Cesaria Evora koncertje
Május 13-14., Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Cesaria Evora Lassan elidegenedett © Gramofon

Cesaria Evora a világzene egyik utolsó védőbástyája. Az utóbbi három évben sorozatban látogatott Magyarországra, volt a Szigeten, és tavaly már a MüPában is bemutatkozott. Miközben a magyar közönség – tegyük hozzá, nagy nehezen és több éves fáziskéséssel – elfogadta a jelenséget, a különleges egyéniséget, addigra már el is múlt valami elementáris belőle: a hajdani „mezítlábas díva” név, amivel illették, a mögötte rejlő keresetlenség, a szép dallamok egyszerű, szerény és sallangmentes artikulálása – mindez ma már csak mítosz. Elhomályosította valami, amiről nem tudjuk bizonyosan, mi is lehet: talán tudatos, de nem őszinte marketing-stratégia vagy egyszerűen az évek múlása – nehéz a kulisszák mögé látni, ezért ezt a szálat kénytelenek vagyunk elvarratlanul hagyni.

Azért írok az elmúlásról ilyen leplezetlen pátosszal, mert sajnálom azt a művészi szintre emelt melodramatikus hangvételt, azt az elegánsan visszafogott szenvedélyt, amely Cesaria stílusát a legjobban fémjelezte. Ez a művészet nem színészmesterség: nem lehet ilyen hőfokon átélés nélkül énekelni a sivár, kietlen anyaföldről, amely nem szép, nem vonz turistákat, még csak nem is sűrűn lakott – mégis élteti a lakosaiban izzó, olthatatlan hazaszeretet. Cesaria ilyen volt, művészetének ez a hangvétel adott igazi értéket, és a hamu alatt parázsló szenvedély rövid időre izzó lángra lobbant, amikor a művésznő elhagyta Cabo Verdét, hogy immár ünnepelt énekesnőként bejárja a világot. A másfél évtizede óta tartó karrier monotonitása azonban mára kioltotta a lángot, és egyszerűen elidegenítette az énekesnőt művészetének tárgyától.

Ezt az állapotot tekinthette meg a hazai közönség a legutóbbi koncerten. A produkciót hangos siker övezte, bár tegyük hozzá: ez a közönség nem a világzenei produkciók közönsége, ahogy a koncert sem sorolható a világzene műfajába – ha létezik még egyáltalán ilyen műfaj. Sokkal inkább sanzonestet hallhattunk, az opera- és Szféra-bálok alkalmi közönségével (taktusra vastaps, decens, kiöltözött nézők stb.), jól megcsinált zenei kulisszával, a dalok kiszámítható, statikus sorával. A koncertből hiányzott a rögtönzés alkímiája, amely életet lehel minden afrikai és latin eredetű zenébe. Cesaria zenekarának hangszerelése ugyan érdekes, és megőrzi a latin zenekarok jellegzetességeit, ám a hangszeresek nem elégséges lelkesedéssel játszották szólamukat. Sajnáltam, hogy a szaxofonszólók hangról hangra úgy szóltak, ahogy a lemezen; sajnáltam, hogy szinte minden szám olyan volt, hogy akár a CD-ről is szólhatott volna (pedig nem arról szólt). Kár, hogy nem találtam semmit, amitől a koncert valóban egyedi élménnyé válhatott volna. Kár, hogy még a Bésame mucho is olyan kiszámítható ráadás volt, hogy arra fogadást lehetett kötni. Egyedül a Cabo Verde, Terre Estimada hiányzott a sorból – talán ezt az egy számot Cesaria nem hajlandó többé énekelni, egészen addig, amíg haza nem tér, végre újra.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely