A diákoknak nincs vesztenivalójuk, a kormány menekül
Az egyetemisták és szimpatizánsaik a kormány mindennemű próbálkozása ellenére szerdán is az utcára vonulnak. A 6 pontos követelésük mögé álltak a rektorok, az egyetemi oktatók és az ágazati szakszervezetek. De mit követelnek, és mit gondoljunk erről? A hvg.hu útikalauza a kormány szerdai bejelentései tükrében - laikus tüntetőknek.
Hétfő éjjel a felsőoktatásban dolgozók csatlakoztak a hallgatókhoz, aláírták a diákok hatpontos követelését, és felajánlották segítségüket a köz- és felsőoktatási koncepció kidolgozásában. Ennek érdekében közösen megalapították a Felsőoktatási Egyeztető Fórumot, amely a tárgyalópartnere lenne a kormánynak a reform megtervezésében.
A kormány az elmúlt napokban igyekezett mindent megtenni, hogy a szerveződőket leszereljék. "Megszüntették” a keretszámokat, hoztak egy „bárhogyan érthetjük”-törvénymódosítást, amely a kormány hatáskörébe helyezte a felvételi adatok ismeretében a kapacitásokról szóló döntést, szerdán délben pedig látszólag visszavonulót fújtak, és legalább 55 ezerre emelték az államilag támogatott helyek számát, a felsőoktatási költségvetést pedig az ideihez képest is megemelték 24 milliárddal.
Úgy néz ki, a kormány igyekszik megosztani a frontot: az egyetemisták fő követelését megadni (visszaállítani a keretszámokat), az intézmények fenntartói támogatásán viszont érdemben nemigen változtatni. A tüntetők aligha elégszenek meg ugyanakkor ezekkel a rögtönzésekkel. A kormány szavahihetősége olyan mértékben erodálódott a kérdésben, hogy a fórum nagyjából olyan gyanakvással szemléli a kabinetet, mint az Ellenzéki Kerekasztal 1989-ben a szemben ülő MSZMP-t és társszervezeteit.
Bár a szervezetek a ma is folytatódó tüntetés követeléseit hat pontba foglalták össze, ezek lényegében háromban leírhatók: a fórum átfogó oktatási reformot követel, melynek egyik alapelve lenne a szociális esélyegyenlőség biztosítása („Reformot, ne megszorítást!”). Ami a felsőoktatás 2013-as finanszírozását illeti, a keretszámokat illetően a 2011-es, az összforrásokat tekintve pedig legalább az idei előirányzat biztosítását követelik azonnali intézkedésként („Vissza a rajtvonalra a finanszírozásban!”). Harmadrészt pedig ki akarják mondatni a hallgatói szerződés intézményének megszüntetését és az egyetemi autonómia feltétlen tiszteletben tartását („Ne zsarolják a felsőoktatás szereplőit!”).
Ha egészen röviden el akarjuk mondani a követelések lényegét, akkor nagyjából a korábbi status quo visszaállításáról és az oktatás átfogó reformjának és végrehajtásának közös megtervezéséről van szó.
„Reformot, ne megszorítást!”
Az Orbán-kormány a tényleges célját (a Széll Kálmán-terv verzióiban leírt folyamatosan növekvő forráskivonást) az önköltséges felsőoktatás címszóval próbálta eladni, és egy olyan kommunikációval erősített rá, hogy egyetemi túlképzés („diplomás munkanélküliek”), illetve fölösleges kapacitás van a rendszerben. Emögött – bárhogy is kereste a hvg.hu az elmúlt másfél évben – valódi koncepció nem volt, már az alapvetések is megkérdőjelezhetőek voltak, és nem is következhetett belőlük semmi működőképes.
Azt látni kell, hogy a költségvetés korlátozottan tudja csak vállalni a hallgatók képzésének finanszírozását. Azt, hogy felülről nyitott végű legyen az alap (magyarán: ne legyenek keretszámok, akárhányan bekerülhessenek a felsőoktatásba), nem viseli el, mert az a többi alrendszer (egészségkassza, nyugdíjkassza) biztonságos működését is veszélyeztetné. Így annak sincs túl nagy veleje, hogy legalább 55 ezerre emelik az államilag támogatott helyeket: ez valószínűleg legfeljebb 55 ezret jelent majd. Ugyanakkor van egy erős versenyképességi nyomás is, amely azt diktálja, hogy növekedjen a diplomások aránya, ami Magyarországon uniós összehasonlításban még mindig alacsony. Az elhangzottakkal ellentétben a felsőfokú diploma könnyebb álláshoz jutást, magasabb fizetést és nagyobb társadalmi presztízst jelent; diplomás munkanélküliségről beszélni teljes félreértés. A társadalmi haszna miatt ugyanakkor indokolhatatlan, hogy miért kellene az államnak a képzésfinanszírozásból kiszállnia, amikor egyébként magasabb hozzáadott értékű, innováción és K+F-en alapuló munkahelyteremtésen dolgozik.
