Magyarország 1930-ra, mielőtt a nagy gazdasági világválság hatása elérte volna az országot, a fizetésképtelenség határára sodródott és nemzetközi segítségért kellett folyamodnia. Az akkori helyzet természetesen nem képezhető le teljlesen a mai állapotokra, hiszen az első világháború után a széteső Osztrák-Magyar Monarchia egy teljesen új gazdasági környezetet teremtett az ország vezetése számára. A magyar vezetés válságra adott válaszaiban és a problémák kialakulásáért felelős hozzáállásban azonban mégis felfedezhetők hasonlóságok. Legalábbis erre gondolhatunk Pogány Ágnes egy 2001-ben készült tanulmányában leírtak alapján, amely az 1931-36 közötti magyar és osztrák pénzügyi politikát mutatja be.

A harmincas években szükségessé vált magyar pénzügyi stabilizációhoz súlyos külső egyensúlyhiány, az állami vállalatok magas adósságállománya, a kormány mértéktelen költekezése, a vármegyék és városok túlzott külföldi kölcsönfelvételei vezettek (amelyet a kormány nem akadályozott meg). Az a mentalitás is ismerősen hathat, hogy a Bethlen-kormány a külföldi hitelezői előtt is eltitkolta a költségvetési deficit tényét, és az 1930 novemberében beruházásokra felvett 3 millió font sterling kölcsönt a hiányzó bevételek pótlására fordította. Többek között ez volt az oka, hogy mindenáron el akarta kerülni az ország nemzetközi felügyelet alá vonását. Ennyire nem változtunk volna az 1930-as évek óta?

Mi történt akkoriban?

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés előírta, hogy a szerződés aláírását követő napon meg kell kezdeni az Osztrák-Magyar Bank felszámolását. Ennek következtében Magyarország az egykori Monarchia közös pénz- és tőkepiacából kiszakadt. A békeszerződések alapján kialakított kisállamok létrejöttük első éveiben súlyos hiperinfláción mentek át. 1922 nyarára Magyarország gazdasága olyan állapotba került, hogy elengedhetetlenné vált a szanálás, amelyhez a Népszövetség segítségére volt szükség. A pénzügyi rekonstrukciót a Nemzetek Szövetsége által megszervezett külföldi kölcsön segítségével hajtották végre, de ehhez a stabilizációs politika szigorú végrehajtásának ellenőrzésére és a helyszínre küldött ellenőrök jelenléte társult - természetesen. A stabilizáció alapelvei a költségvetés egyensúlyának helyreállítása, a fedezetlen pénzkibocsátás megszüntetése, valamint a kormánytól független, aranykészlettel rendelkező jegybank felállítása voltak. Ennek folyamán hozták létre 1924-ben a Magyar Nemzeti Bankot is, amelynek elnöke Popovics Sándor lett, aki egykor az Osztrák-Magyar Bank kormányzója volt.

A pénzügyi stabilizáció az újonnan létrehozott jegybank legfőbb feladatává a pénz értékének állandósága felett való őrködést tette. A húszas évek második felében beindult a gazdasági növekedés Magyarországon kiegyensúlyozott költségvetés és értékálló, aranyparitáson tartott nemzeti valuta mellett, de a pénzügyi stabilitás csak néhány évig tartott. 1930-ra a magyar államháztartás ismét deficites lett, a központi bank pedig elveszítette devizakészleteit és a fizetésképtelenség határára sodródott.

Popovics Sándor, az MNB első elnöke. Az aranystandard szigorú híve © www.penzportal.hu

Az 1929 őszén kirobbant világgazdasági válság által előidézett pénzügyi krízis 1931 júliusában érte el Magyarországot. Erről az időszakról is elmondható, hogy Magyarország már ezt megelőzően is súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött. A magyar gazdaságot a húszas évek második felében egyre növekvő mértékű külső egyensúlyhiány jellemezte. Az 1927-28-ban tetőző eladósodási folyamat hátterében az exportágazatok alacsony teljesítőképessége, a kereskedelmi mérleg passzivitása és a növekvő adósságszolgálati terhek álltak. 1931-ben egyedül a hiteltörlesztés és kamatfizetés évi 300 millió pengőt tett ki, miközben a kereskedelmi mérleg mindössze 14,1 millió pengős aktívumot eredményezett. A magyar gazdaság súlyos külső egyensúlyhiánya a tőkeimport megakadása következtében az évtized végére válságjelenségekhez vezetett. A Magyar Nemzeti Bank kénytelen volt aranykészletéből áldozni. 1931. január 1-jétől április végéig az aranyeladások következtében közel egyharmadával csökkent a jegybank nemesfém-készlete.

