„Nyolc évvel ezelőtt, tizenhét éves koromban piacoztam először, addig apám csinálta. Az árut még most is ő hozza Pestről, nagykereskedésekben vásárolja a táskákat, olcsóbbat és jobb minőségűt is – mondja Laci, aki hét közben üzemben dolgozik, és csak hétvégenként járja a vásárokat. Fél évvel ezelőtt helyezkedett el, mert a párjával elhatározták, nem várnak tovább, gyereket vállalnak, de a piacozásból egyedül nem lehet fenntartani családot. Laci szerint a Dél-Alföldön a mórahalmi a legjobb, ide járnak a legtöbben. „Naplót vezetek a mindenkori forgalomról, napra pontosan bejön az előző évi, ma jó piac lesz” – fűzi hozzá.

Hajnali négy óra múlt, befordulunk a kapuhoz, hosszú sor áll, majd fél óra, míg bejutunk. „Van, aki már előző este beáll a parkolóba, akinek nincs bérlete, annak szinte verekedni kell a helyért, de még bérlettel is időben kell érkezni, mert egy óra múlva már másfél kilométeres sor fog itt állni. Nekünk bérletünk van, ötvenezer forint egy évre.”

Laciék foglalása 8 méterre szól, de máris szóváltás kezdődik, elfoglalták a bérletes hely egy részét. Nem tudja felállítani a standját a napijegyet váltó autójától. A kisbuszból hárman pattannak ki, ők már éjfél óta ott fagyoskodnak a kocsiban, Nyíregyházáról jöttek még tegnap, ingerültek. Egy kis rohangálás után jön a biztonsági őr, igazságot tesz, lecsillapodnak a kedélyek, majd mindenki nekilát a kipakolásnak.

Kovács Brúnó

Közben pirkad, indul a vásár.

Egy alku a sok száz közül

„A két kerék, a lassító és a drótfonatkészítő, együtt 15 ezerért, jó? Adjon már kedvezményt, ha ennyi mindent vásárolok! – tartja a kezében a megkopott szerszámokat a férfi. „Az a lassító az üzletben 30 ezer forint, ne vicceljen!” – replikázik a Wartburgja előtt egy pléden áruló nyugdíjas, és hozzáfűzi: az árum felét el kell adnom, hogy kijöjjön a helypénz. Mindketten küzdenek, ki-ki az igazáért.

A potenciális vevőtől megtudom, hogy 60 éves munkanélküli, nyugdíj előtt áll pár évvel, már hosszú idő óta nincs munkája. Azért jött ki a piacra, hogy néhány szerszámot összeszedjen, és belefogjon valamibe: megjavítson ezt-azt, kinek mire van szüksége. „Mert 22 800 forintból, ahogy mondja, nem lehet megélni.”

Vele szemben a valaha építész technikusként dolgozó 80 éves bácsi sem enged az árból. Még a szája széle is remeg a dühtől. „Nekem meg hat unokám van. A szüleik, a gyerekeim munkanélküliek. Nekünk is kell a pénz.” Az üzlet meghiúsult, mindenki rosszul járt. Pár órával később, a vevőjelölt újra felbukkan, látom a kezében a drótfonatkészítőt, a kerekeket, a drága lassítót nem vette meg. „Szerintem az öreg nem is tudta mi ez a cső. Ez egy drótfonatkészítő, a kerítéshez valót lehet elkészíteni belőle, ideadta 1000 forintért, majd kezdek vele valamit. Ha mást nem, eladom ötször ennyiért” – vigyorog kajánul, majd eltűnik a tömegben. 

Minden otthonról?

Nyolc darab tárcsás mosógép, televíziók, székek, fotelok az egyik standon. „Otthonról hoztam, ami felgyűlt – válaszolja a meglett férfi, kérdésemre. Amikor azt firtatom, honnan a rengeteg régi mosógép, az árus faarccal kész válasszal szolgál: „Nekünk van a családban egyedül magánházunk, így hozzánk hordja az egész rokonság a kiselejtezett cuccokat”.

