Helsinkibe beszökött a jazzvilág
A nyolcvanas-kilencvenes években sokan láttuk a „királyi” televízió felvételeit a Pori Jazzfesztiválról, s a világsztárok mellett egy-egy alkalommal még remek finn előadók játékát is élvezhettük. Tudtuk, hogy létezik Martti „Edward” Vesala, Jukka Perko és Juhani Aaltonen, sőt azt is, milyen kitűnő muzsikusok. De mintha az utóbbi időben kissé lemaradtunk volna a messzi északon élő nyelvrokonaink jazzéletének történéseiről. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense Helsinkiben járt.
Finnish Jazz Weekend
Szeptember 2-4., Helsinki
Ilmiliekki Quartet A skandináv jazz erős exportcikk © Gramofon |
A hallgató általános benyomása az lehet, hogy a kortárs finn jazzélet rendkívül változatos, a szabad improvizációtól a kamarazenei formákat előnyben részesítő produkciókig, az intenzív duójátéktól a (nem kevésbé intenzív) big band jazzig a legkülönbözőbb utak kínálkoznak benne. S ami különösen fontos: sok előadó határozott törekvése, hogy közvetlenül vagy csak jelzésszerűen beépítse zenéjébe a finn népi kultúra egyes elemeit, például a harmonikát. Mivel 4 nap alatt 14 formáció adott koncertet – melyeknek egy hagyományos hangulatú jazzklub, az UMO Jazz House, egy hétszáz férőhelyes színházterem, a Savoy Theatre, illetve a sziklába vájt, lenyűgöző Temppeliaukio templom adott helyet –, önkényesen kell válogatnom közülük.
Az első fesztiválnap legélvezetesebb koncertje, sőt az eseménysorozat egyik (északi) fénypontja az Ilmiliekki Quartet bemutatkozása volt. Verneri Pohjola trombitás, Tuomo Prättälä zongorista, Antti Lötjönen bőgős és Olavi Louhivuori dobos játéka fiatal koruk ellenére rendkívül magabiztos hangszeres tudásról, arányérzékről, érzelmi és intellektuális mélységek bejárására való képességről tanúskodott. Pohjola trombita-hangszíne némileg Tomasz Stankóét idézi, de jó úton van afelé, hogy leginkább Pohjoláéra hasonlítson. Ő is és a ritmusszekció tagjai is szerepet vállalnak más formációkban, így például Louhivuorit az UMO Big Band fontos pilléreként hallhattuk újra egy rendhagyó koncerten: a zenekar a finn rockhős, Tuomari Nurmio dalszerző/énekes slágereit adta elő big bandre hangszerelve. Ez alkalommal az UMO zenekar nyitottságát, alkalmazkodókészségét tapasztalhattuk meg, de még izgalmasabb lett volna vegytisztább jazzközegben élvezni játékukat.
Antti Lötjönent is viszontláthattuk, igaz már nem farmerban, hanem öltönyben a Five Corners Quintet koncertjén, akik örömteli módon már Magyarországon is kisebbfajta rajongótáborral rendelkeznek, hiszen újrapolírozott hard bopjukra az A38 hajó közönsége is táncolhatott idén februárban. Most megtudtam, hogy nevük arra a helsinki zenei epicentrumra utal, ahol 5 utca találkozásánál a 3 legjobb lemezbolt található.
Mintha az 1990-es évek egyik legjobb GRP művészét hallanánk: ez az asszociáció ébredt bennem az egykori avantgárd szaxofonos, Eero Koivistoinen szeptettjének fusion-muzsikája hallatán. Boszorkányos hangszerkezelés, gömbölyű szólók, feszes együttjáték: mindezen erények miatt nem görbült le a szánk a (túl) jól ismert jazz-rock-minták hallatán – inkább ütöttük a ritmust a lábunkkal. A szervezők a fesztivál betetőzésének szánták az Iro Haarla Quintet koncertjét, melyre ennek megfelelően és egyedüliként az említett sziklatemplomban került sor. A lenyűgöző akusztikájú és atmoszférájú térben valóban éteri élmény volt a legendás zongorista/hárfás hölgy és norvég különítménye, a szaxofonos Trygve Seim, a trombitás Mathias Eick és a dobos Jon Christensen, valamint honfitársa, Ulf Krokfors bőgős lebegő hangkölteményeinek befogadása.
Még sokáig visszacsengett a fülembe Haarla melankóliája, illetve a korábbi napok muzsikáinak legkülönfélébb hangulatai, melyek egyszerre univerzálisak, hiszen egy mára globálissá vált nyelven, a jazz nyelvén jutnak kifejezésre, mégis van bennük valamiféle speciálisan finn karakter, egyfajta állandó belső izzás, amely mindig ott lappang a zenében – legyen a felszíne szilaj vagy éppen kisimult.
Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely
Álom és kiábrándult ébredés
Az English Baroque Soloists koncertjének első részében a recenzens gyakran feltette magának a kérdést: mivel magyarázható, hogy napjaink egyik legnagyobb karmester-sztárja Sir John Eliot Gardiner? A második félidő Linzi szimfóniáját hallva aztán kiderült, hogy Gardiner tényleg páratlanul sokat tud a zenéről.
Egy amerikai Zemplénben
A Zempléni Fesztiválon egy sárospataki, de 1956-ban emigrált karmester népszerű művekből összeállított műsort vezényel szülővárosában, a szlovák határtól néhány kilométerre, a Kassai Filharmonikus Zenekar élén. Éppen abban a templomban, ahol majd’ hetven éve megkeresztelték. Tetszetős az elgondolás. A megvalósítás már kevésbé.
Az okvetetlenkedő ünneprontó
A Mahler Ünnepre időzítve adott hangversenyt az amszterdami Concertgebouw Zenekara, Mariss Jansons vezényletével. Mindezek fényében értendő e recenzió címe; a világhírű holland együttes koncertjével kapcsolatban fanyalogni csak az ünneprontás terhével lehet.
Jazz a sziklák alatt
McBride-ot először a Philip Morris Generations Band tagjaként, Ray Brown pártfogoltjaként láttam Pesten: akkor már Benny Green triójában is feltűnt. Tizenöt év elteltével már nem ígéret, hanem abszolút világsztár lett, nagyobb annál, mint amit akkor sejteni lehetett, hiszen nagybőgősként nem áll annyira az ember reflektorfényben, mint pl. fúvós vagy énekes szólistaként.
