Forint és euró. Viszonyítás kérdése © hvg.hu

De vajon valóban bajt jelent, ha gyenge a nemzeti valutánk, vagy lehet elfogadható élet magas (mondjuk 300 forint feletti) euróárfolyam mellett is? Ha valaki 250 forintos euró mellett halmozta fel megtakarításait, s 300 forintos szint mellett kellene átváltania a pénzét, annak bizony ez az árfolyamváltozás bajt, veszteséget jelent. Általában azonban az árfolyamból önmagában semmiféle következtetést nem lehet levonni, hiszen egy nemzetgazdaság érdeke nem a magas vagy alacsony, hanem a stabil árfolyamokhoz fűződik. A kiszámíthatóság a fontos, hiszen a gazdaság szereplői pontosan akarják tudni, hogy tevékenységük előre eltervezett folytatásához mennyi pénzre van szükségük. Azaz mennyi pénz kell a szükséges munkaerő, alapanyagok, árukészlet stb. előteremtéséhez, továbbá a működéshez nélkülözhetetlen hitelekhez biztosan hozzájutnak-e, s ha igen, milyen feltételekkel, költségekkel. Ha ugyanis a számítás és a valóság között az előre kalkulálhatatlan változások miatt túl nagy távolság keletkezik, abba belerokkanhatnak a cégek, és persze a sok csőd eredményeként végső soron maga az ország. Ezért a forint állandó árfolyamváltozása sokkal nagyobb gondot okoz, mint folyamatos gyengesége. Ha a piac beárazza az adott szinten az adott valutát, ahhoz már lehet alkalmazkodni.

Természetesen a nemzeti valuta adott árfolyamához, túl- vagy alulértékeltségéhez is kapcsolódnak kockázatok. A legkézenfekvőbb hatás, hogy a gyengébb valuta ösztönzi az exportot, és drágábbá teszi, azaz korlátozza az importot. Ebből kiindulva Magyarországnak segít a jelenlegi forintárfolyam. Persze, hogy a szűkülő exportpiacokon akár ilyen feltételek mellett is találunk-e pótlólagos keresletet termékeink iránt, az kérdéses. Az viszont nem, hogy égetően fontos az exporteladásaink után kapott minden frank, euró, dollár vagy jen a külföldi adósságaink törlesztéséhez. Mert alkalmasint ezúton kedvezőbb feltételekkel juthatunk külföldi fizetőeszközökhöz, mint például a jegybank magas hozamokat eredményező értékpapír-aukcióin, ahol a kemény feltételek nem utolsó sorban annak tulajdoníthatók, hogy a befektetők vagy a forint stabilitásában vagy az állam fizetőképességében nem bíznak eléggé, s a magas kockázatokért felárat követelnek.

Az IMF és az unió által nyújtott méretes hitelcsomag összegründolása előtt úgy tűnt, hogy az ország finanszírozhatóságának fenntartásáért folytatott versenyt elveszítjük, pedig akkor az euró árfolyama még nem szökött az égbe. Az önerőből való fizetőképességünk gyors helyreállítása azért sem mellékes (bár a legrosszabbat, a mindenki számára azonnali hatalmas vagyonvesztéssel járó államcsődöt a segélycsomaggal távolabbra hessegettük), mert ezt látva az állampapírokban lévő pénzek kivonására (ami eléggé ütemesen folyt a közelmúltban) kevésbé éreznek ingerenciát a befektetők, továbbá a magyar bankok külföldi anyabankjai nagyobb hajlandóságot mutatnak itteni pénzügyi vállalkozásaik továbbfinanszírozására, ami a hitelezési rendszer és végül az egész gazdaság működésének nélkülözhetetlen feltétele.

Hogy e területen mekkorák a veszélyek, arról a napokban Gordon Brown brit miniszterelnök beszélt egy előadásában, azt hangsúlyozva, hogy az európai feltörekvő államokat pénzügyi protekcionizmus veszélye fenyegeti. A nyugati bankok ugyanis saját otthoni piacuk finanszírozását tartják elsősorban fontosnak, s az ottani bajok feltornyosulásával egyre kevésbé törődnek a feltörekvő térségek gazdasági bajaival.

