szerző:
Csillag István
Tetszett a cikk?

Orbán egész rendszere hazug politikai konstrukció. Azt hirdeti, hogy nemzeti felemelkedést, középosztályosodást szolgál, miközben a szegényektől elvéve és a közepes jövedelműek stagnáló életszínvonalát garantálva a legfelső két jövedelmi tized gazdagodását: beleértve saját és politikai szűkebb családja nábobbá válását valósítja meg.

Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
Friss cikkek a témában

A hajdani gyász vége…

A 2018. tavaszi választásokig már csak alig néhány nap van hátra. A februári hódmezővásárhelyi polgármester választás ellenzéki sikere váratlanul megváltoztatta a Fidesz és Orbán évtizedes uralmába való beletörődés hangulatát. Mintha valóban igazolódni látszana egyik korábbi írásom mottója: „mindig van remény!” Arra nem vállalkozom, hogy a meglehetősen bizonytalan közvélemény-kutatási adatok, pártvezérek összefogásra buzdító felhívásainak hitelessége, vagy éppen az uralmon lévők magabiztos, boldog jövőt ígérő, vagy éppen fenyegető nyilatkozatai alapján beálljak madárjósnak. Hódmezővásárhely óta naponta érkező, a Fidesz sokszor milliárdos nagyságrendű csalásait, gazdagodását leleplező hírek és az orbáni gőzhenger megállíthatóságába vetett remény felcsillanása azonban arra kényszerít, hogy gyorsmérleget készítsek, milyen tényezők határozhatják meg a közeljövő lehetőségeit.

Nem kérdés, hogy az Orbán- kormány választási kudarca tektonikus változtatások kezdete lehet. Ebből a szempontból mindegy, hogy relatív többséghez juthatnak-e az ellenzék pártjai, vagy csak jelentősen meggyengítik a Fidesz mai kétharmadhoz közeli többségét.  A történet innét kétfelé is ágazhat, egyfelől a választási relatív kudarc meggyőzi Orbánt, hogy még mindig túlságosan „puha” volt, és a rendelkezésre álló eszközeivel (ld. kormányalakítást blokkoló eszközök az Alapokmányban, a rendes kormányzást ellehetetlenítő módszerek, mint Költségvetési Tanács szerepe, vagy egyszerűen a „kopaszok” tömeges színrelépése) átlép az autokráciából, az illiberális demokráciából a korlátlan önkényuralomba: a felvilágosulatlan abszolutizmusba. A másik lehetőség, hogy az ellenzéki pártok sikere elindítja az Orbán-rendszer megroppanását, és az események gyorsuló ütemben vezetnek el Orbán és politikai családja széteséséhez, egy hosszú és nehézkes kibontakozáshoz.

