A forint árfolyamának ingadozása olyan megszokottá vált, hogy csak legyintünk, ha azt haljuk, hogy 270-től 274 forintig szaladt egy euró ára. Megtanultuk, hogy csak a trendek számítanak igazán. A forint 280-as szintről kezdte az évet, s ahhoz képest most igazán jól áll. Ráadásul a 2008 nyári nagy, de rövid erősödést (226 forint/euró) és a 2009 tavaszi pusztító, de hamar elmúló gyengülést (315 forint/euró) leszámítva az árfolyam a 260 és 290 forint közötti sávban mozgott. Bár e durván 10 százalékos ingadozás bőven ad teret a spekulációra, azért még elviselhető. A piac is mintha hozzászokott volna, hogy nálunk vannak a nagy nekikészülődések, aztán mindig kevesebb lesz abból, mint amire számítanak, vagy, ha nagy bajba kerülünk, akkor valahogy mindig összekapjuk magunkat. Most az a jutalmunk, hogy a forint/euró árfolyam megint 272 környékén tanyázik, a piac megnyomta a „majd meglátjuk” gombot, s ha a kormány jobban kommunikálja a beígért – és lajstromba szedett – intézkedéseket, akkor a magyar deviza lassú erősödésének, ellenben ha megint halogatás következik vagy értelmetlen politikusi kotyogások, úgy lassú gyengülésének lehetünk majd a tanúi. „Dráma” azonban nem lesz – állítják az elemzők.

A magyar szuverén adósság kockázati felárai – credit default swaps, CDS, azaz a fizetési leállások elleni adósságpiaci biztosítási tranzakciók ára az irányadó ötéves futamidőre – azonban kissé mást mutatnak. A 2006 év végi kegyelmi időszakban, amikor 20 (!) pont alatt volt a magyar kockázati felár, még senki sem gondolta, hogy egyszer még csúnyán elfajulhatnak a dolgok. Nagyjából két évvel ezelőtt azonban az összeomlás határán tántorgó gazdaságunk kockázati mutatója 600 (!) bázispont fölé emelkedett, s egyesek már ebben az államcsőd illatát orrontották. A tavalyi országgyűlési választások előtt viszont már 170 bázispont alatt is járt a mutató, ami a korábbi csúccsal összevetve hatalmas bizalomerősödést jelzett. Az azóta eltelt időszak, az új kormány regnálásának ideje aztán szintén hullámvasúthoz hasonló nyomvonalat rajzolt fel.

A kezdeti eufória gyorsan eloszlott, s a kockázati felár növekedésnek indult, amire aztán Kósa Lajos és Szijjártó Péter emlékezetes kommunikációs helytelenkedése miatt 380 bázispont közelébe rakétázott a CDS-felárunk. Ebben az időszakban több olyan kormányzati megnyilvánulásnak is a tanúi lehettünk, amelyre a Wall Street Journal blogja elég egyértelműen reagált: „Ez már krónikus” – írták New York-i üzleti lap szerzői. Az értékelést – amelyet az IMF-fel történő tárgyalások egy napon belüli bejelentésével, majd formálisnak minősítésével érdemeltük ki – 346 bázisponttal jutalmazta a piac. A bizalom erősödésére október közepéig kellett várni, amikor Orbán Viktor végre mondott valamit a kormány gazdasági terveiről, bejelentette, hogy tartani kívánják a 2010-es és 2011-es elvállalt államháztartási hiánycélt, s ezért újabb válságadókat vetnek ki egyes szektorokra, továbbá a kiadási oldalon is takarékossági intézkedéseket léptetnek életbe. A CDS-árak már a várható bejelentések hírére csökkenni kezdtek, s a mélypontot 258 bázispontnál érték el. Onnan aztán újabb emelkedés következett, s január 7-én régen látott magasságba, 407 bázispontig jutott, ami mögött egyértelműen a kormány politikája, különösen a médiatörvény körül kialakult európai vita és a rendkívül negatív nemzetközi sajtóvisszhang állt.

Ahogy a hangulat lenyugodott, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kormány új intézkedéseket jelent be az egyensúly érdekében, a kockázati felár is csökkenni kezdett, s február 7-én az idei legalacsonyabb értékre, 285 bázispontra süllyedt. A Matolcsy-csomag bejelentése előtti reggelen a CMA Datavision jelentése szerint az érték 289,2 bázispont volt, a csalódás azonban már délután megmutatkozott, hiszen a mutató jókora ugrással 296,6 pontra emelkedett, másnap reggelre pedig 301,3-ra. Azóta az érték 300 bázispont körül mozog.

A kockázati felárak érzékenysége jól mutatja, hogy Magyarországban nem eléggé bízik a piac, s a legkisebb rezdülésre is érzékenyen mozdul. Így aztán a várt 600-800 milliárdosnál hiába lett nagyobb a kiigazító csomag, ha az államadósság 50 százalék körüli szintre való leszállítása igen távolinak, s szinte elérhetetlennek tűnik. Az igen mélyen meghúzott (és állítólag kőbe vésett) államháztartási hiányszámok (2013-ban 2,2 százalék, majd a következő – választási – évben 1,9 százalék) is inkább kérdéseket váltanak ki, mint megkönnyebbült sóhajt. A meghosszabbított bankadónak sem tapsolt a piac, hiszen éves szinten 5 százalékkal csökkenő hitelállománnyal működik a magyar gazdaság, s a tőkéjüket elveszítő pénzintézetek valószínűleg még inkább visszafogják a hitelezést, s ezen keresztül a gazdasági növekedést. Még sorolhatnánk a tételeket, amelyek nem világosak, sőt, kockázatosak a külső szemlélő számára. Belső információk meg nincsenek. A magyar gazdaságot övező hangulatról így még egy darabig bizonyosan finom rezdülésekkel mesél majd a forint árfolyama és a kockázati felár.