A húszas évek második felében több bécsi nagybank is csődbe ment. 1931 májusában a Credit-Anstalt (CA) összeomlása általános bizalmi válságot okozott. Bár az osztrák kormány és a jegybank nyilatkozatai a valuta értékének mindenáron való megőrzését ígérték, a pénzforgalom és a költségvetési hiány gyors növekedése felerősítették a lakosság inflációs félelmeit. A CA összeomlása pánikjelenségeket idézett elő Budapesten is: megkezdődött a külföldi tőke kivonulása és a külföldön elhelyezett magyar címletek hazaözönlése. Ezek a jelenségek a magyar pénzpiacon is erős nyugtalanságot és nagy devizakeresletet váltottak ki. A magyar gazdasági helyzetet emellett súlyosbította az újabb mezőgazdasági árzuhanás is, amely drámai mértékű cserearányromlást idézett elő, nehéz helyzetbe hozva ezzel a magyar exportot.

1931 májusában megrendült a bizalom a Magyar Általános Hitelbank iránt. Májustól október végéig összesen 102 millió pengőt vontak ki a bankból, amit a pénzintézet csak az MNB végső hitelezői közreműködésével tudott fedezni. A bank likviditási problémáihoz nemcsak az ellene megindított run (betétkivonás), hanem a kormány és az állami vállalatok nagy összegű tartozásai is hozzájárultak. Utóbbi 1932 nyarán már 140 millió pengőre rúgott.

A válság hatására a magyar jegybank tartalékai kritikus szintre süllyedtek. A fent említett események május 1-től június közepéig 200 millió pengővel csökkentették az MNB érc- és devizatartalékait. A hiány áthidalására a bank a Nemzetközi Fizetések Bankjától (BIS) 21 millió dollárt és 1 millió fontot, a Reichsbanktól 5 millió dollárt vett fel a likviditási pozíciók tartása érdekében. A hatalmas pénzügyi áldozat azonban hiábavalónak bizonyult. A német bankzárlatot követően a magyar kormány kényszerintézkedéseket léptetett életbe: háromnapos bankzárlatot rendelt el, korlátozta a betétek kivételét, és aranypengő rendeletet hozott az infláció veszélye ellen. Alig hatévi szabad devizagazdaság után újra a kötött devizarendszerre tért át az ország, s az év végén fel kellett függeszteni a külföldi hitelek törlesztését is.

Magyarország végül – Ausztriával szinte egy időben – 1931 őszén kért segítséget a nemzetközi pénzügyi szervezetektől. A Népszövetség szigorú takarékossági program megvalósítását, a kormányzati kiadások csökkentését, és az infláció kiküszöbölését javasolta a kormánynak. Magyarország pénzügyei újra külföldi ellenőrzés alá kerültek.

Magyarország – mint ahogy a 30-as években valamennyi aranyvalutájú ország – 1931 nyarán súlyos dilemma elé került: választani kellett a külső monetáris stabilitás, a valuta aranyparitásának megőrzése, illetve az aranyalapról való letérés, a valuta leértékelése között. Az első restriktív monetáris és költségvetési politikát követelt: a jegybanki kamatok emelését, a hitelkínálat szűkítését, a költségvetési kiadások csökkentését és a bevételek növelését, vagyis olyan eszközök alkalmazását, amelyek tovább nehezítették a válsággal küszködő gazdaság helyzetét, és növelték a munkanélküliséget.

Az aranyalap elhagyásával viszont szakítani kellett azzal a húszas években követett legfőbb pénzügyi elvvel, amely az aranyban látta a pénz elértéktelenedésének legfőbb akadályát, a gazdasági prosperitás biztosítékát. A valuta leértékelése ugyanakkor felmentette a jegybankokat és a kormányokat az aranystandard rendszer szabályainak szigorú betartása alól is. Lehetővé tette a hitelkínálat bővítését, a költségvetési deficitet, vagyis támogatni lehetett a fizetési nehézségekbe jutott bankokat és megrendeléseket lehetett adni a hazai vállalkozásoknak.

