Az utóbbi években rengeteg vita folyt arról a tézisről, hogy a nyugati világ hanyatlásnak indult, és hogy ezért inkább a dinamikus fejlődést mutató keleti gazdaságok felé kellene orientálódnia Magyarországnak kereskedelmileg és gazdasági filozófiájában.

Ennek a vitának már a kiindulópontját érdemes vitatni. A gazdaság nem vákumban működő, elszigetelt egység, ugyanolyan elválaszthatatlanul el van keveredve a politikai, kulturális, társadalmi értékekkel, mint a tejeskávéban a kávé a tejjel. Nem világos, hogy miért kellene ezeken a területeken igazodni egy olyan országhoz, amely hosszú történelme egy szakaszában gazdasági értelemben éppen gyorsabb fejlődést mutat, ám a többi területen erősen problémás. Jézus kizavarta a kufárokat a templomból, nem szupermarketet csinált belőle.

Ha ezen túllépünk, abba a problémába ütközünk, hogy ha rossz fogalmakkal vitatkozunk, csak rossz konklúziókra juthatunk. A “Nyugat” ugyanis egyáltalán nem homogén fogalom. Egészen nyilvánvaló, hogy annak bizonyos részei ténylegesen válságban vannak. Mindenekelőtt az angolszász típusú, neoliberális kapitalizmus, amely a hetvenes évek óta épült ki. A nyugati kapitalizmusnak ez a válfaja valóban komoly, mély rendszerválságban van, nem egyszerűen azoknak a periodikusan ismétlődő válságoknak egyikében, amelyekből több mint ötvenet számoltak össze a nyugati országokban a második világháború óta.

Pogátsa Zoltán

Az amerikai gazdaság növekedésének nagy része a Reagan-, Bush Sr.- és Jr.-, illetve különösen az Obama-kormányzatok időszakában az eladósodásból, azaz a jövő generációk megterheléséből jött. Ennek a fenntarthatatlan növekedésnek köszönhetően vált dominánssá európai versenytársaival szemben, és akkor ehhez a fenntarthatatlan gazdasági dominanciához igazodtunk. Annak ellenére volt egyre gyorsuló eladósodásra alapozott az USA gazdasági fölénye, hogy az amerikaiak általában elviekben sokkal elutasítóbbak a keynesiánus politikával szemben.

A neoliberális kapitalizmus erősen financializált, azaz megdöbbentően kevés, igen tőkeerős pénzügyi csoport irányítása alatt áll, és ellenőrizhetetlenül magas komplexitású pénzügyi termékek hatalmas volumenű kereskedelmére alapoz. Ennek rendszerkockázati problémáit a világgazdaság 2008 után egyértelműen megtapasztalhatta. Európában a brit és ír gazdaság ugyanígy a pénzügyi szektor válságától és a brutálisan megnövekedett adósságállománytól szenved. Az angolszász országok alacsony adószintje pedig a középosztály gyengüléséhez, egy szupergazdag felső réteg és egy a megélhetésért küszködő prekariátus kialakulásához vezetett, ahogy azt a híressé vált Piketty-könyv igazolta (Thomas Piketty: Capital in the Twenty-First Century, 2014, angol fordítás – a szerk.). A neoliberális gazdasági világrend pedig lehetővé tette, hogy számos adóparadicsom szívja el más országok forrásait, melyek között nagyobb európai országok, sőt, uniós tagállamok is vannak. Bár Írországban és az Egyesült Királyságban nem, de az USA-ban 2008 után átmenetileg sikerült elfedni a válság éles következményeit, az alapvető szerkezeti változtatások azonban elmaradtak.

Mindennek azonban nem volt hatása a “Nyugat” másik részére, elsősorban a stabil és gazdaságilag töretlenül sikeres kontinentális jóléti államokra (Ausztria, Hollandia, Németország), illetve a még náluk is impozánsabb eredményeket hosszabb távon felmutatni képes skandináv jóléti államokra. Ezt a distinkciót különösen annak fényében fontos megtenni, hogy a ‘nyugati hanyatlás’ tézis képviselői külön kiemelik, hogy szerintük a jóléti állam halott. Az empirikus adatok szerint azonban olyannyira jó egészségnek örvend, hogy az Európai Unió versenyképességi listáját évről évre ezek a jóléti államok vezetik. Náluk a legmagasabb a foglalkoztatás, amely nem utolsó szempont egy magát munkaalapú társadalomként definiáló ország szempontjából. Ráadásul a foglalkoztatottak bérei a magas hozzáadott értékű termelésre, a növekvő termelékenységre alapozva magas béreket garantálnak, amely a multiplikátor hatáson keresztül további foglalkoztatást indukál.