Kovács Brúnó

Akármerre megyek, mindenütt csak az otthonról hozottat, a sajátot kínálják. Örökségből való az öntöttvas kályha is, a kolbászfalvi dédi kályháját árulják 45 ezer forintért. „Az örökösök” már a szombat estét is a parkolóban töltötték, hogy helyet kapjanak. Egy házaspár Wonderful Britain köteteket kínál gyertyatartók, serlegek mellett. „Minden eredeti angol”, természetesen, a pár Londonban dolgozott évekig, ott szedték a holmikat össze, csak aztán hazajöttek.

Egy nagy asztalról áruló, jól öltözött őszes férfi nem csinál titkot abból, hogy portékáit német családoktól szerezte, pénzért. Szobrocskák, poharak, tányérok, serlegek, bőrtáskák. „ A baj a lomisokkal van – mondja – rontják az üzletet. Áron alul adnak mindent, rendet kellene csinálni”. Egy kicsit odébb egy piacos nem is titkolja, hogy a lomtalanításokból összegyűjtött holmik eladásából él. „A fémeket a haverom viszi, nekem marad az egyéb. A múltkor nyolc darab Bonanza széket adtam el, jó pénzért. Ilyen fogás ritkán akad. A haverom a fémeket viszi, a lemezek kilója 50, a vasé 30 forint körül van. Most Ruzsán voltunk, másfél mázsa fémet szedtünk össze, még nem szedtük szét. Ebből élünk, kérem szépen, nem szégyellem” – s már fordul is egy vevő felé. Egy kisfiú a kezében tart egy kisautót. „Matchbox” – kiált a férfi a kuncsafthoz. Az édesanya csóválja a fejét, és elrángatja a gyereket.

Lehetetlen ellenőrizni

Az áruk eredetét hitelt érdemlően ellenőrizni lehetetlen. Sokan azok közül, akik „az otthon feleslegessé vált holmikat” árulják, bérlettel vannak kint. Nem valószínű, hogy havonta összegyűlne nekik annyi minden, hogy érdemes lenne piacra járniuk. A vásároztató cég örül, ha azt sikerül betartatnia, hogy mindenki akkora helyen árul, amire a megváltott jegye vagy bérlete szól.

A biztonságiak ellenőrzésén egy pszichológusnő akad fenn, aki birkasajtot árul. Otthon a tanyán készítik férjével. Keveset árult, drágább, mint a bolti trappista, de olcsóbb, mint a bolti birka. Kutat a táskájában az őstermelői után, de nem leli. Végül legyintenek az egyenruhások, „futni hagyják”. Az engedélyeket többnyire a hatóságok ellenőrzik. De azt, hogy egy őstermelőnek a tevékenységből befolyt éves jövedelme meghaladja az évi 600 ezer forintot, képtelenség ellenőrizni. A 600 ezres szabály az otthoni ingóságok értékesítésére is áll – ilyenkor a NAV elfogadja, hogy a kereskedés nem üzletszerű keretek között folyik. Ennek ellenkezőjét bizonyítania azonban nehéz, így a termékeket nagykereskedőknél vásárló kereskedők és ténylegesen a saját holmikat értékesítők között a hatóság nem is igen próbál különbséget tenni.

Mérleg

A délelőtti órákban egy zsebkendőt sem lehet leejteni a mórahalmi vásárban, egy óra tájékára csitul a forgalom. Laci szomszédja elkezdi szétszedni a rögtönzött üzletet, rakja el a pulóvereket, kabátokat. „Mintha többet kellene elpakolni, mint amennyit kipakoltunk” – kiált át Lacinak, aki már szedi elő a banános dobozokat, amibe a táskákat elcsomagolja.

„Hát, nekem sem jött be a naplós módszer. Tavaly ugyanezen a napon sokkal többen voltak. Mindenki csak nézegetni, beszélgetni állt meg. Hetven százalékuk ki sem nyitotta a pénztárcáját. Ma fizettem azért, hogy itt lehettem” – von mérleget, és elkezdi lebontani a vasrudakra felterített ponyvákat. Nem úgy a legnagyobb standról áruló cipősnek: minden darabot (csizmát, papucsot, szandált) „akciósan” 1500-ért árult. Az üres dobozok hegyekben hevernek a helyén. Szeméthegyekben.