Magyarország változatlanul ragaszkodott a stabilizáció során lefektetett pénzügy-politikai alapelvekhez. Vagyis, hogy szigorúan óvja a költségvetés egyensúlyát, valamint a pénz külső és belső vásárlóerejét, akár a pénzteremtés erős korlátozása árán is. A jegybank tehát fenntartott egy hivatalos valutaárfolyamot, annak ellenére is, hogy a külföldi jegyzések már a magyar valuta elértéktelenedését mutatták.

Látva a stabilizációs alapelvek káros hatását, a válság kitörését követően számos kül- és belföldi szakértő már enyhe inflációt javasolt volna válságenyhítő eszközként, a válasz azonban Budapesten mereven elutasító volt. Magyarország továbbra is ragaszkodott a stabil árfolyamhoz és az időközben funkciótlanná vált nemzetközi aranydeviza standardhoz.

Az aranyban látták a pénz elértéktelenedésének legfőbb akadályát és a gazdasági prosperitás biztosítékát

A régi elvekhez való ragaszkodás persze nem volt alaptalan: Magyarország korábban súlyos infláción ment át, ezért az ország pénzügyi kormányzata a leértékelést és az aranyalap elhagyását veszélyes és felelőtlen lépésnek tartotta. Ennek ára pedig a kötött devizagazdálkodás bevezetése, vagyis a valuta konvertibilitásának feláldozása volt. 

A központosított devizagazdálkodás azonban nem bizonyult kellően hatékonynak. A jegybank nem volt képes a külföldi fizetési forgalom ellenőrzésére. A kontrollt kikerülő devizák jelentős része a budapesti kávéházakban működő zugpiacon került forgalomba, amelynek jegyzései jelentősen eltértek a hivatalos árfolyamtól. A fiktív árfolyam mesterséges fenntartása viszont súlyos hátrányt jelentett az exportágazatok számára és megnehezítette a válság leküzdését.

Imrédy Béla. A válságkezelő © Wikipedia

A Magyarországéhoz ebben az időben nagyon hasonló helyzetben lévő Ausztria ezt felismerve 1932-től pontosan ezért fokozatosan liberalizálta a külkereskedelmét, majd 1934-ben hivatalosan is elismerte a schilling elértéktelenedését, és gazdaságát növekvő pályára állította. A magyar kormány és az MNB vezetése azonban továbbra is ellenezte a pengő leértékelését. Imrédy Béla pénzügyminisztert 1934 elejétől már komolyan foglalkoztatta a pengő leértékelésének gondolata, amit egyébként a Népszövetség Pénzügyi Bizottságának egyik tagja és a Budapestre delegált népszövetségi megbízott is támogatott, a jegybank elnöke azonban továbbra is ellenzte ezt az intézkedést.

Ennek a merev hozzáállásnak az eredményeképpen 1935 nyarára magyar valutáris helyzet ismét kritikussá vált, a konvertibilis valutaszükségletnek mindössze a felét tudta a jegybank kielégíteni. 1934 eleje óta a feketepiaci árfolyamok 25 százalékkal emelkedtek. A klíringrendszer rosszul működött, Németország kivételével minden viszonylatban behozatali többlet alakult ki, kiegyenlítetlen magyar adósságok halmozódtak fel. 1934 végén mindössze 2,4 millió pengő szabadon átváltható devizával rendelkezett a jegybank.

Némi változás 1935 elején következett csak be, amikor Imrédy Béla vette át a Magyar Nemzeti Bank vezetését. Az új elnök első céljai között szerepelt a konvertibilis valutabevétel növelése és a felárrendszer megreformálása. Az Imrédy által életbe léptetett változtatások eredményeként 1935 végére több mint 20 millió pengőre nőtt a bank arany és konvertibilis deviza készlete. Bár 1935 végén a felárrendszer megreformálásával a pengő árfolyamát közelítették a piaci értékéhez, valójában ekkor sem került sor egységes valutaárfolyam kialakítására.