Az év legnyomasztóbb és legbravúrosabb Netflix-sorozata – megnéztük a Kamaszokat
Bár végig követjük egy gyilkossági ügy feltárását, nem biztos, hogy pontosan megértjük végül az érintett kamaszok valódi mozgatórugóit, az viszont igen, hogy közben cseresznyemagnyira szűkül a gyomrunk. Olyan formai és színészi bravúrt igen ritkán látni a Netflixen, mint a Kamaszokban.
Eleve a sztorihoz megtalált formanyelv! A négyrészes minisorozat tulajdonképpen inkább nevezhető egy hosszú filmnek, amely négy részből – négy 50 perces snittből (!) – áll.
A hosszú vágásokat persze nem a rendező, Philip Barantini találta fel. Gondolhatunk itt például a híres Jancsó-snittekre, a Saul fia beállításaira, vagy mondjuk, Iñárritu Birdmanjére, esetleg a pár éve bemutatott 1917 című sorozatra – igaz, ez utóbbiakban különböző trükkökkel azért „csaltak” a vágás nélküli érzet keltéséhez.
Barantini ugyanakkor már bizonyította a 2021-es Forráspont című szakácsos filmjében is, hogy mestere ennek a filmes technikának. És ha már itt tartunk, abban is az Stephen Graham játszik nagyszerűen, aki most is bizonyítja, hogy az egyik legjobb brit színész. Sőt ezúttal Graham, Jack Thorne (This is England, Enola Holmes) mellett, íróként is jegyzi a Kamaszokat.
Az első részben (első snittben) kommandósok törnek rá egy álmosnak tűnő reggelen egy tisztes életet élő család házára valahol egy angol kisvárosban. Mi, nézők is ott érezzük magunkat ennek a kaotikus, durva jelenetnek a közepén, nem tudjuk pontosan, mi történik, a szülők kiborulva kiabálnak, a nővér összetörve sír, miközben a szepegő tizenhárom éves fiúnak, ahogy azt kell, monoton hangon, szenvtelenül olvassák fel a jogait, majd elviszik a rendőrségre kihallgatásra.
Mi nézők pedig végig követjük az egész procedúrát, ott vagyunk a rendőrautóban, ahol hosszú-hosszú perceken át nem történik semmi, csak a fiú hajtogatja, hogy ő nem csinált semmit, nem értjük az egészet, látjuk a szülők megdöbbent, a tehetetlenségtől az őrületig fokozódó tekintetét, a nyomozók elszánt, de azért a bánásmód miatt mintha némileg bizonytalanná váló viselkedését, majd elkísérjük a fiút a kapitányságra.
Annyira bevonódunk a történésekbe, hogy azt vesszük észre, hogy szinte felháborodunk, miért kell így bánni egy – bármivel is vádolt – kisfiúval, miért beszélnek úgy hozzá a rendőrök, mintha egy tömeggyilkos lenne. Szép lassan derül ki az is, hogy a vád szerint Jamie több késszúrással ölt meg egy kislányt.
A következő részben az érintett iskolában vagyunk, ott bolyongunk a folyosókon, lépcsőkön, a termekben, az udvaron, néha a nyomozók szemszögéből nézzük a történéseket, néha átváltunk egy-egy diák, vagy tanár szemszögére. A diákok szemtelenek a felnőttekkel, kegyetlenek a társaikkal, a tanárok tehetetlenek, legfőbb eszközük az üvöltözés. Szinte átérezzük itt azt a nyomasztó, börtönszerű légkört, amit az adott iskola (sőt: az iskola mint intézmény) áraszt magából.
„Miért van minden sulinak egyforma szaga? Hányás, káposzta és maszturbáció” – jegyzi meg az egyik nyomozó. Később már azon morfondíroznak, hogy vajon tanul-e ott bárki bármit is. „Mint egy kib*szott állatkert” – summázzák.
A harmadik rész elvileg akcióban a legkevésbé dús, hiszen az leginkább egy pszichológus és a fiú nyomasztó, igen nagy amplitúdójú érzelmi hullámon folytatott beszélgetésein, kiborulásain alapul, ennek ellenére még az is lehet, hogy ez a legizgalmasabb epizód. A negyedik ötvenperces snittben pedig a megvádolt fiú családjának őrlődését, a környezetük velük, a „bűnös családhoz” való viszonyát láthatjuk, hónapokkal a fiú letartóztatása után. Ott vagyunk az otthonukban, az autóban, boltban és így tovább, és ott vagyunk akkor is, amikor kiderül számukra, mit is fog vallani a bíróság előtt Jamie.
A hosszú snittek még akkor sem tűnnek puszta hatásvadász filmes zsonglőrködésnek, ha azért időnként érezzük, mintha kissé erőltetett lenne egy-egy szereplő pont ott és pont úgy feltűnése, ahogy azt a sztori kívánja. Az ötvenperces negyedkisfilmek a nézők minél erőteljesebb bevonását célozzák – teljes sikerrel. A sztori ezzel a formával abszolút életszagú, néha dokumentumfilmesen valóságos. Annyira, hogy zsigereinkben érezzük a szereplők által átélt nyomasztó élményeket. Semmiképp ne várjon senki könnyed szórakozást!
