Mentsünk vagy ne mentsünk: vita az adósságválság kezeléséről

Bűbájos városka Wyoming államban a fenséges hegyek övezte völgyben, egy nemzeti parkban fekvő Jackson Hole, ahol az USA jegybankjának szerepét betöltő Fed 1978 óta a nyár végi tanácskozását tartja. A szimpózium – amely az első években főleg agrárkérdésekkel foglalkozott, lévén a házigazda a Fed mezőgazdasági övezetben lévő kansasi tagbankja – egészen addig nem került az érdeklődés középpontjába, amíg az amerikai központi bank előző elnöke, Alan Greenspan nem taglalta az internetlufi kipukkanásának okait és következményeit. Utódja, Ben Bernanke pedig pódiumként használta fel a gazdasági krízissé szélesedett pénzügyi válsággal kapcsolatos mondandójához. A piacok egy éve extázissal fogadták, hogy Bernanke bejelentette, a Fed a konjunktúra élénkítésére a korábbi 1700 milliárd után újabb 600 milliárd dollár államkötvény megvásárlásával pumpál pénzt a gazdaságba. Az utóbbi hetek szeszélyes árfolyam-hullámvasutazásától meggyötörten a tőzsdei szereplők most azzal is beérték, hogy a jegybankelnök legalább nem zárta ki a bankóprés harmadszori beindítását.

Tőzsdei képernyő bernanke beszéde alatt

AP

 Az óvatosan fogalmazó Bernanke közölte: a Fed nyílt piaci bizottságának szeptember végi ülését kétnaposra bővítik, hogy felmérjék a mozgásterüket, ami nem túl széles. A tíztagú testületben ugyanis három ellenszavazat is akadt, amikor augusztusban úgy döntöttek, hogy az ideges piacok tudomására hozzák, hogy 2013 végéig zérón vagy annak közelében tartanák az irányadó kamatlábat. Ilyen megosztottságra a Fed döntéshozó testületében 1992 óta nem volt példa, ezért elemzők szerint Bernanke nem biztos, hogy vállalja újabb több száz milliárd dolláros pénznyomtatás áterőltetését a monetáris politika túlzott lazaságától a jelek szerint már legalább részben tartó nyílt piaci bizottságon.

Valamit pedig tenni kell Amerikában, ahol a GDP az első három hónap 0,4 százaléka után a második negyedévben is csak 1 százalékkal bővült, messze elmaradva a várakozásoktól, és újra felidézve a recesszióba süllyedés, a félt „W” alakú konjunktúragörbe veszélyét. Bernanke éreztette, hogy a cselekvés sora most nem a jegybankon, hanem a kormányon és a kongresszuson van. Elfogytak ugyanis a monetáris politika még ésszerűnek nevezhető eszközei, a krónikusan magas, 9,1 százalékos munkanélküliséget – ami politikai akna az újjáválasztásáért induló Barack Obama elnök számára – éppúgy fiskális módszerekkel lehetne csökkenteni, ahogy a gazdaság motorját is felpörgetni. Az értékelések szerint ezzel a költségvetési kiadások visszafogását abszolutizáló republikánusoknak üzent. Ezt próbálja majd erősíteni Obama is szeptember eleji, a gazdaság problémáit középpontba állító, az őszi politikai életet beindító beszédében, amiben várhatóan a munkahelyteremtés fontosságát hangsúlyozza, hiszen az USA-ban már 25 millióan képtelenek teljes munkaidős állást találni.

Üzent a kormányoknak Jackson Hole-ból Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank (EKB) októberben lejáró mandátumú elnöke, valamint Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója is. Különösen a tulajdonképpen szűzbeszédét tartó Lagarde fogalmazott határozottan – az európai bankok mihamarabbi feltőkésítésének sürgetése fel is háborította az érintett pénzintézeteket. Nemcsak az európai kormányokat, hanem a csúcstalálkozóját novemberben tartó 20 vezető gazdasági hatalmat (G20) is sürgette, hogy tegyenek meg mindent a törékeny konjunktúra élénkítésére, és ennek érdekében ne riadjanak vissza a szokatlan eszközöktől sem. Az IMF-vezér szerint a növekedést a makrogazdasági és a monetáris politikának is szolgálnia kell, hiszen – vélte – az infláció veszélye a piacokra öntött tetemes pénzmennyiség ellenére is kisebb, mint a recesszió visszatértéé.

 Míg Washingtonban a Fehér Ház és a kongresszus, illetve a demokraták és a republikánusok között zajlik öldöklő vita az adósságprobléma kezeléséről, az EU-ban a tagországok kezdtek újabb csatába, aminek közvetlen tétje a júliusi csúcstalálkozón jóváhagyott, újabb, görögöknek szánt mentőcsomag, valamint az eurózóna ideiglenes válságalapjának (EFSF) megerősítése. Az intézkedéseket a 17 eurózónatag parlamentjének is ratifikálnia kell, amire Brüsszel és a paktumot tető alá hozó Berlin és Párizs reményei szerint szeptember végéig sort kellene keríteni – ám egyáltalán nem biztos, hogy sikerül.

Németországban egyre nagyobb az ellenállás a nyakig eladósodott perifériaállamokba öntött euró-tízmilliárdokkal szemben, és nemcsak a karlsruhei német alkotmánybíróság rövidesen várható állásfoglalása fenyegeti az egész akciót, hanem a parlamenti szavazás kimenetele is (HVG, 2011. augusztus 27.). Mivel az ellenzéki szociáldemokraták támogatják a görögöknek szánt újabb csomagot és az EFSF hatáskörének bővítését is, azt valószínűleg elfogadják a Bundestagban. Ha viszont a jóváhagyáshoz a többség a lázadó és nemmel szavazó szabaddemokrata és keresztény uniós képviselők miatt a szocdemek voksaival lesz meg, az súlyos csapás lehet az amúgy is politikai pergőtűzben lévő Angela Merkel kancellár számára. Akiben tovább erősödhet az ellenállás a számos közgazdász által egyedüli megoldásként emlegetett páneurópai államkötvényekkel szemben, ami a periféria hitelfelvételi terheit csökkentené, Németországét viszont növelné.

Nemcsak Németországban nő az ellenszenv a további mentőakciók iránt. Finnország például biztosítékot – 500 millió euró készpénzletétet vagy privatizálandó görög állami vagyon zálogba csapását – követel az Athénnak nyújtott újabb támogatásért cserében. Az áprilisi parlamenti választás óta populista nyomás alatt álló helsinki kormány álláspontja számszaki szempontból még érthető is – hiszen arányában a finnek még a németeknél is többel, a GDP-jük 0,32 százalékával nettó befizetők az EU-ban –, ám követelésük veszélyes precedenst teremthet. A görögöket felelőtlen költekezőknek tartó gazdagabb tagállamok megpumpolt adófizetői számára pedig újabb vörös posztót jelenthet, hogy Athén váratlanul feltételt szabott a tartozásai 21 százalékának leírását eredményező kötvénycseréhez: csak akkor megy bele, ha a bankok legalább 90 százalékos részvételt garantálnak. Mindezt akkor, amikor a kétéves lejáratú görög államkötvényt már csak az eurózóna történetében példátlanul magas, 46 százalék fölötti hozammal lehet eladni a legfeljebb öngyilkos hajlamúnak mondható befektetőknek.

NAGY GÁBOR