A diplomások könnyebben jutnak munkához, jobban alkalmazkodnak a munkaerő-piaci változásokhoz, és még a válságot is könnyebben átvészelték, mint nem diplomás társaik. Magyarországon nemzetközi összehasonlításban kevesen tanulnak a felsőoktatásban (20-25 százalék a részvételi arány), ellentétben azzal, amit egyes politikai és vállalkozói körök előszeretettel hangsúlyoznak.

A Klinghammer István vezette felsőoktatási államtitkárság nyilvánosságra került vitairata (melyet az Átlátszó oktatás osztott meg) rögtön az elején leszámol néhány elharapódzott téveszmével, ami a felsőoktatásról szóló közbeszédet a minden alapot nélkülöző vélelmek szintjére süllyesztette. Ezek között kiemelt helye volt annak, hogy a diplomások száma túl magas, és hogy a diplomás munkanélküliség jelenleg az egyik legnagyobb foglalkoztatási probléma.

Bár a Fidesz hivatalos kommunikációjában az szerepel, hogy elutasítják a tandíjat, a vitairat azt is tisztába teszi, hogy a hallgatók nagyjából fele már jó ideje önköltséges képzésben vesz részt. A különbség most annyi, hogy a képzés az Orbán-kormány idején nemcsak annak lett „fizetésmentes”, aki állami ösztöndíjat kap, hanem annak is, aki a Diákhitel 2-ből fedezi a képzése költségeit. A rendszer fenntarthatósága érdekében a vitaanyag ugyanakkor az összes adminisztratív akadály megszüntetését javasolja, amely korlátozná az egyetemeket abban, hogy a kapacitásuknak megfelelő mértékben önköltséges hallgatókat vegyenek fel.

Nem baj, ha van rajta sapka

MTI / Vajda János

Bíznak a hallgatóban, a piacban és a versenyben 

Örömmel olvashatjuk az anyagban, hogy az államtitkárság a „források allokációját” (tehát, hogy melyik intézmény mennyi támogatást kapjon) alapvetően a piacra, a hallgatók döntésére bízná. Képzési területenként (orvos, közgazdász, jogász, mérnök stb.) ugyan költségvetési korlátok miatt szükség lenne tervezésre a korábbi felvételi és beiratkozási statisztikák alapján, de az intézményenkénti (kar, szak, képzési program) finanszírozása a korábbinál nagyobb mértékben függne attól, mit ikszel be, illetve mit tanul a hallgató.

A felismerés, hogy a továbbtanulási döntések összessége (legyen köztük akár számos rossz egyéni döntés) a társadalmi költségét tekintve együttesen hatékonyabb forráselosztáshoz vezet, mint amikor a forrásokról és a támogatott szakokról valamelyik minisztériumban döntenek, önmagában nem érdemelne különösebb hozsannázást. De ha figyelembe vesszük az előzményeket, amikor a keretszámokat hasra ütve kezdték a minisztériumban szűkíteni, akkor talán mégis.

A vitaanyag szerint az államnak abban kell segítenie, hogy a leendő hallgató minél informáltabb legyen (a pályakövetési rendszerek statisztikáit nyilvánosságra kell hozni), és hogy minél kevesebb olyan tévút legyen a rendszerben, ami nagy eséllyel vezet zsákutcába.

Az is pozitívuma a dolgozatnak, hogy minden olyan ponton, ahol általában a kijáráson alapuló politikai játszmák szoktak közbeszólni, megpróbál normatív alapú játékszabályokat javasolni. Az közismert, hogy egy-egy tudományegyetemen belül is vannak olyan szakok, melyeket több karon is lehet tanulni. A vitaanyag szerint egy adott képzési programot csak az annak megfelelő képzési profilú karon lehetne folytatni („cipőt a cipőboltban”), az azonos vagy nagymértékben azonos képzéseket intézményen belül összevonnák. Ahová pedig kevesen jelentkeznek, azokat a szakokat megszüntetnék, vagy  nem indítanák minden évben (itt nyilván kivételt képezhetnek bizonyos művészeti vagy bölcsészképzések).

Bár azt az anyag az elején kikötötte, hogy nem tér ki például a Bologna-rendszer részletes felülvizsgálatára, de jelzi, hogy a cső jellegű képzési utakat, amikor egy szakirány a végén egy szakképesítésnek felel meg, érdemes lenne majd átgondolni. (A lemorzsolódást csökkentené, és az átjárhatóságot javítaná, ha jóval kevesebb lenne a bemeneti utak száma, és a tényleges specializálódásra csak a mesterképzésben kerülne sor – írtuk egy korábbi cikkünkben.)

Helyi főiskolák: hátrányos helyzetűek tehetséggondozása 

Az igazi újdonságokat azonban mégiscsak a finanszírozási modellben kell keresni. A központi szereplő a javasolt rendszerben a hallgató és a kutatási projekt: a korábban intézményfinanszírozásra elkülönített pénzeket be kellene olvasztani a képzési vagy kutatási finanszírozásba. Az intézményi hallgatói helyek finanszírozása az állami ösztöndíjból történne, de jóval differenciáltabb finanszírozási kategóriákat vezetnének be, mint korábban. Ez jobban figyelembe venné az egyes képzési területek valódi önköltségét, a képzési szinteket és az intézménytípusokat. „Egy adott képzési területnek megfelelő képzés „alapfejkvótája” más kulccsal lenne megszorozva, ha azt tudományegyetem, szakegyetem, szakfőiskola vagy helyi főiskola végzi” – áll a dokumentumban. Ehhez meg kell határozni, hogy mit nevezünk tudományegyetemnek, szakegyetemnek stb. És tisztában kell persze lenni az önköltségekkel, amihez adatok és megfelelő számítási módszertan is szükségeltetik.