Mindez persze csak formai telitalálat lenne, a történet és a szereplők nélkül nyilván mit sem érne. A Kamaszok azonban a bűntény felfejtése mellett főleg azt tárja elénk, hogy mit okoz a kamaszokban – a felnőttek világától, látásmódjától, ismereteitől szinte teljesen rejtve – a közösségi média és annak a sötét oldala. Hogy milyen könyörtelen üzenete és hatása van időnként az Insta-emojik világának. Bár láttunk már sok filmet a netes zaklatásokról (jegyezzük meg itt például Schwechtje Mihály 2018-as Remélem legközelebb sikerül meghalnod című tanulságos filmjét), talán a Kamaszok mutat rá arra legélesebben, mennyire nem értik a szülők, tanárok, nyomozók, mi is zajlik ezeken a platformokon.
Van néhány didaktikusnak tűnő jelenet a Kamaszokban. Ilyen például az, amikor az egyik nyomozó fia magyarázza el az apjának a megfelelő színű, formájú emojik, vagy az incel (involuntary celibates – azaz „önkéntelen cölibátus”, egy olyan online szubkultúra, amelynek elsősorban épp kamasz tagjai, a vágyuk ellenére sem képesek romantikus kapcsolatot létesíteni – a szerk.) jelentését. Ebben a jelenetben azonban nemcsak a nyomozó édesapját segíti a „netes kisokossal” a fiú, hanem minket, nézőket is felvilágosít ezekről a dolgokról. (Nem mondom, hogy minden egyes színnek, emojinak a jelentését megértettem.)
Ez a didaktikus jelenet így végül épp azt mutatja meg, mennyire fogalmuk sincs a felnőtteknek, mi is zajlik az amúgy is bizonytalan kamaszok lelkében, amikor rászállnak a társai a netes platformokon, vagy benyelik az olyan influenszerek szörnyű tételeit, mint a filmben is emlegetett Adrew Tate.
A megvádolt fiút, Jamie-t alakító Owen Cooperről elhisszük, hogy maga az ártatlanság, sőt nem is értjük, miért is gondolja magát a legcsúnyább srácnak, olyan bájos is tud lenni. Később pedig erősen árnyalja ezt a képet, amikor például a pszichológussal (a szintén zseniális Erin Doherty) való beszélgetései során indokolatlan, kiszámíthatatlan dühkitöréseket produkál. Ritkán látni ilyen hiteles gyerekszínész alakítást. De az iskolás társainak is elhisszük, hogy megrendültek, dühösek, akiknek a pofátlanság, nagyszájúság, kegyetlenség tényleg egy túlélési stratégia.
Jamie mellett az édesapja szerepében a már emlegetett Graham alakítása fog belénk égni. A következetes, gyerekeit, családját szerető, köztiszteletben álló, az érzelmeit nehezen kimutató vízvezeték-szerelő arcán ott a biztatás, hogy minden rendbe jön, ott a masszív támogatás, amit a fiának és a családjának a legnehezebb helyzetekben próbál nyújtani, és ott a kiborulás is a kegyetlen környezeti reakciók miatt, és a megrázó reménytelenség és összeesés is, amikor ráébred bizonyos dolgokra. És szinte nekünk fáj az az őrlődése, amelyhez hasonló dilemma egyébként szinte minden szülőnek ismerős lehet (ha nem is ilyen extrém esettel összefüggésben):
hogy ő akkor most elég jó apa volt-e, eleget tett-e a gyerekéért?
Nagyon emlékezetes az édesanya szerepében Christine Tremarco is, aki mindenáron próbálja a lelket tartani férjében, lányában, aki megpróbálja összetartani a széthulló családot. De jók a nyomozók is (Ashley Walters és Faye Marsay) akik bár elszántak az igazság kiderítésében, de közben meg-meginognak a muszájból és rendőrségi protokoll miatt bevetett módszerek drasztikusságán. Kifejezetten erős és a generációs szakadékokat önmagában is szimbolizáló mellékszál, amelyben a Walters által játszott rendőr és az érintett iskolába járó fia közötti nehézkes a kapcsolódást láthatjuk.
Nagyon jó, hogy egy ilyen történet igazából nincs kifuttatva valamiféle egyértelmű megoldásra, de – anélkül, hogy konkrétan spoilereznénk – a lezárásról jegyezzük meg, hogy egy egyszerűbb, kevésbé közhelyes jelenettel azért erősebb lett volna a film. Mondjuk, ez sem Grahamen múlt.
A Kamaszok négy része után úgy áll fel a fotelból a néző, hogy óriási baj van a világgal, nagy bajban vannak a gyerekeink, és nem is igazán értjük, miért. A bravúros technikával leforgatott sorozat (de, mint mondtuk: inkább egy négy részre vágott film) vérfagyasztó felkiáltás arról, hogy a kamaszkor, az iskola sokaknak leginkább egyfajta durva túlélési gyakorlat.
Ezzel pedig igenis kezdeni kellene valamit a felnőtt társadalomnak. Elsőként megérteni. Kezdjük például ilyen elgondolkodtató filmekkel.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
