Orosz rutin
Sokan gondolják, hogy egy orosz zenekar – különösen, ha olyan hírű, mint az egykor Jevgenyij Mravinszkij által naggyá tett Leningrádi, ma ismét Szentpétervári Filharmonikus Zenekar – nehezen tud csalódást okozni. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben szinte semmi sem igazolta vissza ezt a kincstári optimizmust.
A Szentpétervári Filharmonikus Zenekar koncertje
Rahmanyinov és Sosztakovics művei
Km.: Nyikolaj Demidenko (zongora), karmester: Jurij Tyemirkanov
Április 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Jurij Tyemirkanov vezényel. Nagy kilengések © Gramofon |
Nem volna ezzel semmi baj, ha Demidenko technikája ezen az estén tökéletes lett volna. Ám hamar kiderült, hogy nem bírja a terhelést. A kiindulási körülményeken ennek ellenére nem változtatott (mondom: nagyon sportszerű), inkább elfelejtett muzsikálni. Ebből az előadásból ugyanis nem derült ki, hogy annak idején miért írta meg Rahmanyinov III. zongoraversenyét, sőt ennél cudarabb dologra kellett gyanakodnunk: Rahmanyinov egész egyszerűen ihlet nélkül rágta át magát a temérdek üres kottapapíron. Egy ilyen kibírhatatlanul unalmasnak és hosszúnak tűnő interpretáció után különösen felértékelődnek az olyan közelmúltbeli koncertek, mint amilyen Lang Langé volt, pedig arra mennyi negatív előítélettel érkeztem! A zenekar úgy játszott, hogy azt bármelyik pianista alá be lehetett volna tolni, ha a szólista egy bizonyos „tól-ig” tartományban játszik. Mellesleg ez a karmesternek is jó: elég, ha csak a nagyon nagy kilengésekre figyel, vár valami megdöbbentő (a leírt kottából egyáltalán nem következő) megoldásra, és azokat kipostázza a zenekar felé. Ebből az a látszat keletkezett, hogy Tyermikanov (a karmester) és a szólista között valami egészen különleges és egyedi, megismételhetetlen kommunikáció zajlik. Pedig csak szánalmas ötletelést láttam és hallottam, mely elég későn kezdődött el, olyankor, amikor már csak kármentésről lehetett szó. Már az első tételben azon gondolkoztam, hogy miért játszik valaki úgy Rahmanyinovot, mintha Scarlatti lenne, aztán a ráadásból kiderült. Mert Scarlattit meg úgy játssza, mintha Rahmanyinov lenne.
A második részben Sosztakovics V. szimfóniája hangzott el. Valamivel hihetőbben, mint a Tavaszi Fesztivál zárókoncertjén, amikor a Royal Philharmonic Orchestra játszotta, Daniele Gatti vezetésével. Hihetőbben, de sokkal pontatlanabbul. Belegondolni is hátborzongató, hogy mi sülne ki ebből a furcsa kompozícióból, ha ugyanezzel a hitelességgel, de pontosan, ihlettel és szenvedéllyel szólaltatnák meg. A szentpétervári muzsikusok fejből játszottak, Tyemirkanov vezénylésnek nemigen látszó módon billegett, a darab ennek ellenére helyenként felizzott. Ki tudhatja, hányszor játszották már? A ráadásokat már nem vártam meg, attól féltem, hogy most tényleg rossz helyen fog megállni a forgótár.
Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely
Kisebb-nagyobb kihívások
A két művész a Zeneakadémián inkább furcsa, mint különleges zongoraestet adott, a kritikus szerint egy emészthetetlen zenetörténeti paradoxon súlyos teherként nehezedett a koncertre.
Judit esete a távirányítóval
Nem kétséges: a Bartók-évforduló esztendejében az ország első számú dalszínházának a három színpadi mű méltó felújításával kellett (volna) előrukkolni. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense szerint ami az Andrássy úton Bartók neve alatt látható, az sem a kort, sem a komponista szellemét nem jeleníti meg.
Őserő a Nemzeti Hangversenyteremben
Nem mondhatjuk, hogy a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar a könnyebb utat választotta volna, hiszen Gálabérletének harmadik koncertjén két olyan zeneművet is műsorára tűzött, amely vagy a közönség számára volt kevésbé ismert, vagy a zenekar felé támasztott rendkívüli technikai nehézségeket.
Bilincselő nosztalgia
Snétberger Ferenc évente kétszer, jól kiszámítható időközönként hazajár Berlinből, hogy a budapesti közönségnek hintsen egy kis gitármuzsikát. Aki már látta-hallotta koncertjeit, nagyjából tudja, mire számíthat. Kritikusunk mégis megpróbált újdonságot keresni a virtuóz művész játékában.
