Magyarországon nagyon sokszor fölöslegesen magyarázzuk valakinek, hogy bajban lesz időskorában, és a jelenleginél jóval kevesebb, lehet, hogy csak harmadennyi nyugdíjat kap majd az államtól. Sokan tisztában vagyunk ezzel, és rettegünk az időskori nyomorgástól. Egy felmérés szerint a magyar lakosság túlnyomó többsége arra számít, hogy a mai fiatalok sokkal rosszabb helyzetben lesznek időskorukban a mostani nyugdíjasoknál, és a magyarok több mint kétharmada abban sem bízik, hogy kényelmes nyugdíjas éveket tud biztosítani magának. Vagyis tisztában vagyunk azzal, hogy kicsit cudar jövő vár ránk.

Ennek ellenére nemzetközi viszonylatban mi értjük a legkevésbé a nyugdíj-megtakarítások szükségességét: nem takarékoskodunk rendszeresen, és semmilyen tervünk sincs a nyugdíjas éveinkre. Pedig ha arról kérdeznek minket, hogy mekkora összeget szeretnénk nyugdíjként, átlagosan az aktív jövedelmünk 83 százalékát jelöljük meg. Nem rossz arány, ma pont ekkora az induló állami nyugdíj az aktív jövedelemhez képest, és ma 132 ezer forintot jelent ez a kezdőnyugdíj átlagosan. De ha valóra válik a szakértők horror forgatókönyve, ez a 2050-es évek körül már csak harmadennyi lehet.

MTI / Marjai János

A magyaroknak azt se nagyon kell magyarázni, hogy félre kell tennünk valamennyi pénzt, ha az aktív éveinkhez hasonló időskori életszínvonalat akarunk (ha arra kíváncsi, hogy mennyi pénzt is kellene félretenni, ezt a cikkünket olvassa el!). Sokan fontosnak tartjuk a nyugdíj-előtakarékosságot, de kevesen vannak, akik valóban félre is tesznek, és például kötnek egy nyugdíj-biztosítási szerződést.

Miért költjük el minden pénzünket ahelyett, hogy egy részét elhelyeznénk a nyugdíjszámlánkon? Gyakori válasz, hogy túl kevés, amiből félre kellene tenni. Csakhogy sok magyar még egészen minimális összegről sem mond le azért, hogy legalább annyival kényelmesebb élete legyen nyugdíjaskorában. Olyan ez, mintha folyamatosan minden pénzt jelenlegi önmagunknak adnánk, időskori önmagunknak pedig semmi nem marad, hiába tudjuk, hogy ezzel az időskori szegénységünk esélyét növeljük.

De akkor miért csináljuk ezt, és hogyan cselezhetnénk ki magunkat? Más szavakkal, hogyan juthatnánk el a nyugdíjaskor küszöbére úgy, hogy az anyagi forrásaink elegendőek legyenek az addigi életszínvonalunk fenntartásához, de legalábbis alig kelljen alábbadni?

Mindennapi pillecukrunk

A pénzzel és a nyugdíj-előtakarékossággal úgy vagyunk, mint gyerekkorunkban az édességgel. Csak a kísértések változnak, lényegében ugyanazokat a stratégiákat használjuk egész életünkben.

Erre mutatott rá a híres pillecukorteszt. A kísérletet a Stanford Egyetem pszichológusai, Walter Mischel és munkatársai végezték el az 1960-as években, és egy egyszerű feladattal súlyos dilemma elé állították az óvodásokat (Walter Mischel a kísérletről és utóéletéről írt Pillecukorteszt című könyve idén jelent meg a HVG Kiadónál).

A kísérlet lényege az volt, hogy a gyerekek választhattak az azonnali jutalom, egy pillecukor, és a nagyobb jutalom, két pillecukor között. Leültették őket egy asztalhoz, eléjük tettek egy pillecukrot, és azt mondták nekik, hogy ha nem eszik meg, amíg a kutató visszatér a szobába, akkor türelmük jutalma egy helyett kettő pillecukor lesz. Ezután 15-20 percig hagyták őket egyedül várakozni.

A gyerekek vívódása sokat elmond arról, mennyire kínozza az embert kicsi korától fogva, ha nem elégítheti ki azonnal a vágyait, és arról is sokat elárul, hogy eltérő mértékben vagyunk képesek megőrizni az önuralmunkat, későbbre halasztva vágyaink kielégítését.

Az amerikai kutatók az egyik legérdekesebb dologra csak évekkel a kísérlet után jöttek rá. Kiderült ugyanis, hogy az ovisok viselkedése a kísérletben, vagyis az, hogy sikerült-e késleltetniük a vágyuk teljesülését, előre jelezte jövőbeli életük alakulását. Minél tovább voltak képesek várni, annál nagyobb pontszámot értek el az egyetemi felvételin, alacsonyabb lett a testtömegindexük, kevésbé volt rájuk jellemző valamilyen függőség, jobb önbecsüléssel rendelkeztek, eredményesebben valósították meg céljaikat, és rugalmasabban birkóztak meg a frusztrációval és a stresszel.

Azt persze a pillecukorteszt kitalálója is hozzáteszi, hogy az önuralom, a pillecukorra való várakozás képességének megléte nem garancia arra, hogy az ember az élete minden területén és minden körülmények között sikeres lesz. És az a következtetés sem vonható le a kísérlet résztvevőinek életéből, hogy aki gyerekkorában elhasalna a pillecukorteszten, az mindenképpen sikertelenségre számíthat.