Hazánkban a változásokat mindig a külföldön bekövetkezett események indították el, gyorsították fel, generálták, segítették. Ha 1848-ban lett volna közvélemény-kutatás aligha jelezte volna előre, hogy a márciusi ifjak elsöprik a feudális abszolutizmust, és alig egy hónap alatt az április törvények szentesítésével egy polgári rendszer keletkezik. Az abszolút monarchia megroppanásához nyilván kellett az évtizedekig szorgoskodó reformországgyűléseken felszólalók és az ott ismertetett javaslatok meggyőző ereje, de az áttörést az Európa szerte kitört polgári forradalmaknak Pestre gyakorolt hatása hozta meg. Azért is érdemes egyetlen pillanatra elidőzni az 1848-as polgári forradalomnál, mert akkor sem várta senki, hogy a változások a falvakból (miközben a jobbágyfelszabadítás nem a városiak gondja) indulnak. Akkor sem várta senki, hogy Debrecen, Kolozsvár vagy Kassa polgárai rázzák le a céhek igáját; a pécsi, a győri, vagy akárcsak a pozsonyi nyomdák tulajdonosai követeljék a cenzúra eltörlését. Nem szólok most azokról az eseményekről, amelyek kicsit több mint félévszázada történtek: Nagy Imre miniszterelnökké emelkedésére, később a kínaiak által óhajtott kivégzésére vezettek. Igaz, erőt mutattak is Csurka Istvánnak a pincérnemzetté válástól óvó szavai Monoron, vagy „A Kádárnak mennie kell!”-üzenetet hordozó, a magyar demokratikus ellenzék által írt Társadalmi Szerződés, vagy a rendszerváltás gazdasági programjává vált (általam is írt és szerkesztett) „Fordulat és Reform”. Ezek a nyolcvanas években elmondott és leírt váteszi programok kultúrtörténeti adalékok lettek volna Gorbacsov és a világpolitikában bekövetkezett, a hidegháborút teljes mértékben elsöprő fordulat nélkül. Most sem más a helyzet. Bármennyire is hangsúlyozzák az ellenzék vezetői – helyesen –, hogy Orbánt itthon kell megdönteni, azért érdemes egyszerre körülnézni itthon és a világban is, hogy meg vannak-e ehhez a külpolitikai, világgazdasági kedvező feltételek is. Tudjuk, hogy egymásnak ellentmondó események halmaza a világ, a most az idegenellenességgel harcba hívó jobboldal, a szélsőségesek: a fasiszta-light (ld. Hollandia, Franciaország, Németország, vagy maga a Brexit) egyszerre van jelen, az Európa békéjét és népeinek boldogulását féltő messze tekintő politikával. Nincs lezárt, tökéletességig fejlesztett állapot. Mindig verseny és küzdelem van az irányok között, de ezért fontosak az arányok. És mintha most kedvezőbbé válni készülnének az arányok a hosszú választási év (2017: Hollandia, Franciaország, Németország) sötét árnyainak fenyegetése után. Ez itthon is hat.

*

Az Orbán-rendszer leváltása szempontjából kedvező jel, hogy a választók egyre nagyobb csoportjai kezdik megérteni Orbán politikájának a lényegét: folyamatos mozgósítással, ellenség-képrajzolással elterelni a figyelmet arról, hogy az adófizetők jövedelmének és vagyonának az átcsoportosítása zajlik Orbán és politikai családjának a tagjai javára, és ahhoz, hogy ez az átcsoportosítás folyamatos maradhasson minden eszközzel és minden módon igyekeznek meggátolni, hogy hatalmukat bárki veszélyeztesse. A választók a még rendelkezésre álló „szabad” és független médiákban naponta megjelenő leleplező cikkek, a szájról szájra és telefonról telefonra továbbított hírek hatására egyszerre fogékonyabbá lettek a nagyüzemi méretekben folytatott lopásra, a közönség magas lóról való lenézésére és semmibevételére, az elképesztően durva hatalmi arroganciára: a fenyegetőzésre, a gyerekek megbüntetésére és megfélemlítésére. Fogékonyabbá lettek, mert Hódmezővásárhely után újra van remény, hogy „Van más választás”, ami NEM „Csak a Fidesz”: A közönséget kevéssé érdekli, hogy a tejjel-mézzel folyó hazugságnak és ellenségkép építő kampányon alapuló uralom mechanizmusának mi a helyes elnevezése: maffiaállam vagy fasisztoid mutáció, autokrácia vagy diktatúra, fasizmus-light vagy modernkori feudalizmus. A választók nem várt érdeklődése nyomán nagyon kevésen múlik, hogy a mormogás átcsap-e össznépi elégedetlenségbe, de kevésen múlik az is, ha az orosz mintára alkalmazott megfélemlítés hatására nem akarják megismerni, hogy ki a helyben legerősebb ellenzéki jelölt, nem bíznak abban, hogy mások szavaznak-e rá, és inkább el se mennek, nehogy felírják őket valami listára.

