreinbe, majd vissza.
hvg.hu: Összesen 3576 napot volt úton, vagyis, ha jól számoltam, 71 ezer 520 dollárt (körülbelül 24 millió forintot) költött összesen, ha tényleg úgy van, ahogy mondja, és sikerült kijönnie napi 20 dollárból.
T.P.: Így van.
hvg.hu: Tehát nem haladta meg a napi keretet? Még Hongkongban sem, ahol két évig kint ragadt?
T.P.: A napi 20 dollár az átlag volt, nem egy határ, amit egyik nap sem volt szabad túllépni. Hiszen, volt, hogy vízumot kellett igényelnem, ami 150 dollárba is kerülhetett, szóval néha a 20 dollár fölé mentem. Máskor viszont egy-egy család felajánlotta a vendégszobáját, volt, hogy főztek is rám, ilyenkor sem a szállásért, sem az ételért nem kellett fizetnem, tehát volt olyan nap, amikor pénzt egyáltalán nem költöttem.
Hongkongban például egy családnál lakhattam. A terv az volt, hogy négy napot maradok csak, de beütött a pandémia, jött a lezárás, és ott rekedtem. További öt hónapot töltöttem a családnál, sok hongkongit megismertem, és mivel tele volt a város üres lakásokkal, mert azok az emberek, akik ideiglenesen elmentek, nem tudtak visszatérni a lezárások miatt, többen megengedték, hogy ingyen használhassam a lakásukat. Majd egy év után elkezdtem bedolgozni asszisztensként a dán népegyház hongkongi gyülekezetének: a kikötőkbe érkező, karanténban lévő hajóknak vásároltam be a kávégéptől kezdve a Play Stationön át az e-cigarettákig mindenből, amire a tengerészeknek éppen szükségük vollt.
hvg.hu: Került valaha tényleges életveszélybe a tíz év alatt?
T.P.: Igen, Dél-Kamerunban, a kongói határhoz közel például többször fegyvert fogtak rám. Egyszer éjszaka közepén akartak részeg, nagyon ellenségesen viselkedő emberek lelőni. Elkaptam az agyi maláriát is, a fertőzés ráment az idegrendszeremre. Ez nagyon veszélyes betegség, két nap alatt megöl, ha nem kapsz időben megfelelő kezelést. Nagyon kemény volt, de szerencsére túljutottam rajta. Aztán három olyan hajóról is tudok, amelyen utaztam, de ma már a tengerfenéken fekszenek a roncsaik. Nagyon sok olyan hajón jártam, amelyeknek nem lett volna szabad a tengerre kimenniük, mert nem volt rajtuk semmilyen mentőfelszerelés, a tengerészek szegényes kiképzést kaptak, a motor és maga a hajó is alig volt karban tartva. A szállítmányokkal általában túlrakodták a hajókat, vagy a megengedettnél több embert engedtek fel. Sokszor nem az volt a kérdés, hogy a hajó el fog-e süllyedni, hanem az, hogy mikor. Vajon még ötször tengerre lehet vele szállni, vagy már csak egyszer?
hvg.hu: Beszéljünk az eggyel vidámabb dolgokról. Többször is megházasodott például, mégpedig ugyanazzal a nővel az utazása során. Ez hogy alakulhatott így?
T.P.: Kétszer, vagyis háromszor mondott nekem igent a párom, ha a lánykérést is belekalkuláljuk. Ez utóbbi a Kenya-hegy tetején történt. Az első esküvőt online kellett megtartanunk a járvány miatt, mert csak házastársként tudott a párom utánam jönni Hongkongba. Később a házassági dokumentumot elküldtük Dániába is, de ott azt nem fogadták el, mondván nem lehet online megházasodni, az nem igazi esküvő, az egy vicc. Mindeközben mi házasnak számítottunk Hongkongban, de egyébként Utah-ban is, mert az amerikai államban volt az az ügynökség, amely online összeadott bennünket. Kellett tehát tartanunk egy második esküvőt személyesen is. Ezt Vanuatuban, egy csendes-óceáni szigetországban szerveztük meg. Ez volt az igazi, végre fogtuk egymás kezét a tengerparton. Csakhogy a vanuatui kormány szervereit nem sokkal ezután meghekkelték, és minden adatot befagyasztottak. 3-5 hónap is eltelt, mire hozzá tudtak férni az adatokhoz, és ha ez nem lett volna elég, ezután két szörnyű tájfun pusztított végig az országon. Vanuatu próbált talpra állni a sok megpróbáltatás után, és nem azzal voltak elfoglalva, hogy a házasságkötésünket hivatalosan is regisztrálják. Vagyis az ott kötött házasságunk még most sincs hivatalosan bejegyezve, ami azt jelenti, hogy mi mind a mai napig nem számítunk házasoknak Dániában.
hvg.hu: Előnyt jelentett, hogy fehér, európai férfiként tette meg a nagy utat?
T.P.: Nem hiszem, hogy előnyt jelentett volna, hogy fehér férfi vagyok.
Egy ilyen utazáskor jobban számít az, hogy milyen ember vagy, mint az, hogy milyen nemű vagy milyen bőrszínű.
Az útleveleddel kerülhetsz inkább kivételezett helyzetbe. Vannak útlevelek, amelyekkel csak harminc országba utazhatsz el szabadon, míg más ország állampolgáraként mondjuk, 150 országba léphetsz be. Skandináviából érkezve nekünk ebből a szempontból nagy előnyünk van mondjuk, egy olyan emberrel szemben, aki Dél-Afrikából jön. De ennek semmi köze a bőrszínhez, ennek az adott országhoz és kormányhoz van köze. Ha viszont a nőkről beszélünk, akkor érdekes megnézni, hogy például az az ember, aki a leggyorsabban bejárta a világ minden országát, egy nő, továbbá a legfiatalabb, aki teljesítette ugyanezt a küldetést, ugyancsak nő. Vagyis két nő két rekordot is tart. De ha megnézed azt a pár száz embert, akik minden országot bejártak, azt látod, hogy a többségük mégiscsak férfi.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