A magyar gazdaság néhány fontosabb baja

Túl alacsony a foglalkoztatottak száma, de a válság miatt sok ezer további munkavállaló kerülhet utcára, ami tovább terheli az amúgy is recsegő-ropogó államháztartást. A túlságosan nagy hazai forrásköltségek miatt a vállalatok és a magánemberek egyaránt a devizában való eladósodásban érdekeltek a magas forintárfolyam ellenére is. A belső megtakarítások sokkal kisebbek, mint a bankok által kibocsátott hitelek, így a különbséget külföldről kell finanszírozni. Magyarország nehezen jut devizához, s amit kap, azért is magas felárat kell fizetnie, ami magasan tartja az irányadó kamatszintet. A gazdaság állapota és az államcsőd fenyegető veszélye egyaránt az ellen szól, hogy a befektetők forintba invesztálják pénzüket, a kis kereslet viszont lefelé nyomja a valutánk árfolyamát. Az államháztartási hiányt minél lejjebb kellene szállítani, hogy a devizaszükségletünket csökkentsük, de ez a válság idején csak restrikcióval megy, ami tovább rontja a belső konjunktúrát. A hagyományos főpiacainkon (Németországban, Olaszországban, Ausztriában) recesszió van, s a csökkenő kereslet az ipari termelés gyors visszaesését eredményezi. Az infláció csökken ugyan, de sokan már a kereslethiány által kikényszerített deflációtól féltik a magyar gazdaságot, s nem ok nélkül.

Ezért rövid távon aligha vár ránk más, mint az állami kiadások mérséklése, az államháztartási hiány további csökkentése, s olyan intézkedések bevezetése, amelyek a munkahelyek megőrzését s a gazdasági növekedés beindítását serkentik. Ezek a lépések – amelyeknek mibenlétéről a kormány február 16-ára ígért tájékoztatást – jelentősen befolyásolhatják, hogy mit gondol rólunk a pénzvilág. Számíthatunk pozitív reakciókra, s a forint árfolyamának erősödésére is, de megtörténhet, hogy e reformokat kevésnek vagy rossz irányúnak veszik a piacok, s a kulcsvaluták ismét nagyon sokba fognak kerülni. Ha az árfolyam nem a reálgazdasági folyamatok szerint alakul, hanem az ország gazdasági teljesítményével, a rossznak tartott gazdaságpolitikával vagy másféle gyengeséggel (például a társadalmi feszültségekkel) kapcsolatos túlzottan negatív vélekedés miatt csúszik el, akkor felesleges veszteségek keletkeznek. Ezért a válságkezelési lépéseknek most már igazán tetszetőseknek kellene lenniük. Hasznosságukról és esztétikumukról azonban nem mi mondunk majd ítéletet, hanem a piac. S ez a forint árfolyamában ki fog fejeződni.

A helyzeten általában ronthat, ha az ország külső környezete is egyensúlyi zavarokkal küszködik. Márpedig mostanában a világgazdaság egésze, de térségünk különösen nehéz helyzetben van. Ezért az árfolyammozgások nem pusztán saját jegybankunk vagy kormányunk intézkedéseitől, s a piacnak ezekre adott válaszaitól függenek, hanem a világ és a régió pénzpiaci változásaitól is. Ezt most talán szerencsésnek könyvelhetjük el, hiszen a többi kelet-közép-európai gazdaság kevésbé sérülékeny, mint a miénk, így több pozitív régiós hatásra számíthatunk, mint negatívra.

Az árfolyam azonban sajnálatosan nemcsak az efféle megfontolásoknak, hanem a nyereségszerzést célzó spekulációknak is fontos tényezője. Ha egy ország gazdasága gyenge – márpedig a miénk a keretes írásunkban felsoroltak miatt sajnálatosan az –, akkor könnyű olyan ügyleteket (jellemzően a mostanában sokat emlegetett shortolásokat) lebonyolítani, amelyek hatására a befektetők sokat nyerhetnek, a „megtámadott” ország gazdasága viszont a másik oldalon ugyanannyit veszít.

Abban azért reménykedhetünk, hogy végül sikerül annyi erőt mutatnunk, ami elegendő ahhoz, hogy ne érje meg velünk, illetve a forint árfolyamával vacakolni. Ez alighanem azt jelentené, hogy végre a nélkülözhetetlen strukturális reformokba is belevágtunk, amelyek halogatása miatt kis híján ránk omlott az ország agyonterhelt gazdasága meg ásatag szociális és igazgatási rendszere. Azért most még ne feledjük: ennek ma még előtte vagyunk.

MZ