Ami a fölös kapacitásokat illeti, ahhoz nem kell 18 éves érettségizőkkel kísérletezni, hogy látni lehessen, milyen képzésekre nincs kereslet. De szemmel láthatóan eddig egy kormányzat se merte meglépni a leépítéseket, és itt – egyébként helyesen – olyan szempontokat is figyelembe vesznek, mint a vidéki felsőoktatási intézmények helyi gazdaságban és társadalomban betöltött szerepe. Számos párhuzamosság azonban egy egyetemen belül is akad („bölcsészeket sok helyen nemcsak bölcsészkaron tanítanak”). De ezekhez is óvatosan és átgondoltan kellene hozzányúlni.
A felsőoktatás átalakításának kapcsolódnia kell a közoktatáséhoz: ezt legjobban talán épp a szociális esélyegyenlőség szemszögéből lehet igazolni. A szegény családokból származó gyerekek nagy része ugyanis már korábban kibukik az oktatási rendszerből, minthogy odaérne az egyetemi felvételihez.
„Vissza a rajtvonalra a finanszírozásban!”
Ha a december eleji kormánydöntésnek megfelelően érvényesültek volna a jövő évi felsőoktatási előirányzatok, akkor az Orbán-kormány 2011-hez képest (amikor 189,2 milliárd forint az állami támogatás) két év alatt nagyjából 66 milliárddal rövidítette volna meg a felsőoktatás egy évre eső állami támogatását. Ez a forráskivonás az intézményeket hatványozottan sújtja, hiszen míg a hallgatói normatíva fix, arányaiban az intézmények fenntartására kevesebb jut. Az egyetemeknek ugyanakkor nemcsak oktatói, hanem kutatói feladatai is vannak: a több mint harminc százalékos forráskivonás egyetemi műhelyek kivéreztetését eredményezte volna.
A szerdai kormányzati bejelentés értelmében leginkább annak garanciáját nem látni, hogy mi lesz az egyetemek működési finanszírozásával. A kormány ugyan emeli 24 milliárddal a felsőoktatás támogatását, de ezek nagyrészt fejlesztésekkel kapcsolatos támogatások biztosítása, adósságrendezés (uniós pályázatokon való önrész biztosítása, egyetemi adósságok rendezése, valamint PPP-konstrukciók kiváltása), valamint a keretszámok emeléséből következő többlet.
A kormány eredeti elképzelése még az volt, hogy a forráskivonást részben hallgatói befizetésekkel pótolja vissza az államilag támogatott helyek csökkentésén keresztül, a piaci alapú, költségtérítéses és az államilag támogatott képzések (lásd ún. részösztöndíjak) egybenyitásával. Annak érdekében pedig, hogy lehetőleg ne essen vissza radikálisan – az egyetemek működését veszélyeztetően – a képzésben részt vevők köre, és ne kelljen tandíjról beszélni, az egyetemisták szempontjából kedvező kamatozású, államilag támogatott diákhitelrendszerrel próbálta biztosítani a rendszer fenntarthatóságát. De a kormány számításait a tüntetések keresztülhúzták.
Most csak azt látni, hogy a részösztöndíjakat megszüntetik. Lesznek az államilag támogatott helyek: az idei adatot figyelembe véve 37 ezer alap- és osztatlan képzésben, 16 ezer pedig a mesterképzésben. (De ebben sem lehetünk biztosak.) Ugyanakkor a kormány szándéka látszólag nem szűnt meg, hogy az államilag támogatott helyek elosztásán keresztül befolyásolja, milyen szakirányokat tart támogatásra méltónak és miket nem. A ponthatárokon keresztül nemcsak a keretszámot tudja megszabni, hanem intézményi és szaki bontásban a felvehető hallgatókat is szűrheti a relatív teljesítményüktől függetlenül. (Adott esetben egy maximális pontszámot szerző jogász képzését nulla forinttal támogatja, egy épphogy megfelelt műszakisét viszont teljes összeggel. Így a keretszámokat illetően sem beszélhetünk a status quo visszaállításáról (még ha a számok stimmelnek is.)
