Izzadó, meztelen nőket rávenni, hogy a legintimebb dolgaikról beszéljenek, ez az egyik legkeményebb filmes kihívás

Hét évébe került Anna Hints dokumentumfilm-rendezőnek és operatőrének, Ants Tammiknak filmre venni egy észt női közösség füstszaunás rituáléit. Nem gondolnánk elsőre, hogy egy olyan ártalmatlan téma, mint a szaunázás, ennyire sok időt követel meg egy kis stábtól, de amint megnézzük a Smoke Sauna Sisterhoodot, már sejteni fogjuk, mekkora erőfeszítés van a mögött, hogy ezt a filmet rendkívül érzékenyen és intelligensen lehessen megcsinálni.

A füstszaunázás egy, az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség részének tekintett észt hagyomány, jellemzően Észtország délkeleti részében, Võru megyében ápolják. A szaunázáshoz használt kunyhón nem található kémény, így amikor tüzet raknak benne, hogy a köveket felhevítsék, órákon át, akár több napig is fehér füst gomolyog a faházban. A füstben gyakran húst, sertést, bárányt vagy szárnyasokat füstölnek meg azelőtt, hogy alaposan kiszellőztetnék a kunyhót. Ezt követően a felhevült kövek még sokáig tartják az akár 80-90 fokos hőt is, amelyben aztán szaunázni lehet.

A füstszauna csak messziről, hunyorítva emlékeztet a mai wellness-szállók és fitnesztermek beépített, elektromos kályhás létesítményeire, mert az észt verziónál a lélek méregtelenítése és erősítése legalább annyira fontos mozzanat, mint magának a testnek a felfrissítése. A füstszaunázás egy teljes rituálét takar, és kivitelezésének generációról generációra áthagyományozódó „tudománya” van, a szaunakunyhó megépítésétől kezdve, a befagyott tavon a merülő medenceként szolgáló lék kivágásán át azokig a dalokig, mantrákig, amelyeket szaunázás alatt énekelnek a résztvevők. Közben hol az erdőben frissen szedett növényekből, jellemzően nyírfagallyakból készült szaunavirgáccsal csapkodják a testüket, hol sót masszíroznak a bőrükbe. Egyik esetben sem csak a bőr vérellátásának a serkentése a cél, mindkét technika egyben a spirituális megtisztulás segédeszköze is.

A füstszauna az adott régióban élők mindennapjainak a része, és ez olyannyira így van, hogy főként a régebbi időkben az sem volt ritka, hogy a nők a szaunákban adtak életet megszülető gyereküknek.

 

Önmagában tehát már ennek a gazdag tradíciónak a bemutatása is izgalmas dokumentumfilmes téma lenne, de Anna Hints rendező továbbment ennél, mert őt legalább ugyanennyire érdekelték a szauna félhomályának biztonságos terében (safe space) létrejövő, bizalmas beszélgetések is a nők között. A rendező állítólag egy kolostorban tartózkodott egy csendes elvonuláson, amikor eszébe ötlött, hogy miként máshogy is lehetne a mai nőket foglalkoztató kérdéseket, problémákat a legőszintébben feltárni, mint egy olyan térben, amely eleve a megnyílás, a megtisztulás, a teljes testi és lelki felszabadulás szakrális helye.

Így aztán nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egy meglehetősen intim helyzetben, a szó minden értelmében lecsupaszítva bemutassa a női szereplőit. Ehhez több akadályt is meg kellett ugrania. A szponzorok egy része egyáltalán nem látott fantáziát a filmben, mert mi izgalmas is van abban, hogy nők beszélgetnek? Végül a későbbi közönségsiker vagy a Sundance fesztivál rendezői díja is rácáfolt a szponzorokra, mert kiderült:

nagyon is lebilincselő tud lenni, ha valakik mélységeiben engednek be maguk és a gondolataik közé.

De technikailag is egy közel lehetetlen küldetéssel ért fel forgatni a forró, rendkívül párás és áram nélküli szaunában. A rendezőt több szakmabeli is megpróbálta lebeszélni az ambiciózus vállalkozásról, mondván, hogy ez a forgatás kudarcra van ítélve. Végül Ants Tammik mégis remek munkát végzett. A kamerát folyamatosan jegelve, megfelelő időközönként szellőztetve, mondhatni, hogy operatőrt próbáló körülmények között állta a sarat: a fém eszköz felhevült borítása miatt az égési sérülések ellen például úgy védekezett, hogy kesztyűben, a mellkasán és a fején is törülközővel forgatott a hőségben.

Mind közül azonban a legnagyobb falatot a nők bizalmának elnyerése jelentette. Az a lehengerlő ebben a filmben, hogy Anna Hints el tudta érni, hogy a külső, megfigyelő tekintet és az egyes szereplők közötti távolság gyakorlatilag nullára csökkenjen, felolvadjon a résztvevők között, mintha a filmes egyszerűen ott sem lenne, vagy éppen csak egy lenne ő is közülük.