Mivel ezek a jóléti államok igen fegyelmezett költségvetési politikát alkalmaznak évtizedek óta, ezért adósságállományuk sem jelent problémát számukra. Ismét csak fontos tanulság egy olyan, igazodni kívánó országnak, amely Alaptörvénybe foglalta az adósság elleni küzdelmet. Mindezek mellett a jóléti államok a nyugati világ legegyenlőbb társadalmai, elhanyagolható gyerekszegénységgel, ami ismét csak megfontolandó lehet annak a Magyarországnak, ahol manapság négymillió ember él létminimum alatt jövedelemből, és amelyet gyerekszegénység tekintetében csak Bulgária előz meg.

A “Kelet” ugyanúgy nem homogén fogalom gazdaságfilozófiai értelemben, mint a “Nyugat”. A keleti nyitás filozófiája tekintetében Oroszország, Törökország és Szingapúr került megemlítésre, mint követendő példa. Ezeket az országokat azonban valójában vagy nem követjük, vagy nem is követhetnénk, vagy nem is lenne érdemes követni. Oroszország köztudottan fosszilis ásványkincsek exportjára alapozott, azoktól függő gazdaság, amelynek diverzifikációját a Putyin–Medvegyev-páros évtizedes stratégiai fogadkozása ellenére nem voltak képesek végrehajtani. Ezt a modellt mi ásványkincsvagyon hiányában képtelenek vagyunk másolni. Törökországban Erdogan miniszterelnöksége alatt egy urbanizációs boom folyt le, ahol több tíz millió anatóliai lakos költözött át Isztambulba, Ankarába és a mediterrán növekedési övezetekbe.

A metró, vonat, repülőtér, bevásárlóközpont és egyéb infrastrukturális fejlesztések pénzügyi, társadalmi és környezeti értelemben is fenntarthatlan építési konjunktúrához vezettek, világszerte kritizált, fenntarthatatlan gigantikus metropolizációhoz, mindenekelőtt Isztambul városának 18 milliósra (!!!) becsült felduzzasztásához. Ezt a modellt nem lenne kívánatos Magyarországon követni, és az utóbbi egy évben ráadásul látványos összeomláshoz is vezetett. A szingapúri modellt pedig ténylegesen nem követjük. A második világháború után évtizedek során meghatározó szerepet játszó Lee Kwan Yew elnök stratégiájának központi eleme a szingapúri társadalom tudásszintjének, képzettségének, hozzáadott értékének, termelékenységének emelése volt. A világháború utáni államalapítás, a britek távozása után a társadalom nagy része írástudatlan volt. Ezt sikerült az oktatási rendszer folyamatos fejlesztésével odáig javítani, hogy a kis ország ma már a PISA-listák sztárja, emellett magas hozzáadott értéket termelő, kiemelkedően magas bérezésű első világbeli ország. Hasonló folyamatok játszódtak le Japánban, Dél-Koreában és más távol-keleti konzervatív fejlesztő államokban, köztük manapság Kínában is. Ezzel a filozófiával szembe menve Magyarország az utóbbi években radikálisan kivonta az oktatásból a forrásokat, és ma már a GDP arányos oktatási ráfordítás tekintetében sereghajtó az unión és az OECD-n belül.

A vita iróniája, hogy míg a jelenlegi magyar kormány gazdaságfilozófiáját ellenfelei általában unortodoxnak csúfolják, illetve Matolcsy György vállaltan annak hirdeti, addig a gyakorlatban az leginkább a neoliberális angolszász modellhez hasonul. (Orbán Viktor miniszterelnök a brit sajtónak nyilatkozva rendszeresen Margaret Thatcher hívének vallja magát, a milánói globális szabad kereskedelmi csúcson pedig kifejezetten hitet tett a szabad kereskedelem mellett, illetve úgy nyilatkozott, hogy szerinte a magyar gazdaságfilozófia leginkább a brithez áll közel.) Az olyan meghatározó gazdaságpolitikai elemek, mint a gazdagoknak kedvező egykulcsos adó, az állam folyamatos leépítése ellenére szép csöndben növekvő adósságállomány, a represszív foglalkoztatáspolitika, a hazai nagyvállalati szektor erőteljes preferálása a külföldi versenytársakkal szemben, a végletekig meggyengített munkavállalói jogok és számos más intézkedés a valóságban pontosan arra a pályára állította Magyarországot, amelyen a neoliberális angolszász országok jártak, és amelyet a ‘hanyatló Nyugat’ túlzó általánosításán belül tényleg joggal azonosíthattunk dekadensként.