Kezdhetjük frázispuffogtatással, mi szerint ízlések és pofonok különbözőek. Átültetjük a gyakorlatba. Két szerzőnk – az írások sorrendiségében: Vétek György és Vajna Tamás –,  különböző napokon járt a május 6. és 9. között megtartott rendezvényen, egymás véleményét nem ismerve tették meg reflekcióikat.

1. Gourmet fogás-e a krumplistészta?

A helyszín azonnal és automatikusan kínálta az őszi borfesztivállal az összehasonlítási lehetőséget. S ehhez nem is kellett nagy fantáziával és beleéléssel rendelkezni, ugyanis a kiállítók legalább nyolcvan százaléka borász illetve borkereskedő volt. A helyszín, a bódék, a jegyrendszer ugyanaz. A különbséget  valahol a „gourméságban” kellene keresnünk, de még egy hét távlatában sem sikerült igazán… Ennek a szélesebb és változatosabb (magasabb minőségű) termékkínálatban illene megmutatkozni.

A borválasztékot tekintve úgy tűnik, mind termékskálában, mind mennyiségben egyelőre képtelenség felülmúlni a nagy múltú őszi fesztivált. Éppen ezért a szervezők inkább a kézműves borászatok jelenlétét hangsúlyozták, illetve az idényborokra igyekeztek felhívni a figyelmet. A május például a rozék szezonja, hagyományosan ilyenkor kerülnek palackokba az őszi szüret produktumai. Egyre bátrabban mutatkoznak meg a pálinkások is – a Belvárosban nem mellesleg éppen a Pálinkafesztivál zajlott  –, akik hosszú évekig csak megtűrt részvevői voltak a borfesztiváloknak. Ezúttal itt markánsabban, szép párlatokkal jelentkeztek a kínálat bővítése jegyében. Ami az italok világából még mindig hiányzik egy gourmet fesztiválról, az a sör. Természetesen nem a nagyipari tömegtermékek, a „focisörök”, hanem az amúgy egyre keresettebb kézműves sörök.

Egy gourmet fesztivál fokozottan sarkalatos pontja pedig még mi más lenne, mint az ételfelhozatal? Ezen a területen pedig van még mit fejlődni. Sajtkészítők-és kereskedők évek óta jelen vannak, de jószerivel ugyanazok, nem bánnánk, ha újabbakkal is megismerkedhetnénk. Különösen a kisebb sajtmanufaktúrákkal. Nagyon hiányzott legalább egy pék, aki bemutathatta volna, milyen az igazi kenyér. Ezt nem pótolta, hogy az egyik közismert sajtos nem győzte a fagyasztott tésztájából sütni a kenyereket. Jó lett volna látni, de legfőképpen kóstolni néhány gyulai vagy békéscsabai kolbászkészítő termékét is, és nemcsak olasz vagy spanyol importot. Így a nagyközönség számára nyitva maradt a kérdés: nem lehet versenyképes a magyar szárazkolbász avagy csak eldugják a mesterekkel együtt? Ami a meleg étel felhozatalt illeti, az már végképp megosztotta a nagyérdeműt. Sokan még mindig azon a véleményen vannak, hogy a gourmet étel egyenlő a presztízsanyagokból, körülményes technológiával előállított fogásokkal.

Ebbe egy rakott krumpli, krumplis tészta vagy pörkölt nem fér bele. Pláne műanyag tányéron, műanyag evőeszközökkel. Pedig igen nagy bátorságra van szüksége annak a szakácsnak, aki ilyesmit mer adni a vendégeknek, mivel a régi vágású háziasszonyok és háziurak háromnegyede legalább olyan jót, ha nem jobbat készít. Így a mérce igencsak magasan van, amit a vendéglátásban dolgozó szakácsok nagy része nem is tud megugrani. A gasztronómiai boldogság felé vezető első lépés lehetne, ha mindenütt tudnák ezt a szintet, mert ez egyben azt is jelentené, hogy minden mást is magasabb színvonalon, jobb minőségben tudnak elkészíteni. Végül azért a született gourmetek sem maradtak éhen, ha időben befutottak és kikaptak egy-egy adaggal jeles mesterek zöldséges bárányragujából, karotta pürés házi nyúlkarajából vagy a füstölt angolnagaluskás zöldborsó krémlevesből. Igaz, a pörköltes bográcsokból szálló füst időnként csíphette a szemüket.