Ehhez kellett a hosszú előkészítési folyamat, vagyis találni kellett olyan embereket, akik közel engedik magukhoz a kamerát (ezt konkrétan értsük úgy, hogy a legtöbbször olyan közeliket látunk, hogy szinte centiméterekre érezzük a másik bőrét a sajátunkétól), majd pedig el kellett érni, hogy a szereplők egy pillanatra se érezzék kellemetlenül, feszélyezve magukat ruhátlanul az idegenek előtt.

 

Amikor azt mondjuk a Smoke Sauna Sisterhoodra, hogy intelligens, akkor ez alatt azt érjük, hogy végig érződik rajta, milyen gondos odafigyeléssel és tisztelettel bánik a stáb a nők testével. Ezt tanítani kellene. A forgatás előtti próbafelvételek során, magán a rendezőn kísérletezték ki, hogy milyen szögben, milyen fényekkel, milyen közelről, mekkora részleteket megmutatva lehet úgy filmezni a női testet, hogy az a maga természetességében szépnek hasson, de egy cseppet se legyen a beállításoknak szexuális áthallása. Úgy látjuk a testeket, amilyenek azok valójában, miközben van a képeknek egy esztétikai értelemben vett elemeltségük is: a holland festészet aranykorát idézi az éles fények és a mély sötétek kontrasztja, a bőr textúrájának szinte tapintható megjelenítése.

A legnagyobb érték persze, nem a képekben rejlik, hanem abban, ahogyan és amit elmond nekünk a nőkről ez a film.

Kevés olyan mozgóképes alkotás van, ami másfél óra lepörgése alatt meg tudja mutatni, mennyi minden határozza meg, a többi között mennyi lelki sérülés, kritika és bántás, hogy a végén mi, nők, hogyan is gondolkozunk saját magunkról. A Smoke Sauna Sisterhood ilyen film. A szereplők közötti párbeszédek megmutatják, hogy valójában annyira sebezhető az ember, hogy az anyától érkező, egyébként jószándékú kritika, egy váratlanul kibökött sértés, egy odaszúrás, vagy egy, a szeretet kimutatásában defektes családi környezet akár egy életre elbizonytalaníthat bennünket, lerombolhatja az önképünket.

Kevés az olyan film is, ami másfél óra lepörgése alatt, néhány mondattal tud rávilágítani a személyes traumák velejére, sőt kifejezetten azoknak a traumáknak a lényegére, amelyek a nőket érintik. A film okos dramaturgiai felépítése során fokozatosan jutunk el a könnyedebb, „csajos” témáktól (mint a röhejes dickpic-láz vagy a pasik bizarr kívánságai az ágyban) a legsúlyosabb fizikai és lelki megrázkódtatásokig. Addig, hogy mit csinál kétségbeesésében az ember, amikor megkapja a mellrák diagnózisát; hogy milyen fájdalom végig vajúdni, majd természetes úton megszülni azt a csecsemőt, amelyről tudjuk, hogy halva fog születni, hogy milyen az, amikor nem menekül el az áldozat a megerőszakolója elől, mert inkább a szüzességét adja oda az élete helyett. Ezek szinte mindegyikéről csak a nők tudnak beszélni, problémáiknak hangot ad a film.

Ugyanakkor a Smoke Sauna Sisterhood a generációváltás filmje is. Kontrasztba állítja a régi idők, a nagymamák korának a nőiséggel, a szexualitással, a menstruációval kapcsolatos évszázados tabuit a mai modern nő szemléletével, és megnyugtató, hogy noha a problémák nem változtak, a kibeszélésük módja annál inkább.

A film szereplői, mint valami erdei tündérek, vagy olykor inkább – mikor bárddal kell éppen feldarabolni a fél disznót, életben kell tartani a tüzet vagy meg kell repeszteni a vastag jégpáncélt – északi amazonok lakják be a filmet. Vizet hordanak a tóból a szaunához, pisilni is együtt, meztelenül szaladnak ki a fák közé, hülyéskednek, hógolyóznak. Együtt sírnak, nevetnek, hallgatnak. Tökéletes egymásra és természetre hangoltságban léteznek órákon, esetleg napokon át. Irigylésre méltó, hogy ez a helyzet megadatik nekik, távol az okostelefonoktól, a közösségi médiától, igazi közösségként tudnak működni, amely ebben a formájában biztosan terápiás jelleggel bír.

Az alkotók meghagyták a résztvevőknek a döntés szabadságát, hogy arccal vagy arc nélkül vállalják a szereplést, és az utolsó vágás jogát is átadták nekik, vagyis akár az utolsó pillanatban is dönthettek volna úgy a szereplők, hogy mégsem kívánják viszontlátni magukat a filmben. Hogy ők is azt érezték, a szereplésükkel valami lényegeshez járulnak hozzá, jól jelzi, hogy egyikőjük sem döntött így.