 Nyugatról fúj a szél…

A hazai választók között feltámadt reményt erősíti, hogy a külföldről a magyarországi lakóhellyel is rendelkező választásra regisztráltak száma kétszerese a négy évvel ezelőttinek, ami némiképpen hajaz arra, ami Romániában történt: a román elnök, Klaus Johannis megválasztásakor. Ott is jelentős szerepet kaptak a külföldön szavazó románok a korábban biztosnak hitt eredmény megfordításában.

A belföldi politikai reakciók változására kétségkívül hatással vannak a szomszédban: Szlovákiában bekövetkezett fejlemények, ahol a megbuktathatatlannak hitt Fico-kormány csak a kormányfő lemondásával és új miniszterelnök kinevezésével tudta megtartani uralkodó pozícióját, ami lehet, hogy csak ideig-óráig tart majd. Szlovákia választóinak – hasonlóan Orbánhoz – elege lett Fico és köre korrupciógyanús akcióiból, az alvilághoz épített kapcsolataiból, és az elvileg a jogrend felett őrködő szervezetek elnéző tehetetlenségéből. A szlovák nagyvárosok tömegakció végül megingatták a látszólag megingathatatlant. A külföldi fejlemények között érdemes azt is megemlíteni, hogy a Nagy-Britanniában bekövetkezett orosz eredetűnek tűnő idegméreg használatára visszavezethető gyilkosságok miatt kialakulni látszik Putyin Oroszországától való európai elhatárolódás, amiből Orbán, Putyin első csatlósa aligha vonhatja ki magát. Ha Orbán – legalább néhány hétre – kénytelen a Gazda kezét elengedni, akkor az orosz térnyerés elfogadásával szemben ellenséges, a Fideszben is kétségkívül kitapinthatóan jelenlévő erők is merhetnek távolodni Orbántól.

A külföldi fejlemények közé tartozik az is, hogy az amerikai választók manipulálásának botránya is egyre terebélyesedik, amelynek hatására nemcsak a Facebook – mert ennek az informatikai hálózatokra épített rendszernek a bejelentkezett személyekre vonatkozó adatbázisát használhatták az amerikai elnökválasztást manipuláló cégek – roppanhat meg, hanem megtorpanhat a trumpi nacionalizmus (szelídebben: patriotizmus) térnyerése, ami megint Orbánt gyengíti. A trumpista, blöffölő, nagyzoló, markecoló amerikai nacionalizmus akár kereskedelmi háborúba is torkollhat Kínával, aminek óhatatlanul lesz hatása a pénzpiacokra is, hiszen az USA államháztartási deficitjét finanszírozó amerikai állampapíroknak legnagyobb vásárlója éppen Kína, aki képes egyetlen válaszlépésével meglehetősen nagy ingadozást kiváltani, ami a törékeny magyarországi finanszírozási helyzetet válságba sodorhatja. Ide tartozik, hogy hazánk külföldi adósságának a megújításához rendelkezésre álló források nemcsak Kína, hanem az új vezetővel óvatos kamatemelést elindító amerikai jegybank politikája miatt is nehezülnek, drágulnak, ami az Orbán-rendszer lényegét: a jövedelemátcsoportosítást az állami jövedelemközpontosítás révén feszültebbé teszi.

A külföldi hatások között említem meg, hogy azzal, hogy végre megalakult a Merkel vezette német kormány, feléledhet az Európai Unió megújítására a francia elnök, Macron által indított kezdeményezés, újjá éledhet az Európa békés arculatát formáló német-francia tengely, aminek dinamizálódásával az Orbán által vezényelt „békemenetes” békeharc kudarcba fulladhat. Az olvasók emlékezetében talán még ma is élénken él az akkori francia gazdasági miniszter: Macron és az akkori német gazdasági miniszter: Sigmar Gabriel által közösen jegyzett cikk: „Európa nem várhat tovább!”, amiben Európa megújításának szükségességéről és programjáról először jelent meg német-francia iránymutatás. Erről írtunk „Az intézmények tehetetlensége” címmel. (HVG 2015. június 24.). Azóta ez a program Macron szájából messze hangzó igévé vált. Idén tavasszal pedig a két európai vezető: Macron és Merkel együtt indíthatja újra a változásokat. Miután egyre többet hallhatunk arról, hogy az újraszőtt német-francia szövetség hangsúlyosan kíván kiállni az európai értékek mellett és az európai támogatásokat ezeknek a tiszteletben tartásához és a közösen megoldandó feladatokhoz való hozzájáruláshoz köti, amelyek között a menekülthelyzet az első, így Orbán aligha lesz képes a gazdasági növekedés választási évben elért kimagasló mértékét fenntartani a külső források hiányában.