A vitaanyag a piramis tetejét és alját támogatná leginkább uniós forrásokkal: a nagy egyetemeknek (Szeged, Pécs, Debrecen, ELTE) igyekezniük kellene bejutni a Top 200-ba (mint ahogy azt Orbán Viktor is megálmodta), a helyi, illetve kistérségi főiskoláknak (comunity college) pedig a társadalmi felzárkóztatásban lenne szerepük. Ez utóbbival a vitaanyag egy fajta megoldást kínál a rendszert régóta feszítő problémára. A kis vidéki főiskolák létét a képzési programjaik minősége nemigen igazolja (egész pontosan nehéz megmagyarázni, hogy ha egy hallgató tehetséges, miért kell beérnie egy államilag finanszírozott, de rosszabb képzési úttal). Fennmaradásukat inkább népességmegtartó szerepüknek és a helyi politikai potentátok lobbierejének köszönhetik. Az államtitkárság vitaanyaga azt mondja, hogy ez az intézménytípus továbbra is képezhetne a helyi igényeknek megfelelően például pedagógusokat és tarthatna felsőfokú szakképző tanfolyamokat. Ami viszont innovatív, hogy a halmozottan hátrányos helyzetűek iskolai előrehaladását is segíteniük kellene, hogy a végén sikeres felvételit tudjanak tenni valamely minőségi egyetemen.

CEU: ő már bent van a Top 200-ban

Bánkuti András

A vitaanyag a felsőoktatási intézmények gazdálkodásának ellenőrzését a kancellári modell bevezetésével oldaná meg: ehhez első lépésben szükség lenne a már létező gazdasági főigazgatói poszt szabályozásának az egységesítésére, a jogosítványok meghatározására „a legjobb gyakorlatok alapján”. (Ez a lépés ugyanakkor nem érintené az akadémiai autonómiát, melynek megerősítésére helyre kellene mindenhol állítani az egyetemi szenátusok rektorválasztási jogosítványait.)

Pénzek megvédése

A vitaanyag érdeme, hogy evidenciaként kezel korábban megkérdőjelezhetetlen alapvetéseket, és visszatereli a felsőoktatás átalakítását egy értelmezhető szakmai keretbe. Ez az előzmények ismeretében nem kevés. A körülményekre minden szempontból jellemző, hogy az anyag az álláspontja védelmében folyamatosan Orbán Viktorra hivatkozik, mint aki szintén hasonlókat mondott a felsőoktatás átalakításáról. (Persze, ha utánanézünk, azt látjuk, hogy az ellenkezőjét is gondolta.) Ez a sok utalás teljesen idegenül hat egy szakmai stratégiában, és olyan mintha egy rendszerváltás előtti publikációt lapozna az ember, melyben mindenképp elő kellett állítani a szakmai és az ideológiai álláspont közötti kapcsolatot.

Ez a körülmény nyilván arra is utal, hogy a felsőoktatási államtitkárságnak számolnia kell Hoffmann Rózsa vagy Matolcsy György messzire nyúló árnyával, és az elmúlt években megszólaló alkalmi „oktatási szakértők” termékeny talajra hullt véleményeinek hatásával (ilyenből sok volt, Demján Sándortól kezdve Parragh Lászlóig). Ha Orbán végül ennek a stratégiának ad esélyt, akkor a felsőoktatás szakmaibb irányt vehet. Különben győzedelmeskedhet a jó magyar szakmunkást mindenek fölé emelő képzési modell, és a felsőoktatás a létszámkorlátozással és az elitizmussal kőkorszaki irányt vesz.

Az államtitkárság felvetéseinek fogadtatása feltehetőleg attól sem független, hogy Klinghammerék képesek lesznek-e megakadályozni a forráskivonást, illetve biztosítani, hogy a terület megkapja a beígért pénzeket. Ahogy arról beszámoltunk, a kormány különböző jogcímeken (PPP-konstrukciók kiváltása, a korábbi európai uniós pályázati önrészek biztosítása, intézményi adósságátvállalás, majd a Felsőoktatási struktúraváltási alap létrehozása, valamint kiválósági támogatások odaítélése) összesen 58 milliárd forint támogatást ígért be 2013-ra, hogy a tüntetéseket leszerelje. Eddig azonban csak a támogatás elenyésző része érkezett meg: a rektori konferencia egy hónapja követeli az ígéret beváltását.

A vitaanyagban szerepel az az elképzelés is, hogy az állam teljes egészében konszolidálja  a PPP-konstrukcióban megvalósult intézményfejlesztési beruházásokat, mert a hiteltörlesztés az egyetemek működési forrásait apasztják – az indoklás szerint csak így lehetne mérni, hogy az egyetemek működtetése valójában mennyibe kerül. De hogy ennek ténylegesen mennyi esélye van, nem nehéz kitalálni, ha arra gondolunk, hogy mindeközben a túlzottdeficit-eljárás megszüntetésére tekintettel bemondott megszorításokat is el kellenie hárítania a felsőoktatás rendszerének.

Ha a cikket érdekesnek találta, látogasson el a hvg gazd Facebook-oldalra, és nyomjon rá egy "Tetszik"-et. Plusztartalmakkal!