A kormány nem beszélt arról, hogy mi lesz a diákhitel 2-vel, pedig arra is ráférne az újragondolás. A diákhitel 2-t alapvetően az a helyzet szülte, hogy a felsőoktatás kieső bevételéből számolták vissza, melyik képzés mennyibe kerüljön, ami miatt sokkal többre jöttek ki a képzési díjak, mintha a tandíjat egy felsőoktatási koncepció alapján dolgozták volna ki. Az így kiszámolt tandíjak ijesztő mértékűnek tűntek még az eddigi költségtérítéses képzési utakkal összehasonlítva is. Többmilliós adósságba nem szívesen verte volna magát senki, különösen azt követően, hogy az elmúlt évek az embereket arra tanították, hogy óvakodjanak a nagy értékű kölcsönöktől. A „nagy találmány”, a diákhitel 2 ebben a formájában nemcsak elvétette azt a célt, hogy biztosítsa a felsőoktatáshoz való tömeges hozzáférést, hanem megvan az a konstrukciós hibája is, hogy nem lehet finanszírozni a költségvetésen kívüli eszközökkel. Ha bejött volna a kormányzati várakozás, akkor az nemcsak rövid úton elégette volna a Széll Kálmán-terv megtakarításait, hanem egy újabb nagy állami támogatási kassza megnyitásával jelentősen növelte volna az államadósságot.
Látni kell, a kormány nem azt tette, mint amiről ma szó van Európában, hogy a versenyképesség javítása érdekében egy százalékos felsőoktatási büdzsét megpróbálták volna a magánfinanszírozás erősítésével GDP-arányosan növelni, hanem ez utóbbival próbálták a forráskivonást pótolni. Ez megbukott. Egyrészt azonban nem sikerült a status quót a kormányzati kommunikáció ellenére sem ebben a kérdésben visszaállítani, másrészt pedig még mindig nincs válasz arra a kérdésre, hogy hogyan lesz itt fenntartható, versenyképes felsőoktatás.
"Ne zsarolják a felsőoktatás szereplőit!"
A Felsőoktatási Egyeztető Fórum célja, hogy azonnali hatállyal a kormány törölje el a hallgatói szerződést és óvakodjon az egyetemi autonómia korlátozásától (például ne küldjenek kormányzati komisszárokat – lásd: kancellár – az egyetemek működtetésére). Mindkét követelés a korábbi status quo visszaállításához kapcsolódik, de mindkettő magyarázatra szorul.
A hallgatói szerződést a kormány két jelenség miatt vezette be: egyrészt állítása szerint fele annyian zárják le diplomával a felsőoktatási tanulmányaikat, mint ahányan bekerülnek (tehát nagy a lemorzsolódás). Másrészt pedig nem szeretné, hogy Magyarország a külföldieknek képezzen állami pénzen magyar munkaerőt, aminek a jelenségére a nagyarányú orvoselvándorlás hívta fel elsősorban a figyelmet – márpedig az orvosképzés a legdrágább a szakirányok között.
Azt nem lehet mondani, hogy a kormány problémafelvetése ne lenne valós. A lemorzsolódás és az elvándorlás is valódi gond. De ahelyett, hogy szembenéztek volna a valós okokkal, nekimentek az egyetemistáknak, és azt mondták, hogy a tanulmányi szerződésre azért van szükség, mert a jelentős részük trehány, csak ellébecolja a diákéveket, és a rendes képzési idő másfélszerese alatt sem végez. Vagy ami még rosszabb, csak a saját hasznukat nézik, a kitaníttatásuk után veszik a sátorfájukat, és kimennek külföldre. Ebből indult ki a kormány egy egész generáció önérzetébe taposó kommunikációja, amire ráhúztak egy tanulmányi szerződés nevű büntetőintézkedést, amit nemcsak a népnyelv nevez „röghöz kötésnek”, hanem maguk között is így hívják. Ha csak ezt nézzük, teljesen érthető, hogy az egyetemisták ezt kikérik maguknak. A kormány ráadásul teljesen érzéketlen arra, hogy a röghöz kötéssel mit kommunikált, és mintha mi se történt volna, hasonló indokokkal ragaszkodna a tanulmányi szerződéshez.