Az Európai Unió, amelyik eddig akkor is fizetett (legfeljebb néha kevesebbet), mint a katonatiszt, ha a Kohéziós Alapok igénybevételével megvalósított magyarországi projektekkel szemben komoly fenntartások merültek fel, most egymást követően kezdeményezett ellenőrző szerve: az Olaf útján intézkedést, először Orbán vejének cége által bonyolított városi közvilágítás-megújítási projektek összejátszás gyanús megszervezése, majd a városi szegények élelmezését vállaló kudarcos projekt által felmerült gyanú miatt.

 Ha fogy az osztogatni való, akkor fosztogatni kell

Figyelembe véve azt is, hogy a magyar gazdasági növekedés egyetlen, ezért fő forrását az uniós pénzek jelentik, amelyek csökkenni fognak részben a lefutott, elköltött hétéves program, másfelől az új hétéves, európai pénzügyi javaslat mérséklődő előirányzatai következtében is, sőt, esetleg az európai értékek elárulása miatti fenyegetőzés beváltásakor teljesen elapadni látszanak, így Orbán maga is új, a hívei számára folytatott jövedelemátcsoportosításhoz szükséges finanszírozást keres. Ebben Kínától, az oroszokig minden előfordul, de a legfontosabb tétele az állandó háborús mozgósítás, mert a mozgósítás idején háttérbe lehet szorítani az oktatás, az egészségügy jogos igényeit, és a hatalom megtartásához szükséges erőszakszervezetek fokozottabb pénzeléséhez pedig készen van az ürügy. A mozgósítás egyre képtelenebb formákat ölt és egyre nagyobb mértékben igényli az erőszakszervezetek fokozott jelenlétét (ld. állandósult rendőri igazoltatások). És ha Talleyrand-nak továbbra is igaza van, akkor felettébb kellemetlen lesz egyre nagyobb mértékben a szuronyokon ülve fenntartani az Orbán-rendszert. Orbán eddig is egyre hangosabb háborút vívott a szegényekkel szemben, és nem a szegénységgel (szemben a valahai amerikai elnök Johnson híres programjával: War on Poverty”, amelynek eredményeképpen drasztikusan csökkent az USA-ban a szegénység). Az a háborús uszítás, aminek a szegények a kárvallottjai – a fogyatkozó források miatt – el kell, hogy érje a nem engedelmes (értsd: rosszul szavazó) középréteget is. Ezért lesz természetes az orbáni elégtétel.

Miközben Orbán csak kihasználta – legfeljebb némileg mélyítette – a magyar társadalom évszázados megosztottságát, a nyomorban élő milliók atomizáltságát, de az is tény, hogy a szavazóinak és a politikai családjának csepegtetett tíz- és százezrek, strómanjai és oilgarchái által lenyúlt, majd az országból elutalt milliók és milliárdok változatlan ütemű folyósítása már orbitális méretű hazugságokat kíván, aminek egyik eleméről lebbentette el a fátylat a Kósa Lajos örökségi ügye. Bibó István híres elemzése szerint: „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.”