Mi köze ennek a nyugdíjhoz?

A pillecukortesztet minden alkalommal elvégezzük, amikor arról döntünk, hogy most szerezzük-e meg magunknak, amire vágyunk, vagy elhalasztjuk a vágyunk teljesítését egy jobb állapot reményében. Ezt a tesztet végezzük akkor is, amikor a nyugdíj-előtakarékosságunkról döntünk. És jellemző ránk, hogy súlyosan leértékeljük a jövőbeli jutalmakat, ami a nyugdíjtervezésben nem szerencsés. Innen egyenes út vezet ahhoz, hogy váratlanul ér minket, milyen keveset takarítottunk meg nyugdíjaskorunkra, amikor 65 éves jövőbeli énünk jelenbeli énünkké válik.

Persze ettől a magyarázattól még nem lesz könnyebb hónapról hónapra lemondani egy bizonyos összegről.

Most tegyen egy próbát ön is: utazzon előre az időben, és képzelje el magát időskorában! Az, hogy mennyire sikerült, valószínűleg sokat elárul arról, hogy mennyire képes rávenni magát a nyugdíj-előtakarékosságra.

A pillecukortesztet kitaláló Mischel szerint a gyerekeknél a várható nagyobb adag édesség mentális megjelenítésétől függött, hogy hajlandóak és képesek voltak-e várni rá. A nyugdíj-előtakarékosságnál lényegében ugyanez számít: fiatalon ahhoz mérten vagyunk képesek kötődni jövőbeli önmagunkhoz, hogy milyen kép él bennünk. Ebben elég nagyok a különbségek közöttünk. Vannak, akik szorosabb érzelmi kapcsolatban állnak és erőteljesebben azonosulnak jövőbeli énjükkel, míg mások számára idősebb változatuk akár egy vadidegen is lehetne.

Ha a nyugdíjról van szó, akkor jár rosszabbul, ha inkább az utóbbi csoportba tartozik. A kutatásokból ugyanis kiderül, hogy akik nagyobb folytonosságot éreznek jövőbeli önmagukkal, azok az azonnali kisebb jutalmak helyett a nagyobb jövőbeli jutalmak mellett döntenek a pénzügyeikben, és nagyobb saját vagyont halmoznak fel az életük során.

Amikor a nyugdíjra teszünk félre, lényegében valami olyasmi történik, hogy elképzeljük magunkat öregkorunkban, és minél elevenebben vagyunk képesek megjeleníteni időskori önmagunkat, minél szorosabb érzelmi kapcsolat alakul ki jövőbeli önmagunkkal, valószínűleg annál több pénzt fogunk félretenni. Vagyis sokkal jobban belefoglaljuk énképünkbe és költségvetésünkbe azt, hogy nyugdíjasok leszünk.

De ha ilyen egyszerű a dolog, akkor miért jelent ez még mindig problémát az életünkben?

Ki kell cseleznünk magunkat

A pillecukor és a nyugdíj-előtakarékossági számla egyenlege között nagy különbség van, de Mischel szerint valami összeköti a két helyzetet: életünk során minden alkalommal, amikor ellen akarunk állni valaminek, ami csábít minket, el kell távolodnunk tőle, és elvontan kell kezelnünk, ha meg akarjuk őrizni önuralmunkat. Ha viszont jövőbeli eseményekkel kell kalkulálnunk, akkor közelebb kell kerülnünk hozzá, aktuálissá, élethűvé kell alakítanunk.

Ugyanis ha a megtakarítás a kérdés, a jövővel az a baj, hogy túl távoli, nehezen képzeljük magunk elé a maga konkrétságában és az összes kockázatával. Félresöpörjük a rák, az elszegényedés, a magányos öregkor vagy a betegeskedés rémképét. A jelennel pedig az a baj, hogy túl közeli, nehezen veszünk távolságot tőle, túl sokat költünk, sokat eszünk, cigarettázunk, és nem törődünk a következményekkel.

Mischel könyve alapján két fogást ajánlunk arra, hogy javítson a nyugdíjszámlája egyenlegén. Ahhoz, hogy legyen megtakarítása időskorára, élethűen képzelje el, részletesen, mintha a jelen valósága volna, mit él majd át 65 évesen, megkapva a nyugdíjról szóló dokumentumait, és hogyan fog élni az azt követő évtizedekben. Próbálja meg előre átélni a helyzetet, és úgy képzelje maga elé a lehetséges alternatívákat, mintha máris választania kellene közöttük. Ezzel felkészülhet döntése következményeire.

A jelen csábításaira viszont egy ezzel ellentétes fogás alkalmas: sokkal könnyebb visszautasítanunk a kísértést, ha elvontan és higgadtan gondolunk rá. Ez felülírja az automatikus választ, ami a jutalomhoz vonzana, és a jövőbeli következményekre irányítja a figyelmünket. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az óvodások ellenálltak a pillecukor csábításának: eltolták maguktól, hátat fordítottak neki, vagy elvont fogalmakat találtak ki rá.

Ha a cikket érdekesnek találta, kövesse a gazdasági rovat Facebook-oldalát!