Ne feledjük, egy sor releváns indokot lehet megemlíteni a lemorzsolódással kapcsolatban, igaz, akkor a mindenkori oktatáspolitikának kellene mélyen a tükörbe néznie. Így például közismert jelenség, hogy a képzési normatíva megszerzése miatt sok intézmény alacsony bejutási követelményeket támaszt, így jó néhányan szükségszerűen csalódnak, hiszen nem mindenkinek van meg egy-egy képzési területhez az affinitása – de ezzel nincs időben szembesítve. Közismert az is, hogy vannak olyan karok, melyeknél íratlan szabály, hogy a második évre a hallgatók felét kibuktatják. A képzés viszont rugalmatlan, a menet közbeni váltást a csalódottaknak vagy eltanácsoltaknak csak nagyon korlátozottan teszi lehetővé. Így, aki útközben menne át más szakra, annak újra kell kezdenie a bemenetnél. Ha pedig valaki nem jut el a diplomáig, nem kap semmilyen papírt az elvégzett tanulmányairól, ami lehetővé tenné, hogy valamiféle ráépülő szakképzéssel egyszerűbben és gyorsabban szerezzen szakmát. (Magának a felsőfokú szakképzésnek sincs meg a helye a felsőoktatásban. A legtöbben az egyetem előiskolájának tekintik, pedig ha jól működne, főként azoknak szólna, akik a felsőfokú tanulmányaik közben vagy után lennének pályaelhagyók.)
Ez a helyzet rossz a diákoknak és az államnak is, de semmiképpen sem lehet az előbbiek nyakába varrni a teljes holtteher veszteséget. Sokkal inkább hibás a egyetemi szféra a rossz gyakorlatért és az oktatáspolitika, hogy ezeknek a problémáknak a megoldását elszabotálta. A bolognai modell átültetése megoldás lehetett volna, de ehhez ténylegesen át kellett volna szabni a cső jellegű képzési utakat, azt, hogy van több száz szakirány, ami a végén nagyjából ugyanannyi szakképesítésnek felel meg. Ehelyett az alapképzésben elég lett volna néhány nagy képzési terület megnevezése, ami könnyű átjárhatóságot, a kompetenciák fejlesztésére koncentráló képzési szerkezetet és a specializálódás eldöntésének időbeli kitolását tette volna lehetővé (amikor a diák már jobban tudja, hogy mivel szeretne majd foglalkozni). Ehhez persze ki kellett volna dolgozni az ennek megfelelő tanterveket és tananyagokat.
Ugyancsak tényleges gond az elvándorlás, mellyel kapcsolatban az államnak lehet jogos igénye, hogy közpénzen ne külföldre képezzen munkaerőt. Azonban ezt nem büntető alapon kell szabályoznia, hanem kölcsönösen méltányolható feltételekkel. A diplomás merően közgazdasági alapon mérlegelhesse, egyéni haszna van-e akkora, hogy megérje elhagyni az országot akkor is, ha a kitelepülési költségek közé bele kell számítania a képzési díja méltányos törlesztését (például egy tízéves futamidejű hitelkonstrukció formájában). Így amikor a kormány ragaszkodik a tanulmányi szerződéshez, nem szabad szemet hunynia afölött, hogy számos egyéb kérdést kell ezzel párhuzamosan rendszerszinten megoldania
Hasonlóan differenciáltan kell kezelni az egyetemi autonómia kérdését, amely az NGM által kiküldött kancellárral kapcsolatban jött képbe. Abban nem lehet vita, hogy az egyetemi képzés tartalmi ügyeibe az állam ne szóljon bele, a tanszabadság érinthetetlen. Ugyanakkor az állam a rendszerváltás óta úgy finanszírozza a felsőoktatást, hogy gyakorlatilag nem határoz meg minőségi követelményeket: nem differenciál aszerint, hogy hányan morzsolódnak le, hányan tudnak egy bizonyos időn belül elhelyezkedni, milyenek a kutatási eredményei, mennyire elégedettek a hallgatók stb. (Ezek közül a finanszírozás egyetlen indikátort sem vesz igazán figyelembe.)
Az egyetemek felelőssége a kérdés megoldásában a mindenkori kormányzattal közös. Az egyetemek milliárdos bevételű üzemek: egy ekkora méretnél már rég ki kellett volna alakulni annak a működtetési modellnek (menedzsmenttel és annak munkáját ellenőrző felügyeleti grémiummal), mely egy ekkora „vállalat” professzionális működtetését megoldja. És nem csak akkor felszisszenni, amikor megpróbálnak valamilyen név alatt kormányzati komisszárokat kiküldeni (ilyen próbálkozás Magyar Bálint minisztersége alatt is volt). Jelenleg az összes vezető az adott egyetemi önkormányzat választott embere, akik bizonyos értelemben a választóik fogságában vannak. Ez jól kimutatható például a fejlesztési pénzek elköltésén, amely kevésbé az összehangolt célok, mint inkább az egyetemi erőcsoportok viszonyai mentén írható le.
A kormány tehát továbbra se adja fel, hogy bezsarolja az egyetem szereplőit. Ugyanakkor a tanulmányi szerződés és az egyetemek professzionális működtetésének kérdése a egyetemi autonómia tiszteletben tartásával is csak rendszerszintű, egyeztetéseken alapuló átalakításokkal oldhatók meg.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