Márpedig Orbán egész rendszere hazug politikai konstrukció. Azt hirdeti, hogy nemzeti felemelkedést, középosztályosodást szolgál miközben a szegényektől elvéve és a közepes jövedelműek stagnáló életszínvonalát garantálva a legfelső két jövedelmi tized gazdagodását: beleértve saját és politikai szűkebb családja nábobbá válását valósítja meg. Saját szócsöve (G. Fodor Gábor) ismerte el, hogy a „polgári Magyarország” csak politikai termék volt. Márpedig, ha a polgárosodás nem a társadalmi lift, nem a saját teljesítményen alapuló társadalmi felemelkedés programja volt, akkor ezzel két baj is van, csak a kevésbé súlyos, hogy szembehazudta Orbán a választóit. A súlyosabb – és ez a statisztikákból is látszik –, hogy a társadalmi lift elakadt. A megélhetési küszöb alatt, vagy az ekörül élők páriákká, végképp leszakadó réteggé váltak, a társadalom közepe folyamatosan kiürül: ott csak a „szolgáló nemesség” (köztisztviselők és közalkalmazottak) tagjai, Orbán államától vállalkozói jövedelemre ácsingozók maradtak, míg Orbán nábobjai és oligarchái – mint a XIX. század Bécsben palotát építő nagyurai – külföldre viszik az itthon Orbán állama segítségével szerzett milliárdjaikat. Az iparszerűvé vált (határon át is folytatott) pénzmosás körülményei között nyilván nem marad itthon forrás a beruházásokra, illetve csak az a forrás marad itt, amit az unió adófizetőinek mégis csak fel kell mutatni, a külföldre hurcolt milliárdok Patyomkin falvaiként épített városi térkőburkolat, buszmegállóról körbetekintő kilátó, többször átadott Várbazár formájában. Márpedig ha a hiányzó külföldi befektetés és a külföldre síbolt hazai megtakarítás miatt alig van itthon üzleti beruházás, ugyanakkor az oktatás lezüllesztése is iparszerűen folyik: részben pénzkivonással, részben eszetlen központosítással, részben a gyerekek megfélemlítésével, akkor nincs termelékenységnövekedés sem. Amíg 1995 és 2008 között évente átlagosan négy százalékkal nőtt a munkatermelékenység, addig ez az ütem 2008 óta évente csak 1%-os mértékű. Márpedig nem kell ahhoz közgazdának lenni, ahhoz hogy a jövedelem- és bérnövekedési várakozások ezzel a realitással tartsanak lépést, és emiatt (is) a képzettebbek, fiatalabbak nem Magyarországon keresik a „polgárosodást”. A társadalmi közép éppen az ő tömegesé vált külföldre távozásuk miatt is ürül ki. Ezért azután még inkább orbitális hazugság az a foglalkoztatási statisztika, ami velük, mint a hazai foglalkoztatottság tényezőivel számol. Az persze igaz, hogy ha itthon maradtak volna a munkanélkülieket növelték volna. Ha itthon maradtak volna, akkor nálunk is olyan tüntetéseken követelnék, éppen ők a legaktívabban a kormány távozását, mint Szlovákiában, ami végül Orbán tejtestvérének Ficónak a bukásához vezetett. Ha itthon maradtak volna, akkor most nem a követségeket kellene körülfogniuk, mint néhány éve román testvéreiknek, akik hajnalig szavazva kivárták Johannis választását.

De ha a választók nem akarják megismételni a hazug konstrukciókra épített politizálás következményeire vonatkozóan Bibó szavait: „s logikusan vezetett egész vezető rétegünk erkölcsi és értelmi lezülléséhez”, akkor csak egyetlen – elméletileg is megalapozott – program megvalósulása érdekében találnak az atomizált és szétszakadt magyar társadalom minden rétegében egymással szövetségest. Vagy mi is útnak indulunk (külföldre vagy a lecsóba), vagy Orbánnak mennie kell!

„Vége van már, vége a hajdani gyásznak,

 

Lehasadoztak már a fekete vásznak”

(Csokonai: Magyar! Hajnal hasad!)

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!