Amit nekünk mértek múlt pénteken este a Budai Vár csikós szobrának tövében, az megkérdőjelezte a szóban forgó gasztro ünnep gourmet voltát. A rusztikus kinézetű egytál étel ugyanis beszélő viszonyban sem volt a Litauszki Zsolt – Takács Lajos – Bíró Lajos séfek  „pörkütjei” nyomán a honi csúcsgasztronómiába visszakérezkedő fogással. Azt sem lehet mondani, hogy finnyás belvárosi ízlésünk okán nem tetszett a bográcskoszt, mert Bugacon, a Hortobágyon, Nógrádban, Somogyban mennyei élvezetekben részesítettek már minket különféle birkapörköltek.

Ez az ehetőség határait súroló koszt azonban jelentősen lerontotta a budai fesztivál borban erős színvonalát. Úgy kezdődött, hogy Savoyai Jenő – hadvezér, ki Budát annak idején visszavívva egyesített rácot, oláhot, tótot s magyart, megelőlegezve ezzel a magyar konyha sokszínűségét is – szobra alatt soproni borok kóstoltattak. A hűség városabeli derék ponchicterek értették dolgukat, nemkülönben a borvidéki marketingesek. Kínálták szorgosan a vöröset, a kvaterkázáshoz került mangalicából Hispániában készített csudás sonka, fokhagymás padlizsánkrém, friss kifli stb... Sajnálatosan utóbb kiderült, hogy szilárd finomságok tekintetében legfeljebb ezek érdemelték ki az ínyenc jelzőt. Ám a kékfrankosok és válogatott cuvéek markánsabb sava tartalmasabb ennivalót kívánt. Kiflivel, kenyérrel még sem tömtük volna magunkat, ha már ez gasztro ünnep. Átsétáltunk a Nemzeti Galéria mögötti udvarba, ahol takarosan rakott, nyílt színi faszenes tüzek izzították a bográcsokat. A Vár – ahogy ezt egy netes blogger megjegyezte – tán csak az ostromok idején látott efféle gulyáságyúkat, de a 21. században gasztro fronton uralkodó eklektikába ez is belefér.

A plasztik tányér és a fémszínűre festett műanyag villa kevésbé. De a szervezők javára szól, hogy olyat találtak, amely legalább nem tört bele az első falatnál az ennivalóba. Utóbbival kapcsolatban viszont már akkor gyanút kellett volna fognunk, amikor a bográcsoknál szorgoskodók kérdésünkre, miféle ez a birka, azt válaszolták, hogy a Merinot fajtához tartozik. Ezt ugyanis a gyapjáért és nem húsáért tenyésztik általában. „De legelt egész életében” – nyugtattak. Kértünk egy-egy porcióval, a fesztiválajánló szerint, Bakó Zsigmond jegyezte pörköltből. Hát, a mester nagyon félrenézhetett vagy esetleg a túloldalra hívták bort kóstolni, mert a kitűnő külcsínű, ám kevéssé birkás illatú étek nem csak sótlannak, de határozottan és nehezen félreértelmezhetően étolaj-ízűnek bizonyult. Mármost reformkonyha, csúcsgasztronómia ide vagy oda, az olajon indított pörkölt több mint szentségtörés. Nagyon gyorsan beszerzett almapálinkával kellett szétcsapatnunk. A tévedés jogát is fenntartva kérdeztünk rá a malőrre, de bográcsosék égre-földre fogadkoztak, mi szerint csakis szalonna és zsír. Biztos mi tévedtünk, de olajos utóízen pörköltet kínálni? Vagy lehet, hogy egy új találmány? Ezen még a kommersz ecetes paprika sem segített. Szomorúságunkat fokozta, hogy míg a birkával birkóztunk, lemaradtunk az Olimpia bisztró nevével hirdetett sátor originális fogásairól, mert este tízre már csak olyan  csirkemell maradt a kínálatban, amit nem az ő stábjuk követett el. Maradtak hát a borok.

Kétségtelen, az egyébként jó hangulatú, sokakat a Várba csábító fieszta szervezőinek nem lehetett könnyű dolga. S valahogy nevet is kellett adni a gyereknek. Meg egy-egy baklövés mindenhol belefér. Egy hetet töprengtem, hogy szó tárgyává tegyem-e a fentieket, aztán arra jutottam, hogy az ötletgazdák szándéka szerint a színvonalas hazai gasztronómiai párbeszéd lenne itt becélozva. Hát, diskuráljunk.